Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-05 / 97. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Előfizetési ár Szegeden Előfizetési ár vidéken Ki adóhivatal Kárász-utca egész évre . K 24-- félévre.... K 12egész évre . K 28 — félévre.... K 14 — Nappali-telefon: 305. negyedévre K fr— egy hónapra K 2-— negyedévre K 7— egy hónapra K 2-40 Kladóhlvatall-telefonf: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja!-. 81. Szeqed, 1912. I. évfolyam 97. szám. Csütörtök, december 5. Háború vagy béke. (Saját tudósít ónktól.) Ezzel a címmel a német birodalom kormányához közel álló „Kölnische Zeitung" feltűnést keltő vezércikket közöl, amelyben fölszólítja az entente hatalmakat, főként Oroszországot, hogy nyilatkozzanak, pártolják-e Szerbia igényeit. Amig Oroszország nem nyilatkozik, addig a háború réme fenyeget. Csaknem szemrehányó hangon , emlékezik meg a lap az entente hatalmak eljárásáról, akik eddig mit sem tettek a béke érdekében. Ez a feltűnést keltő cikk néhány órával azután látott napvilágot, hogy Bethinann-Hollweg kancellár a birodalmi gyűlésen elmondta világra szóló beszédét, a melyben tudtul adta mindenkinek, akiket illet, hogy ha egy harmadik hatalom fegyveresen avatkoznék be Ausztria-Magyarország és Szerbia viszályaiba, Németország egy percig sem fog habozni, hogy fegyvert fogjon szövetségese érdekében. A birodalmi kormánnyal összeköttetésben álló „Kölnische Zeitung" hatalmas lépéssel messzebb ment, mint a kancellár. E lap vezércikkéből kitűnik, hogy Németország egyenesen magáévá teszi AusztriaMagyarország ügyét, a porondra lép és fölszólitja Oroszországot, hogy mondja meg mit akar: háborút vagy békét! Lehetetlen, hogy e nyilt és erőteljes fölhívás elől Oroszország kitérhessen. Nyilatkoznia kell néhány napon belül és ettől függ, összeméri-e fegyverét a magyarsággal, olasszal és a románsággal szövetkezett germánság a szláv és a gall, esetleg az angolszász fajtával. E választól függ. hogy a történelemben párját ritkító, elképzelhetetlen iszonyatokkal járó világháború tör-e ki amiatt, hogy a maroknyi Szerbia egy foltnyi kikötőt akar az Adriai-tenger partján. A kulturának és józan észnek századokra való csődjét jelentené, ha a háború bekövetkeznék. Lesz-e, lehet-e ezek után háború? Kiteheti-e magát Oroszország ennek az öszszeütközésnek, amely végromlást hozhat rá, ha a rövidebbet húzná? Elvesziti Lengyelországot, Finnországot, a Krimet, Dobrudzsát. Ázsiában Kina és Japán támadja hátba ... Ez Oroszország végpusztulása lenne. Oroszország külpolitikáját békés hajlandóságú, nagystílűt államférfiú, Szasszonov vezeti. Pénzügyei élén egy világhírű praktikus közgazdász Kokocow miniszter áll, a közgazdasági optimizmus hirdetője, ők intézik a cár nevében az orosz birodalom sorsát, ők ne látnák, mit jelent Oroszországra nézve a harc a germán, a magyar, az olasz és a román fajjal? Nem hisszük, hogy háború lesz. Nem hisszük, annak ellenére, hogy vagy tiz nap óta Ausztria és Magyarország mindent megtesznek, hogy ugy északkeleten, mint délen teljes erővel lépnek föl becsületük, tekintélyük és érdekeik védelmére. A társadalom minden rétegében közvetlenül érzik már százezrek és százezrek a háború hatását. A tömegek fájdalmasan, de méltóságteljes nyugalommal készülnek rá, hogy elviseljék a szenvedéseket, amiket a háború rájuk ró. De azt hisszük, az utóbbi napokban a tömegek lelkében is fölcsillant a remény sugara. A német kancellár beszéde, a német birodalmi kormány hatalmas állásfoglalása Oroszországgal szemben kétségtelenül eredménnyel fog járni s a háború réme eloszlik, elmúlik, mint a boszorkánynyomás. S ha minden várakozás ellenére, mégis a fegyverek döntésére bízatnék a sorsunk, akkor is bizalommal és megnyugvással tekintünk a jövő elé. Bizunk a magunk és szövetségeseink romlatlan erejében. Jól mondotta néhány nap előtt Ándrássy Gyula gróf, aki ugyan ellenzéki, viszont tagadhatatlanul helyesnek itéli a monarchia külpolitikáját, hogy a háborútól nem szabad félni, mert ez előbb-utóbb úgyis háborúra visz. Ne féljünk, legyünk bátrak és elszántak, csakis igy menthetjük meg a békét. Ha a sors megpróbáltatásokat mért ránk, ezeket ugy sem kerülhetjük el. Nézzünk hát szembe a veszéllyel és várjuk hazafias érzéssel, férfiassággal, mit hoz a holnap. Egy bizonyos. Ennek a rendkivül fontos kérdésnek hosszu időre, tehát végleges jellegűen kell most eldőlnie. Mert másik esetben mit várhatnánk? Azt, hogy már a tavasszal újra ott álljunk, ahol ma. Ennyit pedig nem birna el megrázkódtatás nélkül ez az ország! Mert iszonyú volna, ha hónapok múlva ismét oda jutnánk, ahol ma vagyunk: a háború vagy béke határára, vagy ami még iszonyúbb volna, egyenest a háborúba. Beteg közigazgatásunk. A közigazgatás államosítását a koalíció elföldelte. Az a kétszakaszos törvény, amellyel a Szapáry-kormány államosítási küzdelme végződött, csak tizennyolcéves szerelme volt a választásokon kisebbségbe jutott szabadelvüpártnak, ám több mint harmincéves szerelme volt Apponyi Albertnek. Kár, hogy Andrássy Gyula gróf meg nem akadályozta a lex Szapáryána eltörlését. Kár, hogy a kis bajoktól és a bécsi rémképektől való félelem elhomályosította a látását a kritikus pillanatban. Kár, hogy nem valami nagy, angol realitási érzéknek adta tanúságát, mikor oly pillanatban áldozta föl legrégibb politikai meggyőződését: az államosítást, amikor ugy is a destrukció szelleme élt az uj többség lelkében; hogy akkor nevezte ki újra az alkotmány bástyáinak a vármegyéket, mikor az úgynevezett nemzeti küzdelem lefolyása ad oculos demonstrálta, hogy a vármegye sok minden jó lehet, de alkotmányvédő hivatását a megváltozott viszonyok miatt semmiképen be nem,töltheti. Alig néhány év mult el azóta s a közigazgatás államosításának terve kezdi emelgetni a koporsófedelét. Ennek legmeggyőzőbb bizonyítéka a nemzeti munkapártnak alakulásakor hirdetett programja s most ujabban a költségvetési vita. Szónokok, fiatalok és kevésbé fiatalok, élükön oly elsőrangú politikussal, mint Návay Lajos, fölpanaszolták közigazgatásunk százféle baját és radikális orvosszernek — a többség zajos tetszésnyilatkozatapsai közepett — egyenesen a közigazga'közigazgatás államosítását jelölték meg. Lukács László, mint belügyminiszter, épp oly érdekes, mint reá nézve jellemző beszédben válaszolt a fölhozott kifogásokra. Előre bocsátotta, hogy hivatalbeli elődei igen sokat tettek a közigazgatás javítására, de azt is beismerte, hogy e szakadatlan fáradozás ellenére még igen sokat kell tenni és javítani. A mivel tulajdonképen azt mondta, ki, hogy maga a rendszer rossz, mert csak rossz rendszerek végzete, hogy minden toldozás-foldozás, minden reformálási kísérlet, minden javítás ellenére is megmarad a régi bőrében s az ősi tehetetlenségében. Ám ez nem azt jelenti, hogy most már tegyük ölbe a kezünket, ne csináljunk, ne tatarozzunk semmit, hogyjuk a fölbur-