Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-10 / 76. szám

ifit Szerkesztőség Kárász-utca 9. • o Telefon 305. Q n Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K 12-negyedévre K 6-— egyhónapraK 2-Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28- félévre.... K 14 — négyedévre K T— egyhónapraK 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9 • • Telefon 81. a • Szeged, 1912 I. évfolyam 76. szám. Vasárnap, november 10. Egyesületek. Már havazott Is és sokan téli kabátban járnak. A prémek kezdenek feltünedezni az utcákon és velük együtt előkerül a hideg időjárás minden rekvizituma. Pompáznak a boltok kirakatai és miközben a kiválasztottak közül sokan könyvre, kevesen készpénzért vásárolnak a csemegésnél, a nagykörúton kivüli utcákban előkerül a gusztusosán megfagyott szalonna és Ízletes barna kenyér. A jótékonyság hölgyei egyre többet tanácskoznak, szaladgálnak, tesznek-vesznek, kezd, kérem komolyan hideg lenni és a legjobb háziasszonynak nincs a konyháján annyi tenni valója, mint amenynyi mentő munka vár a jótékonyság nemtőjére. Észre se vettük és benne vagyunk a szezonban. A színháznak ugyan az idén kevesebb telt ház jut ki, mint tavaly, vannak is, akik e miatt még mindig várják a szezont, mint zsidók a Messiást. Pedig hát nem abból kell megítélni, hogy itt-e a szezon vagy se, hogy a színháznak mennyi telt háza van, hanem abból, hogy mennyit akar csinálni. Már pedig köztudomásu, hogy egy héten nyolcnál is többet akar csinálni. Teljes fegyverzetében előttünk a szezon, csak az a kevéske hiányzik róla, arni elsősorban szükséges ahoz, hogy győzni tudjunk, mi: szegediek és rajtunk kivül bárki, az ország. Semmi jele, semmi nyoma annak, amiből máskor legalább izlelitőt kaptunk: hogy akarunk valami közösséget vállalni a nyugati kulturával, a haladó tudományossággal. Azok az egyesületeink, amelyek ennek a szerepnek betöltésére vállalkoztak, alszanak, vagy elaludtak. Hol a Társadalomtudományi Társaság és hol a Ferrerkör? Miért nem kezdte meg már működését a Dugonics-Társaság és miért nem hagyják meghalni a Társadalomtudomá:nyi Egyesületet, amikor születése napjától halódik? És hol az Élet-páholy? Megszűnt? Föl kell támasztani, mert ennek a városnak szegényes kulturéletében hivatást teljesített és hivatás teljesítése vár rá. Hol vannak ezek az egyesületek? Itt a szezon és Szegeden semmi nyoma, hogy ebben a városban a kutlturával való kapcsolatot akarnak teremteni. Hangversenyéletünk is nehezen indul, mindössze a filharmonikusok szerencsés szerepeltetése az, amiről eddig tudunk. A rókusi ifjúsági egyesületi előadásai föltárhatnak egy adag népies motivumot, de talán ilyen mükedveléskedésekből még sem táplálkozhatik egy társadalom amúgy is gyönge lábakon álló kulturális életereje. Vagy talán a színház? Uram isten, már a két hetes Jancsi sem hiszi el, hogy a színház kultúrintézmény. Hol vannak azok az egyesületek, amelyek ennek a szerepnek betöltésére vállalkoztak? Ha megroppant életerejük, miért nem akarnak a pusztulás végzetével megbarátkozni, hogy hullájuk eltakarítása után uj élet kapjon erőre abban a szerepben, a melynek betöltésére ők — személyi vagy tárgyi okok miatt — gyöngéknek bizonyultak. Ha pedig van még bennük erő az életre, hol a vezetőség, mely rendbe hozza ezeknek az egyesületeknek szénáját és a tagok, akik az egyesületekbe való fizetéssel kötelezettséget vállaltak tagsági dij fizetésére és egyebekre. Vannak emberek és egyesületek, akiknek meg van engedve egyesülésdit játszani. De vannak olyanok is, akik ezzel a játékkal súlyos sérelmet követnek el az ellen a társadalom ellen, a melynek komoly és hivatásos istápolására vállalkoztak. Hagyományaihoz és kötelezettségeihez hü csak a szociáldemokrata párt maradt, amely már megadta és pénteken este megnyitotta őszi programját. De ennek a pártnak felolvasásai, előadásai csak a munkásosztálynak szólnak és sajnos, a munkások is sokkal kisebb számban jelennek meg azokon, mint a hogy üdvös volna. A polgári osztály egyelőre magára van hagyatva, mert azok, akik a tudomány népszerűsítésére ennek az osztálynak kebelében vállalkoztak, megfeledkeztek kötelességeikről. Mi azt hisszük, hogy ezek az egyesületek nem élhetik életüket kényük-kedvük szerint és nem állhatják el egy város elől a napot, mert saját hibájukból vérszegényekké lettek. Ismerjük multjukat, erejüket, Julis látomásai. Irta: Révész Béla. A gömbölyű, keményhúsú, kicsiny Julisnak az édesanyja a szolgabírói hivatalban kiváltotta a cselédkönyvet, küldte őt is, hogy menjen szolgálni a városba, mint nénjei, a kik már évek óta pucolnak, dolgoznak az urak körül. Julis idáig játszott, szaladgált a mezőkön, munka idején dolgozott a határban, egyszer aztán ősszel este, mikor a szüreti napszámból hazajött, egy selymes dámát talált a házukban, a ki az anyjával beszélgetett és a mikor őt meglátta, megkérdezte : — Ez az a kis leány? A kicsiny Julis megijedt, apró szemei megvillantak, pislákoltak és szeplős arca elvörösödött, a mikor a puccos asszony hozzálépett : — Julcsa, te velem jösz 1'estre. Ez az izgalmas jelenet volt az előzménye annak, hogy Julisnak az édesanyja kiváltotta a cselédkönyvet. Zajtalan, de mégis lelki eseményekkel volt teljes a pillanat, a mikor a szántott arcú paraszt asszony Julis kezébe nyomta a keménytáblás könyvet: — Aztán becsüld meg magad, ne halljak rólad rosszat. Julisra babonás erővel szállt rá a tudat, hogy a eselédkönyv kötelességeket parancsol neki, vigyáz rá, ellenőrzi, viszi, vezeti ismeretlen utakon. A kis parasztleány beágyazta ruhái közé a cselédkönyvet, nyakába vette a batyut és a nagyságával felutazott Pestre. A nagy város csudákkal várta Julist. Mikor este leszálltak a vonatról és a pályaházból kiléptek a zsivajos térre, Julis szemét, eszét verte a káprázat.- A templommagas, cikk-cakkos házak közé mintha leszakadt volna az ép, a nagy, tejüvegbe burkolt ívlámpák, mint lecsúszott téli holdak világítottak Julis fölött, lángoló szenhi vonatok maguktól szaladgáltak az utcán és sikongtak, énekeltek. Csengő lármájukra Julis fölnevetett . . . Gyönyörű, titokzatos hajnal völt az, a mikor Julis először ébredt Pesten. A kis faházból, az ágyából kikandikált az udvarra, mely már lilásodott, aztán kinyujtózott a dunyha alatt, befúrta fejét a vánkosai közé és lehunyta a szemeit. Az idegen, nagy város nem ismert csudái misztériumosan ringtak a képzeletében és hangosan dobogott a szíve a különös érzéstől, hogy egy nagynagy palota falai között fekszik és körülötte egymásután az égbe szaladnak a házak, melyek oly nagyok, hogy óriások ülnek a kapuban és erőlködve tartják vállukon a palotákat, nehogy összeroskadjanak. Julis boldog volt, hogy Pestre került. A kis parasztleány már-már kilábolt a gyermekkorból, a mikor egyszerre csak eléje hullott, mindaz, a miről a szegény gyerekek sóvárogva elgondolkoznak, a mit ha másnál látnak, meghatódott fantáziával és elszoruló szívvel, lázadozva megirigyelnek, a sok-sok játékszer, a babák, a katonák, a főzőcskekonyhák, a szépséges tündérvárak, melyekben talán nagyszakállú manók és sárkányok is laknak. Julis ölelgette a gyerekeket ós a játékokat, ringatta a francia babát, melynek nefelejts-kék szeme megvillant és elillant, ha dajkálta, mesét mondott játszótársainak a hóvirágarcú királyfiról, akire a túlvilágon epedve várt napszeinű mátkája, énekesen gajdolt, amikor tovább mondta, hogy egyszer csak fehér táltos állt a királyfi elé, rápattant és röpült, röpült Óperenciás tengereken át. Julis csatásan ült a hintalovon, nyergelte, hintázta és belesugdosott a fülébe: — Gyí táltoskám, gyíjje . . . vigy el az én napszemű, aranyhajú mátkámhoz . . . -Játékos passziókkal, kedvesen, igézetesen multak a hetek, a hónapok. Julis szerette Pestet. A tavasz is lassankint rászállt a nagy városra. Julist sétálni küldték a gyerekekkel. A házuk előtt park volt, a hol egy nagy filagóriában katonákat bujtattak el, hogy tréfásan megijesszék az embereket. Julisnak is majd kiszaladt a lelke, a mikor először recsesentek a trombiták, sikoltottak a cintányérok és bömbölt a nagydob, de aztán magához ölelve kicsiny pajtásait, sugaras arccal, vigadva hallgatta a dallokat, a mik a filagóriából kiröpültek. Szelid illatok röpdöstek már a levegőben, az orgonabokrok zöld testére már akgatták a gránátarcú fürtöket. Julis két kezében a két gyerekkel, lépegetett a virágágyak között. Egyszer csak, mintegy ijedt kicsi csikó, megtorpant, piros arca még