Délmagyarország, 1912. november (1. évfolyam, 69-93. szám)
1912-11-03 / 70. szám
Szerkesztőség Kárász utca 9. o ü Telefon 305. n D Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24 — félévre.... K 12 negyedévre K 6-— egy hónapra K 2 Egyes szám óra 10 fillér. Előfizetési ór vidéken egész évre . K 28"- félévre.... K 14 — negyedévre K T— egy hónapra K 2 40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárósz-utca 9. • o Telefon 81. o • Szeged, 1912. I. évfolyam 70. szám. Vasárnap, november 3. Ünnep után. A sírokon még talán pislognak az ünnep napjain fölgyújtott mécsesek és a hantokon friss virágok zöldelnek. Véget ért a két napos zarándoklás a temetőkbe és ugy találriók helyénvalónak, hogy az idén ezen a napon ne azokról a halottakról beszéljünk, akikhez virágokat és koszorúba font örökzöldeket visznek ki, akik tavaly, harmadéve, vagy tiz év előtt befutották földi pályájukat és akiket elföldeltek a gyász könyei, a vallás szertartásai és annyi parádé között, amennyit az utánuk maradottak módja megengedett, akiknek sírját kővel szögezte be a hála, a megbecsülés és akiknek emléke föltámadt Mindszentek ünnepének mécsesei között. Hanem azokról a halottakról beszéljünk, akiket szinte közömbösen nyalábol egybe, százakba és ezrekbe a haditudósitás. Ütközet volt itt, vagy ott, ezt a várost elfoglalták, visszavették, elesett itt kétezer, ott három, öt vagy tízezer ember, A halottak számát mindenik* fél a maga részén szépítgeti, lealkudja, a másik részen levőket pedig túlozza. A halottaknak, igaz, mindegy. A törökök közül pusztul el több, vagy a szövetségesek közül: a valóság az, hogy a harcmezőn ezrével pusztul az emberélet. Erős, ép, kenyérkereső, családot eltartó ember, ki férj, ki sok gyerekes apa, szóval, az emberek legjava, akiknek elvesztése legjobban hiányzik a munkában, a családban, a nemzetben. És ezeknek meg kell öletnie. A keleti harcmezőn volt igazán halottak napja! Kirk-kilissze előtt hetven kilométernyi hosszú embersor állt, rohant egymással szemben. Az egyik oldalon százhatvanezer ember, a másikon talán kétszáznegyvenezer. Ahol ilyen óriási hadak állanak egymással szemben, az öldöklésnek, a tömegbusztitásnak legújabb, fokozott kegyetlenségü szerszámaival, az egyik oldalon a dicsőségvágytól, a másikon a nemzet öníentartásának érzésétől vakittatva, kergettetve, — ott irtózatos az embermészárlás eredménye, a halotthalmok nagysága. Katasztrófák, járványok borzalma meg se közelitheti ezt a pusztítást, amelynek itt szemlélője és krónikása lehet az európai érdeklődést képviselő haditudósító tábor. Halottak napján tízezrével véreztek, rothadtak a halottak, a kikhez senki se megy virággal, koszorúval, mécsessel, könnyel. Halottak, akik még pirosképü, talán jókedvű katonák voltak, s akikről talán hirt is alig adhatnak a rájuk váróknak. És mialatt ezek a halottak türelmesen várnak arra, gödrökbe hányják és minden gyászpompa nélkül, siratok nélkül búcsúztassák el, ez alatt valahol, az egyik, vagy másik részen a győzők örömzaja csendül meg; lobogókat lengetnek, fáklyákat visznek és bizonyára lakomát is rendeznek a „fegyverek dicsőségére". És halottak napjával még nincs is vége. Senki se tudja, senki se tud rá biztosat felelni, hogy vájjon a tizezerszám heverő halottak még kiket, mennyit fognak maguk után hivni. Vajon az ember-gyilkolás határa megmarad-e ezen a kevésbé civilizált területen, vagy pedig berántja az a kulturált nemzeteket és a végkifejlődéskép egész Európa nem lesz egyéb, mint az egymás pusztítására, kiirtására törő, a harc őrületében mindent föláldozó véres tömeg? Régen volt ilyen szomorú, ilyen kegyelettelen napja a halottaknak. Keserű gúnnyal néz le a sírfelirat, amely békét kiván a halottaknak. Igen, idejutottunk. Az élőknek nem tudunk békét teremteni. Senki és semmi nem elég erős erre. Királyok nem akarnak háborút, diplomaták megfeszülnek a békeközvetitésekben, a gazdasági bajok, a tönkrementek és tönkremenők légiója hangos jajveszékeléssel tiltakozik a háboru ellen és mégis háboru van, s a békét csak azok élvezik, akik már elpusztultak, vagy el fognak pusztulni a háborúban. Az egyik megöli a másikat, hogy ezt a harmadik végezze ki, —- és igy tovább, tovább, tízezrekig, százezrekig. Hát ér valamit a kegyelet, amelyet az egész világon az egyes halottaknak megadnak, ha nincs mód megakadályozni azt, Aszonyok. Irta: Kaffka Margit. A kopottas téli déíutánsziirkületben egyenkint jöttek már fakón ós félszegen, gyűrött arcukon a megszokott kcserüséglárvával, vagy huta és konok elégületlensóggel az ingyennap rosszindulatú ós formátlan vendégei, a nyomorúság anyái; — ós ölükben, vagy kézenvezetve csenevész, hibástestfi, levéznuli kis boldogtalanjaik. Az egyik pici rongyos alig lát, a nehéz, sülysebes arcából ki se látszanak összedagadt, vizeskók szemei, egy elferdült lábu, halvány kis fiu gyenge, kíváncsi mosolygással biceg a nagy markos asszony sötétkék szoknyaráncaiba fogódzva, — egy hoitiravált, alig ökölnyi arcocskaju kis szopós már csak erőtlenül tátogatja elkékült ajkait az anyja lohadt, fekete-barna emlője után. Ezeknek nean jutott boly a klinikán, tán mert úgyis hiába; — s az „egylet" orvosa mit mondhasson? A végső menedék itt, a nagy tanár alamizsnája, ha hozzájuthatnak, j Egyre többen vannak, ismerkednek, körül- | veszik a kis pólyást és rácsudálnak, suttogva, tudákosán, legtöbben némán ülik végig a váróterein bosszú fapadját ós a hidegtől, a lépcsőjárástól, vagy az egész, nagy, otromba vigasztailanságtól, ami a világ; — összegörnyednek, ásitnak vagy sóhajtanak. — Nagyon sok mára! •— jelenti ki a szűrkelibériás szolgalegény, aki rendet csinál köztük. — Aligha kerül ma mind sorra. Riadt ós tehetetlen pillantások neszelnek rá. Ma sem? És akkor csak egy bét múlva megint! Némelyik csöpp szenvedő máris nyugtalankodik és aliogy osititó gyöngédséggel rájuk hajolnak, igazán átszépül percre némelyik darabos arc a megadó, leikies szomorúság elmélyedésében. De hamar újra egymásra néznek és számlálgatják, ki jött előbb? Már tudják, hogy az elsőnek jelentkezők több jó szót kapnak, kimeritőbb utasítást; később már fáradtan, kurtán, szárazon végeznek velük. Négyre jár. És az orvos még egyre késik. A nagy sarok ablaknál prémbundás, szépkalapos, finombőrti úriasszony ül, vele jó nagykendőben a rendesen fésült dajka; vasalt fehér kötőjén kamásnisi, szalagosliaju, kétesztendős szép lánybabával. Különhiuzódtak idegenkedve, türelmetlenül ők is, az aszszony közelebb intette a cselédet és kinéz az utcára. — Azonnal itt 'kell lennie, kérem szépen — áll meg előttük udvariasan az inas. — Még jobb is, hogy az Lngyennapon méltóztatott, mert. így mindjárt elsőnek kerül, aki privát. Az urnő bólint. Mégsem szerette, liogy véletlenül épp ma jött. Az idegen, ellenséges, már a jelenlétével is csupa vád nyomorúság feszélyezte és lehangolta. A picinyjét nézi, e tulfinom, de szinte tökéletes alkatú kis üvegvirágot, akit egész maga-odaadással gondozott, sűrítve táplált, eltökélten és ökos szisztémákkal az élet számára készített születése óta — sőt már azelőtt is. Most báránybi.mlője volt csak, de azért idehozta, megnézeti: nem maradt-e vissza valami rejtett baj? Ne vigyék-e el valahová e nedves hónapokra — mije gyöngébb — milyen óvást vagy edzést igényel a szervezete? Az ő szép, okos kis egyje! Első percben megdöbbent és elszomorodott az igaz, asszonyi részvéttől, ahogy szét nézet itt, de most észrevette, hogy fojtott és oktalan, néma gyűlölettel néznek rá és megretten. Igen, hogy ő előbb jut be az a bajuk. Vagy minden, hogy itt van a szeműk előtt, hogy nagy, kegyetlen keserűségeiknek ellenébe mutatja a maga élete tűrhetőbb vol-