Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-09 / 49. szám

• I* , ftii^Tniign^ Szerkesztőség Kárász-utca 9. • D Telefon 305. • • Előfizetési ár Szegeden egész évre'. K24-— félévre.... K 12 — negyedévre K 6 — egyhónapraK 2'— Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-— félévre.... K 14-— negyedévre K T— egyhónapraK 240 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • • Telefon 81. • D Szeged, 1912. I. évfolyam 49. szám. Szerda, október 9. Mentési munka. Borús őszi hangulat ült a nemzeti pót-ellentállás vezéreinek lelkén, midőn vasárnap kolozsvári gyűlésükön „Erdély tiltakozásá"-t szervezni próbálták. Vigasztalanság, a saját ügyük igaz voltában való hitetlenség s győzelmében való teljes kétkedés sirt ki beszédeikből. Igy például Apponyi Albert gróf azzal a melancholikus akkorddal zárja beszédét, hogy a koaliciö nem térhet el törekvésétől, „még ha cserben hagyja a nép, akkor is mi megyünk a magunk utján." Hát cserben hagyta őket a nép, illetve nem is állott melléjük, — ez okozza gyászukat, melyet Károlyi Mihály gróf ugyancsak nagy rezignációval fejez ki. Elpanaszolja, mi lesz majd abból, ha a többség megengedi, hogy „Lukács Tisza segítségével kivégezze az ellenzéket" s csüggedten hozzáteszi: „utóvégre is nem az a cél, hogy éppen ez az ellenzék győzzön, hanem az, hogy eszméit diadalra vigye. Ha minket tönkre is tud tenni a jelenlegi önkényuralom, ilyenképpen is szolgálunk az ügynek, ezzel is elősegítettük annak a reneszánsz-kornak megszületését, amelynek jönni kell". Mily borzasztó csapások, csalódások, kudarcok juthattak a kis koalíciónak osztályrészül, hogy közeli miniszteri zsölyékről és őrszemi állásokról lemondva, már csak „eszméi győzedelmét" várja. A legszomorubban azonban Apponyi második, rövid beszédében jajdul föl a pót-koalició siralma. A gyászos hangulatu szónok diszkrét módon párhuzamot vont a koalició és az aradi vértanuk között. Azt restelíe mondani, hogy ők szintén mártirok, — hát beérte a szerényebb „confessorok" elnevezéssel. Csak azt felejtette el megmondani, hogy melyik hit, melyik eszme, melyik meggyőződés az, a melyet a sok közül eddigi pályáján minden órájával és percével szolgált. A reménytelen hangulatnak megfelelően siralmas volt mindaz, amit a kolozsvári vértanuk, illetve confessorok gyűlésükön előadtak. Végső hanyatlásukat mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy Apponyi, aki éveken keresztül a nemzeti eszme hősének vallotta magát, aki állítólag ez eszméért a katasztrófa széléig sodorta volt az országot, most már a nemzetközi szociálisták jelszavait hangoztatja, „cenzusos alkotmány"-ról beszél s már csak a nemzetközi szociálisták támogatásától reméli a magyar nemzeti ügy diadalát. S azzal igazolja ujabb — ki tudja hányadik :— elvtagadását, hogy azért kell a szociálisták kívánalmait teljesítenie, mert „megakadályozni az idők ezen végzetes tovahaladását senki sem tudja". Tehát nem azért szegődik Apponyi ez irányhoz, mert meggyőződése parancsolja, — sőt ellenkezőleg, végzetesnek mondja azt. Csak azért pártol ahhoz, mert „irányitam" akarja. Tehát megtagadja a nemzet ügyet, de megtagadja a nemzetközi szociálisták ügyét is, — ez is, az is csak eszköz neki saját céljaira. Apponyi beszédéhez stílszerűen illeszkedett a többi kolozsvári vártanu, azaz confessor szónoklata. Külön-külön fölösleges volna valamennyit méltatni. Elég megállapítanunk a tényt, hogy a következőkberí egyeznek meg egymással: 1. Valamennyiben a reménység hangja helyt adott a kétségnek, csüggedésnek, melyet ugyan természetszerűen leplezni igyekeznek, de melyet elfojtani még sem tudnak. 2. A vádoló szerepről visszavonulnak a védekező szerepre. Különösen az ellen a vád ellen próbálnak védekezni, hogy a történelmi nemzet ügyét a szocialistákkal való szövetkezésük folytán elárulták. 3. Reménytelenségük dacára még mindig mondják, hogy ők „fejeket követelnek", mert még nincs erkölcsi bátorságuk az igaz szóra. S ki tudja, mikor lesz. Az ő érdekük, hogy mielőbb legyen. Minden nap ujabb és ujabb vereségeket hoz nekik, ha ez uton tovább haladnak. A történelmi események hatalmas léptekkel haladnak el felettük, ön magukban eddig sem bizhattak, külső segítségben reménykedhettek. Mások gyengesége már többé nem nyújthat támaszt nekik. Idegen támogatást ugyancsak nem kaphatnak s ez iránt a láthatáron egy halvány Falusi éjszakák. Irta: Krúdy Gyula. Csikorgó kisasszony — egy falusi kurtanemes leánya — varrni járt a nagyanyámhoz, amikor a harmincas és negyvenes években ott gyerekeskedtem. Voltaképen már tekintélyesebb numerust irtak a kalendáriumok, a szegedi árviz is elmúlott, de az öreg.anyám az időszámítást már a forradalom előtt beszüntette. Hangyai kapitány elesett a csatában — eh, jobb is erre nem gondolni! Gondoljunk csak arra az időre mindig, amikor még boldogok voltunk, lányok voltunk, menyasszonyok és viselkedjünk ugy, mintha télre Pestre költöznénk, a Redout-bálra és Hangyai is itt jár valahol az ablak alatt, csupán nem látható földi szemmel. Csikorgó kisasszony nagyszerűen összetanult a nagyanyámmal időszámítás és gondolkozás dolgában. A nagyanyám a régen elmúlt divatot kultiválta és az Életképek divatlevelei nyomán alkotta ruházkodását. Csikorgó kisasszony megvarrta a ruhái, mintha ez volt a legtermészetesebb dolog a világon. öreganyám télen soha sem mozdult ki a házból, október elsejétől április végéig fűtött, akármilyen volt az idő odakivül és állandóan várta a vendégeket. A szomszéd faluban és tul a Tiszán néhány ismerős nemes úrfinak kellett lakni. Bogyai Berci tavaly is erre járt — már mint harmincban. A Kepes-fiuk a négyeseket jegyezték elő, minden percben bettoponhatnak, hogy megkérjék öreganyámat: a quadrille-t ajándékozná Xnek, vagy Y-nak, aki ezért esengett. Tehát már csupán ezért sem lehetett kimozdulni a házból. Csikorgó kisasszony együtt töltötte a telet a nagyanyámmal és fölolvasta a régi báli tudósításokat, a régi újságokból. Egyszer Bécsben táncolták át az estét, máskör Pesten. A vidéki levelezők beszámoltak a falusi bálokról, a megjelent kisasszonyokról, kiválóbb urakról. — Ejnye, oda nekünk is el kellett volna menni! — vélekedett a nagyanyám. Csikorgó kisasszony nem szólt, csak tovább olvasott. Szőke, penészvirág-képü, kis szemöldökű és vékony, madárnyaku teremtés volt Csikorgó kisasszony. Otthon sokat koplalt, azért lakott állandóan a nagyanyámnál. Bár Hornyákné, a nagyanyám gazdasszonya ép olyan pazarlással öltözött, mint akár a harmincas vagy negyvenes években, a kis penészvirágon nem fogott a jólét. — Teremtőm, mit főzzek már ennek a leánynak? — tűnődött öreg gazdasszonyunk. Csikorgó kisasszony talán titokban citromot evett vagy valami rossz álmai voltak, hogy nem tudott erőre kapni. A nagyanyám mindig legalább százhatvan font volt. Nagy tél volt, vagy még csak ősz járta? Elég az hozzá, már hosszúak voltak az esték és a lámpást korán meggyújtották, valamint a viaszgyerytákat is, amelyeket a nagyanyám szeretett. A kis penészvirág kellemetes hangján olvasott, a nagyanyám hátradőlt a székében és csak a fali óra kettyent bele a körülményekbe. — Micsoda pirosság van az arcodon, te leány? — szólalt meg hirtelen az öregaszszony. — Gyere közelebb! — parancsolta. Csikorgó kisasszony lehajtott fejjel, kissé szégyenkezve állott meg a nagyanyám széke ír ''ett. Az tgasszony fehér kendője csücskével megc zsölte a leány arcát, megvizsgál' t,a a kendői, majd az arcot. A fejét megcsóválta, aztán elhallgatott. — Olvass tovább! — mondta kissé szárazon. Másnap a penészvirág szemét vette észre. — Milyen fényes a szemed! — kiáltott föl hirtelen. — Ejnye, mit osináLtál a szemeddel? Gyere csak közelebb. Fürkészve, hosszadalmasan vizsgálta a leány arcát, szemét, még a keblét is megtapintotta, mint valami orvos. Csikorgó kisasszony azután nagyon mélyen lehajtotta a fejét, amikor olvasott az Életképekből.