Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-12 / 103. szám

Szened, I9!2. I. évfolyam 103. szám. Csütörtök, december 12. Szerkesztőség Kárász-utca 9. Nappali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K 12-— negyedévre K 6'— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28'— félévre.... K 14 — negyedévre K T— egyhónapraK 2*40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca Kiadóhlvatali-telefon: 2305. n Kiadó telefonja: SlT ~ A dualizmus a válságban. Még mindig kinos bizonytalanság uralja a lelkeket: • a külpolitikai válság egyik vonatkozásában sem jutott döntő fordulóhoz. Hirt kaptunk ma,arról, hogy a hármasszövetség Durazzo dolgában döntő lépésre határozta el magát, de ezzel szemben áll Hazai Samu, honvédelmi miniszternek mai ujabb nyilatkozata, a mely szerint a kilátások javultak, valószínű a béke, A nap eseményeinek ez a két éles momentuma ugyan csak látszólag mond egymásnak ellent. Bárhogy is legyen, nem mulaszthatjuk el, hogy ezekben )a napokban, amikor a „békés" válság csúcspontjára jutott, rá ne mutassunk arra a nagy jelentőségre, amely a dualizmus megszilárdításához ennek kapcsán parlamenti állapotaink átreformálásához fűződik. Az idei első delegáció berekesztése után rámutattunk már arra, hogy az osztrákok inkább szeretik a maguk hazáját, semmint gyűlölik a magyarokat, s ép ezért szakítva eddigi taktikájukkal, többé nem pártolnak mindent, /ami a magyarok ellen való, hanem visszatérnek a dualizmus klasszikus felfogásához, amely a két állam két vezérnemzetépek egyetértésében és kölcsönös rokonérzésében látta és látja a monarchia erejét ésinagy jövőjének zálogát. A második delegációs ülésszak befejezése után teljes nyíltsággal vallotta ezt a felfogást minden tényező, amelyebben a kérdésben szólani illetékes. Az ausztriai németek és lengyelek vezérlő egyéniségei sorjában nyilatkoztak a kérdésről, s hogy szavuk nem a megbecsült vendégnek jóérzéséből eredő, muló hevület, hanem tartós eredményt kereső komoly politikai akció kezdete volt, annak bizonysága, hogy nemcsak a budapesti társaságban, hanem odaza, osztrák választók előtt is uj és sürgős feladatként hirdették a'magyarokhoz való közeledés, a magyarokkal való szimpátiának és barátságnak politikáját. Lassan indult meg ez a folyamat, s alig hitte volna valaki, hogyj olyan rohamosan jut el kifejtéshez. • De a balkáni erőszakos események, a veszedelmekkel terhes világhelyzet, monarchiánk kényes és nehéz feladata megtalálni a helyes utat a világbékének és.saját létének érdekei között: egyben a magyar és osztrák délszlávoknak fékevesztett agitációja és elbizakodottsága, vakmerő fellépése és Jusfhékat utánzó obstrukciója, törekvésük, amelylyel nyiltan gyengiteni és jogtalan beavatkozással bántani akarták Magyarországot: mindezek a szük időhatárok között tömegesen fellépő események és tünetek végre kinyitották Ausztria szemét. Ma már tisztán látják, hogy a délszláv propagandisták — akiket az ő legyezgetésük nevelt nagyra — a monarchiának duális szerkezetét, sőt esetleg egész konzisztenciáját fenyegetik. Ma már azt hirdeti Lodgman dr. reichsrati képviselő, hogy „a cseh-német probléma gyerekjáték a délszláv kérdéshez képest." Dobernig, Wolf, Wedra, s akik egyébként is jóbarátaink voltak — a lengyel vezérférfiak nyiltan hirdették a magyarokhoz való közeledés szükségességét, férfiasan bevallották az eddigi tévedéseiket, egy 'táborba, egy közös német nemzeti tanács vezérlete alá készülnek sorakoztatni az ausztriai öszszes német pártokat (ez dr. Baerenreither eszméje), hogy a lengyelekkel együtt s a magyarokkal benső jó jviszonyban megvédjék a hatvanhetes dualizmust. Ezt cselekszi az osztrák sajtó nagy része is, élén a mindig objektív Neues Wiener Tagblattal, amely annak idején nagyszabású vezércikkben foglalt állást a kiegyezés szelleméhez való ezen visszatérés mellett. Örömmel vettük tudomásul ezt a fordulatot, mert Magyarország mindenkor az igazi dualizmus alapján állott és arról soha le nem lépett olyan módon,; mint a hogy az Ausztriában nem egyszer nemcsak demagógok, hanem komoly politikai pártok részéről is megtörtént. A Deák Ferenc szelleme elevenen élt és hatott'Magyarországon, s mindig akadtak kiváló elmék és nagy államférfiak, akik azt minden erejükkel ápolták s a közvéleményben ébren tartották. Ez a gondolat1 vezette a nemzeti munkapárt három nagy megteremtőjét: Khuen-Héderváry Károlyt, Lukács Lászlót és Tisza Istvánt. Ezt a gondolatot fejezték ki a nemzeti munkapárt programmjában, ezt'szolgálták a régi szaPisztolypárbaj. Irta: Kanizsai Ferenc. (Folytatás.) Ugyanaz a ravatal, melyet Párisban láttam, épen egy esztendeje. Ma van az évforduló Mily könnyű, mily egyszerű lehetne mindez, ha meg nem pillantom jövőmet! Gondtalan, mit sem sejtő szivet vinnék a vesztőhelyre, hadd lőjjé'k keresztül. 'Mért is 'kellett a jósnőhöz elmennem?! Szerencsések azok és irigylem őket, akik jövőjüket illetőleg megmaradnak a bölcs tudatlanságban. ....A jósnő, ifjú és bájos hölgy/mosolyogva fogadott szalonjában. — Tisztában vagyok önnel, uram. Nem a jövendőmondásért jött hozzám, hanem azzal a szándékkal, hogy engem itt 'hirtelen megölel és megcsókol, hogy ezáltal is gyarapítsa léha kalandjainak sorozatát. Nos, de nem haragszom. Kíváncsi még a jóslatra? Kénytelen voltam igenlően felelni, bár a jóslat valóban nem érdekelt, mivel sohasem voltam babonás, és — sajnos — most sem az vágyóik. A szalon e pillanatban hirtelen elsötétedett. A hátsó falon szétvonódott a kárpit. Középen egy fehér vetületi sik lett látható, mintha kinematográf-mutatvány kezdődnék. — Figyeljen, — csengett a fiatal hölgy szava — most látni fog valamit. De előbb megjegyzem, hogy nincs módomban az egész életre szóló jövőt, sem annak részleteit feltárni. Jóslatom mindig egy évi időre terjed. És csak egy dolgot: tényt, eseményt, vagy körülményt jósolok, még pedig azt az egyet, mely a jóslat napjától száimitott egy esztendőn belül, illetve legkésőbb az év végéig a legkiemelkedőbb, a legfontosabb. Megértett? És most odanézzen. A vetületi sikon vonalak, fénycsíkok, barna és fekete tömegek gomolyogták; aztán ez a remegő káosz pár pillanat múlva, titkos rendszer és irány szerint perspektívába alakult. E látvány előbb kíváncsivá, csakhamar idegessé tett, de nem birtam a szememet levenni e fényes és sötét vonalaknak, a semmiből felbukkanó színfoltoknak erről a rejtelmes sorakozásáról; kénytelen voltam rámeredni tágult szemmel és az volt az érzésem, hogy mindezök a különös figurák, színek, árnyak az agyvelőmből bontakoznak ki és szemem sugarában röppennek a vetületi síkra, ahol most már megdöbbentő biztonsággal tértek ki egymás elől, pontosan elfoglalva a maguk helyét. Még egy-két pillanatig vibrált a kép, aztán megmerevült; valódi kiterjedésében láttam itthoni lakásom ebédlőjét. Az ebédlő falai gyászdrapériával bevonva. Középütt díszes ravatal. A koporsóban egy férfi fekszik mereven. Ez a férfi én vagyok. A kárpit összeliullt, a látvány eltűnt; a szalont ismét aranyos napfény tündökölte be. A jósnő nem volt sehol. Egy libériás szolga állt mellettem, alki a kijárathoz vezetett. Elhűlt a vérem! íme, mégsem tréfa és semmiesetre sem szemfényvesztés, hogy Párisban megláthatom az én ebédlőmet, mely messzi van onnét, nagyon messzi, egy hazámbeli kis városban. Bizonyára bennem és nem kívülem képződött a látvány. Ennyi kétségtelen. A kérdés csak az, hogy miként keltette fel bennem a jósnő ezt a csodával határosan élénk halln cinációt; és hogy meg birta volna-e ezt tenni, létező alap hijján? A létező alapot az események bizonyosságában vélem, mely a végzet által nyert megállapítást. Ténv, hogy sem-mult, sem jelen, sem jövő nincs. Az idő van csupán. És az idő mindig van, az úgynevezett múlttal, jelennel, jövővel egyszerre, elválaszthatatlanul és egységesen. Érzékelésünk teszi viszonlagossá e kapcsolatot. És ha ezt a viszonyt alkalmas módon kiküszöböljük, nem a jövőt látjuk meg (mert jövő nincs), hanem az időt, vagyis az események föl nem tagolt egységét. Ebbe a kivételes állapotba helyezett íengem a jósnő, és amit láttam, mégsem hallucináció, hanem — ta-