Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)

1912-11-24 / 88. szám

10 DÉLMAGYARORSZÁG 1912. november 23. No lám, az ily esetekre való a sanatorium! Mi őt helyi sanatorium hiján most a elküldjük a tenger mellé (aminthogy az idén is körülbelől 70—80 egyént küldtünk külömböző klimatikus gyógyhelyre) s ez által elérjük a következőket: 1. Betegünk talán gyógyul, de mindenesetre lényegesen javulva, megerősödve tér vissza és hosszú időre viszszaadjuk munkaképességét. 2. Környezetéből kivonva, nem fertőzi itthon maradt családját. 3. Megtanulja, hogyan kell élni hygienásan, hogy életét és munkaképességét minél tovább megtartsa, és hogy családját a bajtól megóvja. Azt hiszem, elég nyomós okok a sanatorium mellett. De vegyünk egy másik példát. Van egy malom-munkás betegem, özvegy ember. Együtt él négy kis gyermekével, öt nem küldhetem sanatoriumba, mert dacára annak, hogy a gyógyintézetbe való utalás esetén családját segélyezzük a táppénz felével, hogyan tartsa el abból családját? és ki gondozza el őket? (Előbbi esetemben a gyermekek között 3 már keresetképes volt). Most ellátjuk őt táppénzzel, gyógyszerrel, esetleg specifikus kezeléssel, de ezzel nem elégszünk meg, ily esetnél majd segítségünkre íesz a felállítandó tüdőbeteg gondozónk. A tüdőbeteg gondozóban a szükséges kezelésben fog részesülni az arra szoruló tag és családtag, ott gyámolítani fogjuk őket, tanácscsal látjuk el, sőt — remélem — rendkívüli segélyben is fogjuk őket részesíteni. Onnan küldjük majd betegeinket, ha lehet és ha kell, sanatoriumba, és a sanatoriumból visszakerülő patiensek ott fognak jelentkezni, hogy további sorsukat állandóan figyelemmel kisérjük, hogy ezen betegekkel állandó nexusban maradjunk. Hogy a kartárs ur által emiitett napkúrára már eddig is figyelemmel voltunk, azt legjobban igazolja azon körülmény, hogy már a lefolyt nyáron sok betegünket (természetesen arra alkalmas, nem fertőző egyént) küldtünk a tiszai partfiirdőbe, ellátva őket tanácscsal, táppénzzel, fürdőjegygyei, fürdőruhával, és ezen napkurát az idén még fokozottabb mértékben óhajtjuk kultiválni. Hátra volna még az olcsó üdülőtelep. A pénztár vezetőségével szintén többször tárgyaltuk ezen módozatot s azt hiszem, hogy szintén nem kivihetetlen, ha ezen célra a város közvetlen közelében alkalmas helyet találunk ... Fejtegetésem kissé hosszabbra nyúlt, mint azt terveztem, azonban igy is csak rövid vonásokban vázolhattam terveinket, és talán sikerült igazolnom azt, hogy a pénztár vezetősége és orvosi kara céltudatosan foglalkozik a. munkás-sanatórium eszméjével és nem divatos és népszerű szokásoknak hódolva dobja világgá a sanatorium felállításának jelszavát. Mi az egyeseken, a mi munkásainkon akarunk segíteni, de ugy, hogy a megdöbbentően szomorú szegedi viszonyok is javulni fognak ez által. Viszont abban föltétlen igazat adok az én nagyra becsült Hollós barátomnak, hogy ez mind nem elég, hanem a városnak, az Alföld metropolisának kellene előljárni jó példával. Pedig, nem is beszélve mostani kórházunkról, a város ezen szégyenfoltjáról," a munkáslakások kérdésében is meglehetős indolentiával viseltetik a város, holott nyilvánvaló, hogy annyi nedves, még istállónak sem megfelelő lakás (a feltöltés következtében) sehol az országban nincs, mint Szegeden. Igazán megszivlelhetnők Korányi Sándor „Belorvostani előadásai"-nak bevezető soraiban irt következő szavait: „A sociologus hálás munkát végezne, ha összehasonlítaná azt a kárt, amely Magyarországra a kivándorlással hárul, azzal, amelyet ez a tuberculosis folytán szenved el. Mind a két csapás sok munkáskéztől fosztja meg az országot, de a kivándorló nem sik tovább A köz terhére, sőt keresetének megtakarított részéből hazájának is juttat valamit. Ezzé' szemben a tuberculosisban szenvedő pénzbe. és az általa megfertőzetteknek életébe kerül." Külömben az itt letárgyalt dolgok egyelőre — sajnos — csak akadémiai, vitatkozások. Kérdés, vájjon lesz-e elég erőnk ahhoz, hogy kedves eszménket, a munkássanatoriumot, megvalósíthassuk? Adja isten, hogy önt, a kiváló socialis érzékkel biró orvost, minél előbb üdvözölhessem sanatóriumunk alapkőletételénél! Dr. Szántó József, a kerületi munikásbiztositó pénztár h. főorvosa. Négyszáz futóbolond. — A szegedi közkórház elmeosztályáról nyilatkozik a főorvos. — (Saját tudósítónktól.) A szegedi botránykórház már annyira elcsépelt téma, hogy szinte nem is illendő róla az irás. A szegedi közkórház már régen halott, amelyet annak rendje és módja szerint eltemetett a közvélemény. A drága halott azonban néha előbuvik a sirjából és mint rossz szellem, visszajár kisérteni. A kórház elmemegfigyelő pavillonjában pénteken evés közben megfuladt egy meghibbant elmejü ember, Pollák Fülöp hatvanöt éves zsibárus. Evett, bolond módra habzsolta a hust, a súlyos darabokat megállás nélkül szoritotta le a torkán, amig aztán az \ uuott, belekékült, kétségbeesetten fickánegyik darab megakadt a légzőcsőn, fölfudozott, aztán élettelenül lehanyatlott a földre. Az orvosok, miután konstatálták a fulladás okozta halált, a gyilkos húsdarabot kiszedték a torokból. Megdöbbentő az eset gondolja az ember — de azért nem is olyan nagy dolog. Mindenkivel megeshetik és mindenütt. Még a kórházban is. A szegediben épen ugy, mint a szilasbalhásiban. Egy csöppet sem csodálkozhatunk, hogy épen a szegedi közkórházban történt az eset. Mert mi a közkórház dolgában már minden elképzelhetöre elkészültünk, ugy, hogy semmin meg nem lepődhetünk. Még azon sem, ha ugy egészen mindenestől összedőlne. Rothadt, biizos, piszkos, undoritó, férges, vizes! . . . juj, aki mindezeket el bátorkodik még egyszer ismételni, azt könyörtelenül be kell csukni a szegedi — közkórházba. A szerencsétlen zsibárus esetével kapcsolatosan a kórház elmeosztályát lefotograíálta a Délmagyarországnak a legilletékesebb faktor: Rusz Gusztáv dr., az elmeosztály főorvosa. — A panaszkodást már régen meguntuk — mondta a főorvos. Már egy évtizede azzal biztattak bennünket, ha kértünk valamit, hogy most már csak várjunk türelemmel, majd itt lesz az uj kórház. Vártunk akkor, várunk még most is és Isten segedelmével megcseIekedjük még ezt igy négy esztendeig. — A hirtelen halálesetről igazán nem tehetünk. Az elmeosztály olyan állapotban van, hogy nem kelthetnek meglepetést a visszásságok. Kezdjük élőiről az ismertetést: — Az elmeosztály pavillonját tizenöt évvel ezelőtt épitették, néhai Singer Mátyás dr. főorvos idejében. A megnyitás óta orvosa vagyok az osztálynak. Az osztályt harminc elmebeteg részére épittették. Azelőtt a régi kórház épületében két rácsos ablakú szoba szolgált tiz elmebajos elhelyezésére. Ugy gondolták, hogy évtizedekig megfelel az elmeosztály a céljának. De már két év multán szűknek bizonyult az osztály. Ma állandóan ötvenöt-hatvan elmebeteg van a pavillonban. Csak ennyi, mert: többet képtelenség elhelyezni. Föltétlen bizonyossággal mondom, hogy két nap alatt négyszáz elmebajost tudnék elhelyezni, ha volna hely. Minden nap jelentkezik valaki, sőt néha többen is, akik a hozzátartozójukat akarnák beinternálni az elmeosztályra. Természetesen mindannyiukat vissza kell utasitanoin. Szeged környékén száz és száz elmebeteg van, úgynevezett futóbolond, akiknek a hozzátartozói már mind megkisérelték a beinternálást. — De nemcsak Szegeden vagyunk igyv hanem mindenütt az országban. Az angyalföldi tébolydából például egy évvel ezelőtt leirt az igazgatóság, hogy el tudnánk-e helyezni tizenkét beteget? Természetes, hogy nemmel válaszoltunk. — A szegedi osztály tulajdonképen nem elmegyógyintézet, hanem csak elmemegfigyelő. Elmegyógyintézet csak öt van az országban: kettő Budapesten, egy-egy pedig Nagyszebenben, Kolozsvárott és Nagykállón. A mi hivatásunk eredetileg csak az lenne, hogy ideiglenesen megfigyeljük a betegeket és azután, ha szükséges, beinternáljuk őket valamelyik elmegyógyintézetbe. Minthogy azonban nagyon jól tudjuk, hogy .zsúfolásig megtelt minden intézet, hát már hosszú évek óta meg sem próbálkozunk ezzel. — A betegek rendszeres gyógykezelése persze nincs módunkban, mert eltekintve a lehetetlenül épített pavillontól, sem eszközünk, sem pedig személyzetünk nincs a gyógykezelésre. Nekünk csak az áll módunkban. hogy bizonyos, meghatározott számig helyet adjunk az elmebajosoknak. És ez most már igy van minden vidéki elmeosztályon. Az úgynevezett csöndes bolondókat föl sem vesszük. Csak azt internálják be, például Budapesten, aki valami nagy dolgot csinált az utcán. Szegeden, ha betelt a megduplázott létszám, még az őrjöngő bolondokat sem vehetjük föl. A rendősrég fogházában helyeztetjük el addig az elmebajost, amig a kórházban meg nem hal valamelyik vagy pedig ki nem bocsátunk valakit. — A modern gyógykezelés már nem ismer kénvszerzubbonyt vagy más erőszakos eszközt. Ma már a külföldi és a budapesti elmegyógyintézetekben oltással, langyos fürdővel gyógyitják az elmebajosokat, sőt rendszeres ipari vagy kertészeti munkára is oktatják őket. Ha dühöng a beteg, langyos vizzel telt széles kádba teszik és mellé rendelnek ápolókat, akik fölügyelnek reájuk. Ha kell, nyolc napig is benne hagyják a kádban. Amikor aztán lecsöndesedik, hozzáértő ápolók tanításával és felügyeletével kertészeti vagy ipari munkát végeznek. — Mi természetesen ilyen gyógykezelésben nem részesíthetjük a betegeket. Van egy kórtermünk, ahol tizenhat beteg tartózkodik, van egy hosszabb zárt folyosó és néhány cella. Ez minden. Hivatalos helyiségről, orvoslakásról, irodáról például szó sincs. Én a bolondok között végezem az irodai teendőket. Tessék elképzelni: az egyik táncol, a másik nevet, a harmadik énekel. A látogatókat a bolondok között kell fogadnom. Ennél lehetetlenebb állapot el sem képzelhető. Az összes elmebetegek részére van két kád, egy a férfiaknak, egy a nőknek. Ezeket persze lehetetlen gyógykezelésre fölhasználni, csak tisztasági szempontból alkalmasak. — Az ápolószemélyzet sem alkalmas arra, hogy a megkivánt módon kezelje a betegeket. Nem is kaphatunk jó ápolókat: huszonnégy korona a kezdőfizetésük és fölvihetik negyven koronáig. Ezenkivül természetesen ellátásban is részesülnek. Budapesten hatvan korona az ápolók kezdőfizetése. — És hogy végül a saját helyzetemről is beszéljek: nekem, egyedüli elmeorvosnak van évi ezernyolcszáz korona évi fizetésem és hétszázhúsz korona lakbérem. Annyi a fizetésem, mint egy városi segédkertésznek vagy segédgépésznek. Pont. A fotográfiát ezennel közszemlére bocsátjuk. Erődús, teljes fűszeres ízt, szép, tetszetős szint és olcsóságot a használatban; ezen tulajdonságokat egyesiti teljes mértékben a „Valódi" FRANCK a kassai gyárból s azért használja annyi sok ezer háziasszony előszeretettel.