Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-29 / 66. szám

12 dElmagyarorszaCi 1912. október 20. persze, csak a jóhiszemű, mert a rosszhiszemű soha és semmivel sem lesz megelégedve. Ha lehoznák neki a napot az égről, arra is azt mondaná: hitvány mécsese a vak és siket sötétségnek! Azután, anélkül, hogy polémiába elegyedne vele, Lukács László válaszol Andrássy Gyula érveire, kétségeire, tűnődéseire, tetszetős szofizmáira. Andrássy mindig azt az egy mentséget hozza föl a technikai obstrukció védelmére, hogy erőszakos és korrupt választások után szokott járni, mint test után az árnyéka. Azt mondja erre a miniszterelnök finom gunynyal: hát a koalíció idejében — amikor Andrássy Gyula volt a belügyminiszter — szintén korrupt és erőszakos választások voltak? Az akkori többség tagjairól is azt tartották az ellenzéki elemek, hőgy „fölfelé nem függetlenek?" Pedig ez a többség s ez a kormányzat is ép ugy az obstrukció nyavalyájával pusztult el, mint elődei. Vagy Széli Kálmán választásai is sok pénzbe kerültek? Nem ismerte-e el azt a korszakot még az ellenzék is a jog, törvény és igazság korszakának? S nem az lett-e a „jog" vége, ami a jogtalanságé? Nem oda vezetett-e a „törvény", mint a törvénytelenség? Nem itatta-e meg az obstrukció epével és ecettel, nem ostorozta-e véresre vállait, nem feszitette-e keresztre az ,,igazság"-ot ép ugy, mint az igazságtalanságot? Andrássy kompromisszumot óhajt; de többség nélkül, — mondja Lukács ] László, — nincs kompromisszum. A többséget ő sem megalázni, sem összetörni nem engedi. A harc eredményének meg kell ma- I radnia. A többségnek, mint a parlamenti rend elemének és mint a 67-es rendszer szilárd elemének a parlamentben sértetlenül meg kell maradnia. Szóval: Lukács László ,,a többség által követelt célok biztosit ásában látja a béke föltételeit". Ezek hatalmas szavak! Erő és igazság szól belőlük! Szomorú évtizedek leszűrt tapasztalatai; keserű bánat, a nemzet könnyen elfecsérelt tiz esztendei élete miatt! A város pénze és a bankok. — A pénzügyi-bizottság ülése. — (Saját tudósitónktól.) A pénzügyi bizottság hétfői ülésén a város betétjeinek az elhelyezésével foglalkozott. A városnak tudvalevőleg három millió és kétszázezer, a gyámpénztárnak pedig egy millió korona betétje van a szegedi pénzintézetekben. A közgyűlés december harmincegyedikére fölmondta a betéteket és a pénzügyi bizottságnak most abban kellett állástfoglalnia, hogy a jövő évben milyen módon helyezzék el a város pénzét? A pénzügyi bizottság ülése iránt szokatlanul nagy érdeklődés nyilvánult meg. A pénzpiac helyzete most olyan, hogy a legcsekélyebb nyomás is érzékenyen sújtja, egyegy pénzintézet életéhez százak ekszisztenciája hozzáfüződött és ha romlásba dől a bank, a közvetlenebbül érdekelteket is agyonsújtja. A város pénzének elhelyezésével kapcsolatosan pénzintézetek sorsa forog kockán. Az utóbbi időben érezhető megrázkódtatások miatt több bankkal szemben a minimumra csökkent a közönség bizalma és ha ezt a bizalmatlanságot a város pénzének elhelyezésével még megerősítené, súlyos veszedelembe sodorhatná a szegedi pénzpiacot. Ezeket a letagadhatatlan tényeket kellett gondosan mérlegelni a pénzügyi bizottságnak, amikor a közgyűlés elé javaslattal lépett. És igy határozott: A városnak van a szegedi pénzintézetekben négy millió és kétszázezer korona betétje. Ebből ötvenkét százalék jut a SzegedCsongrádi Takarékpénztárnak és a Szegedi Kereskedelmi Banknak. Nyolc-nyolc százalék marad hat kisebb pénzintézetnek. A gazdasági bankra vonatkozólag már határozott a közgyűlés, igy tehát hét bankról van szó. A pénzügy-i bizottság az öt fiatalabb pénzintézetnél levő betétjéből visszavon egyötöd részt. A Szeged-Csongrádi Takarékpénztár-' ban és a Szegedi Kereskedelmi és Iparbankban nem változik a betét. A fölszabadult nyolcszázezer koronát egyelőre házi kezelésben tartja a város, aztán pedig arányosan elhelyezik a Csongrádi Takarékban és az iparbankban. Az árvaszék már önállóan határozott. A gyámpénztár egymillió koronáját kétharmad részben a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárban, egyharmad részét pedig a Szegedi Kereskedelmi és Iparbankban helyezi el. Eddig a többi pénzintézetbe is jutott hatvanhetvenezer korona. A pénzügyi bizottság elfogadta Wimmer Fülöp kiegészítő indítványát is, amely szerint a betét nem egy évre vonatkozik, hanem évközben is fölmondható. Fölmondási kló négy vagy hat hét. Ez történt a pénzügyi bizottság ülésén, amelyet olyan izgalmas várakozás előzött meg. A pénzügyi bizottság határozatáról nem mellőzhetjük a kritikát.. Amit a bizottság a közgyűlésnek javasol, az nem vall a pénzügyi helyzet gondos mérlegelésére és még kevésbé — őszinteségére. Mert ha egy bank jo háromszázezer koronáig, akkor jó négyszázezerig. Vagy mondjuk igy: ha aggodalom nélkül rábízhatunk egy bankra háromszázezer koronát, akkor rábízhatunk négyszáz| ezret is. És ha nincs bátorságunk rábízni négyszázezret, akkor ne bizzunk reá száz tem leánynak enyémnek kell lennie. Bárkájától egy pillanatra sem távoztam. Mír.den este ott voltam mellette és gondolásom addig furakodott, mig a bárka közvetlen közeleoe nem férkőzött . . . Eleinte csak néhány szót váltottam Giovanninával, majd mindjobban megbarátkoztunk. A vége az lett, hogy megkértem a kezét a szüleitől, szegény chioggiai halász emberektől. Giovannina megijedt, hogy udvarlásom ily komoly fordulatot vett. Én ezt meglepetésének tekintettem. Szülei azonban boldogok voltak és készséggel nekem adták kezét. — - Igaz — és ezt Giovanninának érdemid kell betudnom — igaz, ő mindjárt megmondta nekem, hogy az énekes társaság tenoristája, valami Andrea, jogot formál az ő szivéhez . . . ök már rég összeszoktak ... mindig együtt énekeltek . . . Azt is mondta Giovannina, hogy ö nem tud megválni Velencétől, hogy ő a lagúnák nélkül, a borongó csend nélkül, a régi palazzók nélkül nem tud meglenni ... De én kinevettem. Csak legyen enyém, csak jöjjön haza, majd máskép lesz minden! Maga fogja nevetni bohó vonzalmát a kopott Andreához, i kihalt, roskatag komor Velencéhez. Giovannina nem volt ugyan megnyugtatva, de végre is engedett. Eljegyeztem, nőid \ ettem, hazahoztam és . . . most mind a kerten boldogtalanok vagyunk. — Miért? — Giovannina szivét nem tu it un meghódítani. Nőm lett, mert elbódítottam azokkal a szines képekkel, amelyekkel jövőjét kifestettem, mert bizonyára a szülei is erőszakolták, mert talán maga is hitte, hogy egy uj, szebb élet vár reá és hogy a csillogó Képek között a fakó multat el fogja felejteni. De már egy hónappal az esküvő után mind sűrűbben kezdte emlegetni Velencét, a Canal grandét és ha — kérésemre — egy dalt énekelt. könyek szöktek a szemeibe. Sóhajtott, sirf, szenvedett. Mikor a napokban ugy estefelé a városból kijöttem, rémülten vettem észre, hogy Giovannina szemei ki vannak sirva. Megkérdeztem, mi baja^ Mi bántja? Nem titkolt el előttem semmit. Kitárta egész lelkét. Ő nagyon boldogtalan; megmondta ő mindjárt, hogy nem tud meglenni Velence nélkül, ő a lagúnák után vágyódik, a gondolák suhogó csobogása után, a tenger után, melyhez lelke hozzá van nőve és vágyódik Andrea után, kit — és ezt határozottan jelentei te ki — nem tud elfelejteni . . . Es iiiába való minden! Hiába vagyok gyöngéd hozzá, hiába fogom körül szeretettel, imádattal... ő folyvást a lagunákat emlegeti, a lagunákat és azt a kopott, züllött énekest . . . Kér, rimánkodik: engedjem öt szabadon, engedjem őt vissza, haza . . . ö nem hálátlan, de a szivének nem tud parancsolni és ha föl nem bontom házasságunkat, ő visszaszökik . . . És barátom, én még most is szeretem ezt az asszonyt, szeretem őrülten. Érzem, hogy nélküle nincs célja, nincs' tartalma az életemnek. De vájjon van-e jogom őt visszatartani? . . . Van-e jogom őt is egy egész életre boldogtalanná tenni! ... És ha volna is, mit érnék vele? . . . Látod, ez kerget engem a kétségbeesésbe . . . Nincs éjjelem, nincs nappalom. Azt hiszem, beleőrülök . . . Mit tegyek? .... Nem feleltem neki mindjárt a kérdésére. Le kellett küzdenem mély meghatottságomat. — A történetedet — mondám aztán nemi szünet után -— igen jól ismerem. Te a „Tenger asszonyát" vetted feleségül . . . A tenger asszonyát? Igen, csak olvasd el, ha még nem ismered, Ibsen darabját. A tenger asszonya, miután előbb bohó leányos ésszel eljegyezte magát, később felesége lesz egy másik férfiúnak, elhagyván a tengert, melynek úgyszólván a szülötte. De házasságában egész súlyával rászakad aztán a boldogtalanság. Visszavágyódik a tengerhez és ahhoz, kinek először adta a szivét . . . — És a megoldás? — kérdezé mohon Pataky. — A megoldás? Biz az szinpadi. De te sem tehetsz máskép. Szabaddá kell tenned feleségedet, vissza kell adnod a tengernek és első szerelmének. Talán ő is ugy cselekszik majd, mint a tenger asszonya. Ha újból szabad lesz, akkor talán mégis téged fog választani. Pataky kétkedőleg rázta a fejét és mély hallgatásba merült. Megérkeztünk a fővárosba és elbucsuztunk. * Pataky még azon a héten visszakísérte Giovanninát Velencébe. Egy hónap múlva tért csak vissza egvodül . . . « Az ősszel, hogy a dogék városában jártam, egy este kigondoláztam a canalazzóra serenaiái hallgatni. Szemben a Santa Maria della Satu te székesegyházzal ott himbálózott az énekesek lampionokkal diszitett bárkája, melyet mint raj fogott körül a sok gondola. Vidám dal hallatszott a bárkáról. Egy csengő női hang kicsapongó jókedvvel énekelt egy pajkos dalt: „Ouando passa il reggimento". Megismertem, ö volt. A lagúnák aszszonya, Giovannina. Sugárzó szép volt az arca, csábitó a tánca. Csupa jókedv, csupa élet, csupa temperamentum, csupa tűz. Igazán megbűvölte széles kedvével az egész hallgatóságot. Tapsolták, újrázták. Meghajtotta magát és aztán szerelmesen borult a társulat tenoristájának, egy sápadt barna legénynek a keblére . . .