Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-14 / 105. szám

Szeged, 1912. I. évfolyam 105. szám. Szombat, december 14. Szerkesztőség Kárász-utca 9. Nappali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K 12negyedévre K 6'— egy hónapra K 2Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-— félévre.... K 14 — negyedévre K 7-— egy hónapra K 2'40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9 Kiadóhivatali-telefon: 305. Kiadó telefonja: 81. Hű mérleg. Az ellenzék nem okul. A nap-nap után keletkező uj és megdönthetetlen tények taktikájának megváltoztatására nem indítják. Napról-napra összegyűlnek a kávéházban, néhány percnyi eszmecserét folytatnak a képviselőház előtt szolgálatot teljesítő rendőrtiszttel, azután a kiváncsi járókelők megjegyzései közepett elvonulnak. Mintha már ők maguk is szégyenlenék ezeket az unalmasá vált, üres demonstrációkat. Egyre kevesebben vállalkoznak rá. Ma mindössze tizenöten gyűltek össze. Százhúsz közül. A pártvezetőségek táviratai hatás nélkül maradnak. A párttagok vidékre utaztak és nem látják az értelmét annak, hogy az üres tüntetések miatt falusi tartózkodásukat megszakítsák. A baba-parlament ez idő szerint el van napolva. Belefúlt ez is a közrészvétlenségbe. Ugy mondják, hogy az utolsó ülésben már nemcsak határozatképesek, de tanácskozóképesek se voltak. Negyvenen se jöttek össze. A szálloda kibérelt terme kongott az ürességtől. Andrássy Gyula gróf még sűrűn irja lapjába a politikai fenyegetéseket. Véleményt mond erről is, arról is. A szituáción azonban az ő elmélkedései csak ugy nem változtatnak, mint a többi vezér mostanság gyakori, vérszegény elmefuttatásái, s az alvezérkedők durva kirohanásai. Sehol egy pont, amelyen képesek volnának hatást gyakorolni. Nincs egy gondolatuk, melylyel le tudnák rázni a közvéleménynek irányukba megnyilvánuló gyilkos közönyösségét egyrészt, elitélő gúnyját másrészt. Az országgyűlés pedig ezenközben folytatja tevékenységét. Az ország kormányzása zavartalanul és fennakadás nélkül folyik. A kormányt igénybe veszik az állami ügyek vitelének apró és nagy gondjai: külpolitikai állásfoglalásunk, az uj adójavaslatok életbeléptetése körül keletkezett hullámzás s mind e kérdések, ugy mint annak előtte élénk mozgalmat vernek fel a képviselőház folyosóin, a tanácskozóteremben s erősen ráirányítják a parlamentre a közvéleménynek figyelmét, s demonstrálják, hogy az ország nagy kérdéseinek fóruma az ellenzék minden erőlködése és a gyalázkodása ellenére is a dolgozó parlament. Lassankint egészen kikerül a köztudatból, hogy az ellenzék egy része abszentálja magát a tanácskozásokból. Sőt, amennyiben foglalkozik vele a közvélemény, egyenesen azt állapítja meg, hogy ime mennyi üdvös munkát végzett el a parlament, mialatt az ellenzéki urak mindenféle ürügyek alatt az utcán gorombáskodtak és dologtalankodtak. Egyenesen öngyilkos-taktika az, hogy az ellenzék igy elszoktatja az országot a maga parlamenti szereplésétől. Ennek a taktikának ellenzéki szempontból értelme csak addig lehetett, mig a kisebbség azt remélhette, hogy valamiképen komoly kellemetlenséget és kormányzati zavart okozhat vele a kormánynak. Bizonyosan okozhatott is volna, ha támogatást talál a közvéleményben. De abban a pillanatban, amikor a minoritásnak azt kellett látnia, bogy a közvélemény, távol attól, hogy őket támogassa, a magatartásával épen a többség politikáját erősiti, amikor azt kellett látnia, bogy a megürülő kerületekben, és pedig régi törzsökös ellenzéki kerületekben, még csak jelöltet sem képesek állítani. —- abban a pillanatban meg kellett volna változtatniok a taktikájukat s újra emlékezetébe kellett volna magukat idézniök az országnak egy komoly parlamenti szereplés által, hogy a hivatásuk értékéről és jelentőségéről a közvéleményt újra meggyőzzék. Mit ér az országnak egy ellenzék, a melyik nem jut szóhoz a képviselőházba? Az ilyen ellenzék egy non-valeur; olyan tényező, mely elveszítette a létjogosultságát. És végre is, mi jót remél ez az ellenzék a maga számára ennek a taktikának folytatásától? Hiszen a politikai gondolatot végig kell gondolnia annak, aki valamely uton elindul. Jobb nem lesz a A mogyoró. Irta: Alvín Rőmer. A lombhullató őszi erdő fái közt harangcsengésű női hang hangzott tova. Minden műértő fül az első akkordnál kiérezhette belőle nemcsak a magas terjedelmű hanganyagot, hanem a nagy művészi gondra valló iskolát is. Az alkonyat szépségét még elbiivölőbbé tette ez a dalolás s megzavarni csak egy olyan barbár hivatalnokiélek tudta, mint a minőt Nosztiz Vencel erdőmester ur viselt a kebelében. A képire a megelégedés kifejezése ült, amikor szemlélődött és megállapította, bogy az áruló hang a nagy mogyoróbokrok mélyéből hangzik fel, amelyek az idén olyan dus termést hoztak, mint aminőt még soha. Óvatosan lépett előre, elhárította az ágakat és odasompolygott az énekesnő háta mögé. És valóban ugy volt, mint ő előre gondolta: a leány ott tilt a bokrok közepette és szedte a mogyorót. Nagyszélii pántlikás szalmakalapját használta kosárnak, amelynek már jó tele kellett lenni, mert alaposan kifordult az eredeti formájából. Mi szebb a földön A vadász gyönyöreinél... Ez a nóta csendült föl üde piros ajkairól az erdő csöndjében. Ekkor aztán egy mély, reszelős hang szólalt meg mögötte: —- Mutassa csak kérem az igazolványát p mogyorószedésre, énekes rigó! A leány megfordult és félbeszakította az éndket. — Nekem nincs ilyen, vén dörmögő medve! — válaszolta csipősen. — Én Nosztiz erdőmester vagyok. — mormogta megsértődve az öreg. kinek semmi érzéke sem volt a jó humor iránt. — Én pedig nem vagyok rigó! — replikázott a leány. — A mogyorószedés a grófi erdőben azonban csak igazolvány alapján engedtetik meg. És ha önnek nincs ilyen ... — Akkor ön fog nekem egyet szerezni. Punktum. Kerül valamibe egy iilven papírhulladék? Nosztiz érezte, hogy egyre jobban dühbe gurul. — Az igazolvány ára két márka! — hangoztatta — s önnek magának személyesen kell megszereznie a főerdészi hivatalban. — Ahá! Hát majd egy más alkalommal, erdőmester ur. Ma már egy kissé elkéstem, — szólt udvariasan. Nosztiz fontoskodva mosolygott. — A főerdészi hivatalba most igy is, ugy is be kell jönnie! — jelentette ki. — Ugyan miért? — Büntetést fizetni! — Büntetést, mi okból? — A leszedett mogyoróért! — Ostobaság! Ezzel a néhány mogyoróval csak nem lesz az ön grófja szegényebb? — Az nem tesz semmit. Ez a parancs. A leány most az arcátlanságon felindulva lekapta karjáról rögtönzött kosarát s mosolyogva szórta ki tartalmát az erdő földjére. — itt van. — Meg van most már elégedve? Az erdőmester csak csóválta vízfejét. — önnek jönnie kell! A leány erre kivette óráját zsebéből és vállat vonva, mondta: — Még sem lehet, kedves barátom, mert nem érkezem meg idejében a fiirdőpalotába, — mondotta. — Ott ma este nagy hangverseny van. — Azt ép olyan jól megtartják az ön távollétében is, — gúnyolódott a barbár. A leány erre hamiskásan elmosolyodott. Maga mögé intette az erdőmestert és rászólt: — No jó, ha ön erőszakoskodik, megyek! Messzi van? — Egy félóra! — adta meg nagykegyesen a felvilágosítást és aztán ballagott utána a főerdészi hivatal felé. Ez a korlátolt eszű ember ott a fürdőhelyen ki nem állhatja a városi üdülőket, kik a napot lopják és fellármázzák az erdőt. És ha már az erdei falvak szegény emberei a gomba- és mogyorószedésért fizetni kénytelenek, ne jussanak hozzá ingyen ezek a naplopók sem. Igy tartotta ő rendénvalónak. A főerdész nem volt otthon, de vacsorára már megterítettek neki és igy valószinünek látszott, hogy hamarosan megérkezik. A fiatal leány letelepedett a kapu előtt