Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-28 / 22. szám

1 R! * . wwiuiijiuív, '.tiWT-T™--.- . Szerkesztőség Kárász-utca 9. Nappali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K 12.— negyedévre K 6'— egy hónapra K 2 — Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K23 - félévre.... K14-— negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9 Kiadó!Uvatali-telefon!:Xn303. Kiadó telefonja: 81. Szeged, 1913. II. évfolyam 22. szám. Kedd* január 28. A harc napjai. Az adótörvényeknek egy évre való elhalasztását kívánta a polgárság, ami megtörtént. A koalíciós hatalmi mérkőzés egyik kölcsönzött szárnyát ezzel lövés érte. A rosszhiszemű agitáció szótára szerint megtörtént az elhalasztás „a kormány szégyenletes meghátrálása" által; szerintünk azonban megtörtént a városi polgárság aggodalmai és nyugtalansága iránt érzett tiszteletreméltó tekintetek miatt egyrészt, a kincstár érdékei miatt másrészt. Az ellenzék harcának másik kölcsönkért szárnya, a munkásság mozgalma, hevesen és harciasan csapkod maga körül, s általános tömegsztrájkra gondol. A volt koalíció ennek a szárnyának az erejében bízik jobban, mint az adómozgalmai szárnyában. A munkásszárny valódi sólyomszárny, kemény, acélos, könnyen meg nem tépázható. A másik puha, csillogó pávaszárny inkább. A legtöbb számításában keservesen megcsalódott, az ország dermesztő közönyét megtörni nem tudó ellenzéki szövetség a munkások tömegeiben látja egyetlen és utolsó mentségét. A tömegsztrájk, amelyet annyiszor elitéltek és amíg hatalom volt a kezükben, szivesörömest lenyargaltak volna, most megváltásnák tűnik föl nekik. Szorongó érzéssel várják, hogy valahogy az istenért el ne maradjon. Ugyanazok -a politikusok, akik a Fejérváry kormánya idején, amikor negyvenezer főnyi munkástömeg szorongott a képviselőház előtt, hogy tüntessen ellenük, dühtől reszketve, félelemtől sápadtan, vad gyűlölettel néztek a néma és méltóságos tömeggel farkasszemet s akik később, mikor hatalmon voltak, „hazátlan bitangok"-nak nevezték el szemtől-szembe munkások küldöttségét, — ma oda jutottak, hogy egyedül a munkásoktól várják százszorosan elvesztett ügyük némi feltámasztását. Kinjükban „nemzeti küzdelem"-nek keresztelik el az általános tömegsztrájkot és nap-nap mellett jobban lázítják sztrájkra a százezreket, mint a „Népszavá"-nak legizgatóbb kiáltványai. „Dies irae" — hirdeti egyikőjük „egyetlen, szörnyű csapás"-róí álmodozva, amely egy'szerre véget vet majd a kormány és a többség uralmának. A nép elkeseredésének „rettenetes napjáról" beszél, mintha gonosz politikai képzeletében nem is a forgalom, kereskedelem, az egész gazdasági élet roppant károkkal járó megállítását látná, hanem erőszakot, vért, rombolást, meggyújtott gyárakat és kifosztott városrészeket. Egy másik dicsőitője a tömegsztrájk tervének pláne „történelmi" erők mérkőzéséről beszél. Kárörvendő lelke előre jósolgatja: „sztrájk lesz, de olyan, hogy nincs párja a sztrájkok történetében. Ilyen sztrájk nem volt még soha, sehol". Dicsőítése a más erejének, fenyegetés a mások fegyverével és ugratása ama másoknak. Azt kérdezzük, az ilyen ódai magasztalást olvasva, vájjon a végső reménytelenség, az ártani vágyás mily szakadékaiban tanyázhat az a politika, amely ily mániákusan, ily betegesen várja, epedi, hozrrá a polgári társadálom nyakára azt a sok szenvedést, nélkülözést, kárt és csapást, amelyet sikerült tömegsztrájknak hivnak? Ám az éremnek két oldala van, még kiváló ellenzéki elmék Ítélete szerint is. Andrássy Gyula gróf, aki aligha viseltetik a felebaráti szeretet érzelmeivel a kormány és a többség iránt, egyenesen óva inti az ellenzéket a tömegsztrájk kétélű fegyverének a használatától. Sőt annak hatását, sikerét, politikai értékét illetőleg tele van gyötrő aggodalommal. Andrássy Gyula nem tartja ^dies irae"-nek a kormányra nézve a tömegsztrájk rendezését, sőt azt „elhibázott dolognak" tartja. A kormánynak — attól fél — politikai haszna és nyeresége lesz a halálos mérkőzésből. Sőt — hamisítatlan ellenzéki szivét aféíe balsejtelmek is kínozzák — hogy a.sztrájk könnyen megfordíthatja az országban a szeritne mind kedvezőbbé váló ellenzéki hangulatot. Nem a mi tisztünk beleavatkozni az ellenzék e lelki meghasonlásának a dolgába. Az ő szempontjukból mi lesz a haszA kulcs. Irta : F. Virter. — A (kulcs . . . Lássák uraim, ez az apró szerszám, amelyből annyi millió létezik a földön, a legtöbbször szerepel a modern kriiminalógiában. Sok ezer kulcsot tartottam már kezemben, amelyek mindegyikéhez egy esemény fűződött. De egyik se volt reám oly erős hatással, mint az, amely tiz évvel ezelőtt a pisztoly csöve elé vetett egy szerelmest. A Gaston de Melson esete volt. Elmondom önöknek. És Uessow rendőrbiztos elbeszélte az esetet. — Abban az időben, Madame L' . . .nek jutott a legszebb asszony szerepe az Avenue de L'Opera körül pompázó paloták között. Csodás finomságú szépsége által a férfiak a szerelem istennőjévé emelték. A férje a gazdag férfiak azon fajtájából származott, akik végtelen önzésükben azt (hiszik, hogy mikor megvették maguknak a legszebb asszonyt, ők csak egymaguknak lakhatna^ annak lelkében. L . . .-ne asszony nem adott okot férjének féltékenységre mindaddig, a mig Gaston de Melson nem tűnt föl a társaságban, akinek elegáns és kiválóan finom megjelenése magában is veszélyt jelentett a nők szivére. Madame E . . . barátságával tüntette ki legújabb imádóját és ezzel megeredt a pletyka is, amely mindig apróbb titkokra gyanuskodik ilyenkor. En csak később értesültem minderről, mert a rendőrséget csak megtörtént baleseteik után keresik föl. Ugy hallottam, hogy ez a nőhódító, előkelő származásának dacára szegény ember és öt-hatezer franknyi évi jövedelmét egy hivatalnak betöltése által kénytelen beszerezni. Egy farsangi éjszakán sürgősen hivtak L . . . ur palotájába. — Kéretmi, tartsa titokban idejövetelét — mondta megbizóm — mert csakis igy találhatunk a tettesre ... A palotában nagy lopást követtek el. Tiz perc után ott voltam. A palota fényárban úszott. Valamenynyi ablakából a gazdagság fénye sugárzott ki a Hóval borított utcára, ahol a szegényék egész serege kíváncsian, irigyen vette körül a kapu előtt várakozó fogatokat. Nagy bál volt és ez gondolkodóba ejtett, mert ilyenkor, amikor sok száz vendég van jelen, valósággal merészség volt betörést követni el. A palota ura egy csöndes szobába vezetett. — Uraim — panaszolta — házamban egy érthetetlen dolog történt. Valaki ötvenezer frankot vett ki a pénzes kazettámból. Mondjon el minden részletet. Kértem L\ urat. — Helyes . . . elmondok mindent . . , Lássa uram, házi pénzszekrényem itt áll, a hálószobámban, amely ima kivételesen, a sok vendégre való tekintettel szintén nyitva volt. Tizenegy óra felé észrevettem, hogy a kaszsza kulcsa nincsen a zsebemben. — Elvesztette tán? Vagy ellopták? — Nem tudom. Amikor észrevettem hiányát, rögtön a pénzszekrényhez siettem. Az ajtaja zárva volt. Ez megnyugtatott kissé; de mégis jónak láttam utána nézni. A szekrény második kulcsát rendszerint a feleségem ékszerkazettájában tartom. A második kulcsot azért készíttettem, ha netán egyszer az irodában felejteném a saját kulcsomat. É másik kulcscsal nyitottam ki tehát a pénzszekrényt és rögtön észrevettem, hogy ötven darab ezerfrankos 'bankjegyet loptak el belőle. L . . . ur kissé bizonytalan hangon folytatta: . ' — Ugy gondolom, hogy a vendégek egyike követhette csak el e tréfát . . . Végül is, az ember sohase tudhatja, hogy kik a vendégei . . . mind . . . Miután még néhány apróbb dolgokat mondott el, készségesen vállaltam, hogy segítségére leszek a kutatásaiban. Két perc múlva a táncteremben voltupk. A házigazda előzékeny mosollyal bocsánatot kért vendégeitől, de a lopás híre egy pillanat alatt elűzte a vidámságot és a jókedvet.