Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-31 / 68. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. a n Telefon 305. a • Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24 — félévre.... K 12— negyedévre K 6-— egy hónapra K 2 — Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28-— félévre.... K 14 — negyedévre K T— egy hónapra K 2*40 Egyes szám ára 10 fillér. " " —HP Kiadóhivatal Kárász-utca 9. a a Telefon 81. a a Szeged, 1912. I. évfolyam 68. szám. Csütörtök, október 31. A Ház. Szerdán ismét összeült a képviselő­ház és ismét „szuronyok között". A szu­ronyokon természetesen megint azok üt­köznek meg, akiknek módjában állott volna és módjában állana, hogy a parlament ne katonai kordon között, hanem a béke min­den derűje és nyugalma alatt tanácskoz­zék. A kormány megint kísérletet tett a béke-teremtésre, az ellenzék pedig újra a „nem békülünk" egyszerű és kényelmes ál­láspontjára helyezkedett. Eddig csak megjárta ez az álláspont, amely egyre-másra döntötte föl a kibonta­kozásra alkalmas terveket. Olyan időkben azonban, amikor a belpolitikai bizonytalan­ság mellett a nemzetet külső veszedelmek fenyegetik s amikor a közös hadsereg részleges mozgósításáról beszélnek, foko­zottan hárul a felelősség az ellenzékre, amely a válságos időkben se tudja sze­mélyes és talán részben elvi okait háttérbe szorítani, hogy a nemzet sorsán valame­lyest enyhitsen. Különböző választások eredményei mutatták, hogy ez a felelősség nemcsak az elméletben áll, hanem azt a nemzet érvé­nyesiti is. Az obstrukciós ellenzék kapott ily lec­két az ő helytelenített politikájáért az 1910-iki választásokon is. Ekkor ugy lát­szott, hogy a Justh-párt, mely tulaj don­képen egyedül képviselte az obstrukciós ellenzéket, ezt tudomásul is vette és más irányban próbálkozott. Más taktikai irányt vett és pedig az általános, egyenlő titkos és községenkénti választói jog behozata­lát követelte, sürgette és mint priuszt állí­totta be. Minden más politikai célt mellőz­ve és addig semmi máshoz fogni nem akarva, amig az általános választói jog törvénybe iktatva nincs. Mint később kitu­dódott, ennek a taktikának az volt a célja, hogy a többség sorait megbolygassa és egy uj kormányalakítás folyamatát nyissa meg, mely kormány egy választójogi uj több­ségre támaszkodott volna, amelynek mag­ja, gyermeke, a hatalom birtokosa, letéte­ményese, őrzője, szóval a legfőbb tényező­je a Justh-párt lett volna. Ez kitűnik a töb­bi ellenzéki pártok gyanakvó irigységéből, amelyek ferde szemmel nézték a Justh­pártot, valahányszor ez a taktikája kez­dett, vagy legalább is látszott a célhoz jut­ni. Akkor ugyanis, amikor Khuen-Héder­váry-kabinet katonai természetű válsága alatt,' a rezolució legfőbb helyről történt visszautasítása után, a Justh-párt Bécs­ben fölkinálkozott minden nemzeti enged­mény nélkül a katonai provizóriumra, lét­számemeléssel, az általános titkos válasz­tói jog beigérése mellett. Ugyancsak a bé­ke-kötés jelszava alatt megegyezésre kínál­kozott Lukács László kabinetjével, ennek alakulása heteiben. Midőn azonban Lukács László ennek a Justh-féle örökös fölkinál­kozásnak oly meglepetésszerűen útját vág­ta a Justh-féle béke-ajánlatok rideg visz­szautasitásával, ez a párt ismét a kérlelhe­tetlen obstrukció taktikájához folyamodott, amellyel szemben a kormánypárti többség az obstrukciónak a legelszántabb módon való letörésére vállalkozott és ezt Tisza István gróf, pártelnök junius 4-iki ismere­tes cselekedetével végre is hajtotta. Ezt a tényt és ami azután következett, mi többé nem bolygatjuk. Mi csak a kö­vetkezményekhez akarunk fölvilágosítást adni az ellenzék felelőssége kérdésében. A nemzet és az ország a legnagyobb hi­degvérüséggel nézte az obstrukció kér­lelhetetlen és részleteiben a legnagyobb kí­méletlenséggel végrehajtott letörését. Azok az érzékeny és izgató jelenetek sem indí­tották meg az országot, midőn a képvi­selőket, akik azt hitték, hogy népsze­rűségükkel lángra lobbantják az orszá­got, a rendőrök eltávolították az ülésteremből. Ezek a jelenetek kétségte­lenül nagyon izgatók voltak, de az ország még sem akart izgulni. A Tisza István gróf és Lukács László miniszterelnök lenyakazása még mindig el­maradt, noha azok az óriási katonai ter­i hek, amelyeket a Lukács-kabinet kénytelen | volt vállalni, épen nem alkalmasak egy i kormány népszerűségét emelni. De még ennek dacára sem lelkesedik a nemzet és nem áll melléje az egyesült ellenzéknek, j hogy boszut vegyen a junius 4-ike és a szeptember 18-ika előidézőin. Az ellenzék Szeretlek. Irta: Kosztolányi Dezső. Rózsit nagyon nehéz volt meghódítani. Esténként egy utcasarkon vártam, egy üzlet tükörabiaka előtt. Sok-sok tükör fényé­ben forgott. Nyolc Ívlámpa viharos erővel ra­gadott rá. Ebben az ezüst folyadékban bol­dogan és sápadtan lubickolt, vérszegény uj­iain szalagokat és tűket táncoltatva. Vára­kozás közben gyakran gondoltam, hogy ez az esti láng teszi öt meddővé és közönyössé, mint mesék tündéreit a részvétlen holdfény. Szerettem volna fölébreszteni benne a nőt. Eleinte pásztorkölteményt látszottam. Rózsa­színű, illatos bonbonokat adtam neki, parfü­möket és ritka szalagokat. Aztán csiklandó szavakkal hízelegtem a fülének, remegő ujjakkal nyúltam a karjához, hogy fölrázzam azt a kis merev tündért, aki benne hosszú szempillákkal, öntudatlanul aludt. Egy este végre aZt mondta: — Szeretlek. Ez a szó tüzes ivben rakétázott föl a plafonra. Minden szobámon keresztül kacag­va visszhangzott. A gitár, amely fekete bár­sonyszalagon lógott a falon, hirtelen össze­rezzent, a dédapám komoly képe a falon mo­solyogni kezdett, a hold pepiig az örömtől, a láztól egész éjszaka nem feküdt le. Másnap megint eljött. Alázatosan letette a kalapját, kisimította szük homlokából a szőke hajtincseket és azt mondta: — Szeretlek. Lázasan vártam a folytatást. Az apró leánynak minden roppant újság volt. Szemöl­dökei magasra szöktek és maga is csodálko­zott, hogy olyan boldog. A téli esték zso­lozsmaszerii csendjében vert az ő kis szive. A békés idillen, a mély és sárga teán pedig forrón libegett a szerelme, mint a rumláng. Ha erről a merev és dacos szájról hallottam a vallomást, elöntött a mámor, pirosra gyul­ladt a fülem, félreverték a harangokat s künn az utcán trombitálva, lobogó fáklyákkal tűz­öl tókocsik vágtattak végig. Egész télen tartott a viszony. A színház utáni esték izgalmas lázban lobbantak el. De aztán kitavaszodott. A télikabátot naftalinba tettem, a japán kályhaellenzőt, amely annyi csókunkat bámulta, kivittem az előszobába, a nehéz bársonyfüggönyöket fehér csipkék­kel cseréltem föl és ebben a változásban va­lami újság szükségét éreztem. Rózsi pedig még mindig azt mondta: — Szeretlek. A szókincse nem nagy — gondoltam ma­gamban — és el tudok képzelni valakit, aki ezt egy kissé változatosabban fejezi ki, de egyszerű kedély és ezt meg kell becsülni, hü és ez a fő. Lassanként mégis szökni kezd­tem a találkákról. Udvarias levelekben taka­rodót fújtam. Különböző hosszú és fontos uta­zásokról beszéltem. A leány mégis minden­nap eljött. Éjfél után érkezett, otthonosan le­ült az ágyra és a kályhába meredt. — Mi újság? — kérdeztem kelletlenül. — Szeretlek. — Igen. Ezt már hallottam. Most mondj valami mást. Rózsi erőlködött, köhögött, fészkelődött az ágyon és aztán elpityeredett. Nem tudott mást mondani. Csak ezt az egy szót tudta. Mint ahogy egy zsarnoki álmatlan csecsemő folyton ezt ismételgeti: „Anya". — Buta vagy, Rózsi, — mondtam sze­liden és melankolikusan. — Menj haza. Másnap reggel levelet kaptam tőle. A paplanomra hozták kora reggel, minthogy expressz adta föl. Türelmetlenül bontottam i föl. Azt hittem, hogy végre megsokalta a durvaságomat, a hidegvéremet és a szakítást adta tudtul. A levélben egyetlenegy szót irt, j óriási gömbölyű betűkkel: — Szeretlek. Keringett velem a világ. Mit tegyek? Ez j az ártatlan és banális szó, amely eleinte sáf­ránya és illata volt az életemnek, most ha­talmasan, borzasztóan, imponálóan beléje furakodott, uralkodóvá lett és elöntött min­dent, beszívódott a ruháimba., a bútoraimba, a könyveimbe, mint egy tlcsó és émelyitő parfüm s nem volt szabadulásom tőle. Ahová tekintettem, mindenütt az ő nyoma. Egy pár­na a pamlagon, amelyre kék selyemmel hi­J

Next

/
Oldalképek
Tartalom