Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-27 / 65. szám

1912. október 3. délmagyarorszaq 11 Csöndesen eltávolítottak őt nagy diákot. (Saját tudósít ónktól.) A szegedi közép­iskolákban napok óta összebújnak a diákok, — kicsik és nagyok, — összejönnek a taná­rok és mintha összebeszéltek volna, ugyan­egy témáról beszélnek. Arról az öt nyolca­dikosról, akiket az állami főgimnáziumból csöndesen eltávolítottak, akik életébe tulszi­goruan és épen nem humánusan, nem mo­dern pedagógiához illően avatkoztak. Elmondjuk, mi történt. A szegedi álla­mi főgimnázium több nyolcadikos növendéke egyik este bemerészkedett az éjjeli mulató­ba. Előrebocsájt.iuk. hogy a fiuk mindegyike erősen fejlett, egyik-másik ismételt és ki­tűnő tornász. Mindegyike tisztességes fiu, akad köztük kitűnő tanuló is. Szóval ott hagytuk el, hogy bementek egyik éjjeli mulatóba. De jött a sors: egyik tanár ur maszkjában. Most képzeljék el a kölcsönös meglepetést. A diákokat, akik vi­szontlátják a tanár urat — ilyen helyen, olyan céllal. A tanár urat, akit elvégre mégis megleptek a — tanítványok. A fiuk mindegyike nyolcadikos. Közöttük akadt olyan, aki elbújt vagy eltűnt. De a tanár ur ötöt mégis följegyzett a noteszba vagy ho­va. Azon a helyen aztán az történt, hogy a tanár ur kikergette a kamasz ifjúkat. Igy nem is történt semmi. Csak az iskolában történt valami. Akad­tak álhumanisták, vad erkölcsbirók. Sajnos, a tanár urak között. Akik egyszerűen köve­telték, hogy mind az öt nyolcadikos fiút dob­ják ki az intézetből. Sőt megesett az a párat­lan dolog, hogy a főreáliskola egyik tanára, Bródy Mihály ráüzent a főgimnázium taná­raira, hogy intézkedjenek ebben az ügyben. Ezt a főgimnázium tanárai mondották el, szinte védekezésképen. nak, szenteknek és pátriárkáknak kéne le­mosolyogniok arra az édes, arra a szent, arra a drága ostobaságra, aminek neve első szerelem. Hej, de amik ezután következnek, tilos csókok és bűnös szerelmek! Hogy a szere­lem egy kissé mindig a Hero és Leander története, kiket két külön világban egy kes­keny, de veszedelmes tengerszoros választ el egymástól, melyet valamelyiküknek át kell úsznia, mindennap újra, hogy egymás­hoz jussanak! Télen otthon ülsz az Andrássy­uton, s mialatt kiadsz a szakácsnénak s a gyerekeidet neveled, valahol távol, talán Stockholmban, talán Bukarestben, talán Bir­minghamben egy szőke vagy barna, beret­vált vagy szakállas, ismeretien nevii ember ott ül valami asztal előtt és ir vagy számol vagy rajzol — oly mindegy, mit csinál, hiszen mi közötök egymáshoz, s egyik a má­sikról tudja-e, hogy a világon van? S ime, nyáron alig hogy a lábad kiteszed az espla­nadera: flanellruhában, fehér cipőben és ka­lapban. ki jő veled szembe? ő, az ismeret­len, s mialatt a véred a szivedből a homlo­kodba szökik, zúgva csendül a füledbe a neve. nem ismeretlen többé, nagyon is is­mert, ugy Hívják, hogy Végzet. — Aminké, mint ahogy a Notre-damei Toronyőrben áll irva. S a végzet ugy tud köszönni, mint senki más; a Végzet ugy tud meghajolni, mipt senki rnús; a Végzet ugy tud rád nézni, mint senki más és a Végzet előtt olyan gyenge vagy, aminő még sohasem voltál... S niire itt az ősz, mi válik mindebből? Megbánás, megbánás, megbánás ... elmúlt gyönyörűség, ami rosszabb a halálnál..." Amikor Kárpáti Károly dr, az állami fő­gimnázium szelidlelkü és igazán kitűnő igaz­gatója kénytelen volt eljárást indítani, a ta­nári karban két áramlat került össze: a hu­mánus és a szigorú. A humánus tanár urak egyszerűen megértetni próbálták, hogy er­kölcstelenségről vagy vétekről szó se lehet, hisz a fiuk már abban a korban vannak, ami­kor egyes.nemzeteknél már nősülni is sza­bad. Aztán jó magaviseletűek .szorgalmasak, érettségi előtt állanak. — Kinevettetjük magunkat, ha fölfuj­.iuk az esetet, — mondotta a legmodernebb és országosan kitűnő nevii pedagógus, Striegl F. József. — És elveszítjük a diákjaink előtt is a tekintélyt — mondotta a másik, — hiszen ebben a korban minden diák jár olyan hely­re, nemcsak a főgimnáziumokból, de a fő­reál, kereskedelmi, tanitóképző intézetekből, nemcsak Szegeden, de az egész világon, — és a le nem „leplezett" fiuk egyszerűen ki­nevetnek bennünket, hogy lám, minket nem csíptek meg. — Hogy elmentek a csöndes mulatóba a fiuk, anélkül, hogy egyik a másikra presz­sziót gyakorolt volna, hát ez bizonyítja, hogy természetes' dolog az egész, — mondotta Lippay György dr, aki a szegedi középisko­lai tanári karnak tagadhatatlanul egyik első kitűnősége. S az érveknek, a természetes fölfogás­nak és őszinteségnek száz meg száz érveit sorakoztatták, de amint látszik, hiába. Akadt bigott és álerkölcsös fölfogásu, áki hatá­rozottan követelte, hogy a legeslegszigorub­ban járjanak el a fiukkal szemben. Követelé­sük első eredménye az volt, hogy mind az öt nyolcadikost azonnal kizárták az órák lá­togatása alól. A tanári konferencia a héten döntött. Illetve a döntése nem volt egyéb határozat­lan paragrafus táncnál. Tudniillik a döntést rábízta Szele Róbert dr tankerületi főigazga­tóra. És itt álljunk meg kissé. A tanári kar a legszigorúbban határozott már akkor, ami­kor nem saját hatáskörében intézte el a kér­dést. Ismerjük — nemcsak szívvel és szel­lemmel, — de paragrafusok szerint is az is­kolai konferencia ilyen hatáskörét. Ezt az ügyet a tanári konferenciának kellett volna elintézni és csak jóváhagyás végett a fölöt­tes körnek átküldeni. Aztán: Szele Róbert dr főigazgatóról évek óta híresztelik, hogy kle­rikális, ekszponáltan az. akinek adjutánsa Mayer Márton főgimnáziumi tanár, aki az öt fiu ellen való hangulat vezére volt. Szele Róbert dr tényleg gyorsan elintézte a diákok ügyét: az intézetből való csöndes eltávolítás­ra itélte őket. Ez a legszigorúbb ítélet, amit diák ellen hozhatnak. Ez olyan az ő társadalmukban, mint mikor a polgári társadalomban valakit fegyházra ítélnek. A csöndes eltávolítás: hát a jelző inkább az intézetnek és a humanitás­nak a takarója akar lenni. Mit az is bizonyít, hogy a fiuk az intézetben még csak magán­tanulók sem lehetnek, őket Szegeden sehol be nem fogadják. Szegények: november ele­jén, tehát hónapokra a tanév megnyitása után, mehetnek idegen városokba, de az se bizonyos, hogy befogadják őket, — tekintet­tel a mai, magyar középiskolák általános szellemére, fis valliuk be, nagyon gyanús, hogy diákok évközben kimaradnak. Beszéltünk a kicsapott, szerencsétlen fiukkal. Mind az öt gazdag, tisztességes szü­lők gyermeke, egyik-másiknak az édesatyja városi vagy megyei vezetőség. Az intézet legelőkelőbb diákjai voltak. Egyértelműen mondották: — Elkészültünk a legrosszabbra, mert az egész dolognak olyan jelentőséget tulaj­donítottak, mintha főbenjáró, jóvá nenf te­hető biint követtünk volna el. Igazán szigo­rú büntetést vártunk, — de ilyen kegyetlent mégse. Már csak a szüleink miatt se. Tizen­hét-tizennyolc éves korunkig nagy áldoza­tokkal iskoláztattak bennünket, most aztán egyszerűen eltávolítanak. A legjellemzőbb az egészben, hogy amit mi csináltunk, azt minden diák megteszi, a mi korunkban, néha előbb. A kérdéses alkalommal szintén vol­tak ott diákok, a mi és más intézetből, mert ugyanez nap jöttünk haza Aradról, hol ün­nepelni voltunk. Természetesen nem árul­tunk be senkit, elég ha mi bűnhődünk . . . Hogy mit csinálunk, nem tudjuk. Volt közöt­tünk olyan, aki öngyilkosságra gondolt, de aztán beláttuk, hogy ilyen dolog miatt osto­baság és igazán erkölcstelenség volna. Az egyik, szegedi fiu édesatyja ezeket mondotta: — Fölháborit az intézkedés! Egyszerű­en hallatlan, hogy a modern pedagógia frá­zisos korszakában ilyen rosszakaratú, szív­telen eljárás megtörténhessék. Mit csináljak a fiammal? Már olyan nagy, hogy meg se illik fenyítenem. Viszont az a meggyőződé­sem, hogy természetes dolog az ő korában, amit meg akart tenni. Az lenne az erkölcs­telenség, ha nem igy cselekedne! Most a fő­igazgató intézkedése után látom, hogy a hu­mánizmus sokszor csak frázis, kételkedem, hogy némely középiskolában igazán a tár­sadalom számára bocsátják ki az „érettségit tett ifjakat. Hogy mennyi anyagi kárt és lé­lekbeli szomorúságot okoznak a szülők­nek . . . ugy látom, ez néha nem jön számí­tásba. Az egyik fiu édesatyja, ki Budapest szé­kesfővárosnak egyik vezető féríia s aki a kultuszminisztériummal is belső összeköt­tetésben van, — ezeket mondotta: t — A fiam őszintén föltárt mindent. Meg­gondoltam az eset előzményeit, számoltam az elkövetkezett dologra és mondhatom, a gyereket meg se intettem. Nem lettem volna akkor őszinte. Elvégre a fiu rendkívül fejlett és ma-holnap husz éves. A kultuszminiszté­riumban szóvá teszem a szegedi esetet. Ennyi elég. Csak még azt, hogy nem tudjuk hirte­len, melyik az erkölcstelenebb: — az öt, fej­lett és érettségi előtt álló diák természetes ösztöne, vagy pedig az ő kizárásuk, meg­becstelenitésiik? Mert a kettő egyike feltét­lenül nem erkölcsös. Zendülés az orosz tengerészetben. Szebasztopolban tegnap kezdődött a végtár­gyalás száznegyvenkét matróz ellen, akik a fekete-tengeri doítában zendülést terveztek. A fekete-tengeri flottában ujabb zendülésnek jöttek a nyomára. Egy matróz árulása kö­vetkeztében megtudták a tengerészeti ható­ságok, hogy a matrózok merényletet tervez­tek a tengerészeti kaszárnya ellen, hogy ott rogva lévő társaikat kiszabadítsák. Hatvan matrózt letartóztattak s a katonai törvény­széknek átadták.

Next