Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-27 / 65. szám

1912. október 3. délmagyarorszaq 11 Csöndesen eltávolítottak őt nagy diákot. (Saját tudósít ónktól.) A szegedi középiskolákban napok óta összebújnak a diákok, — kicsik és nagyok, — összejönnek a tanárok és mintha összebeszéltek volna, ugyanegy témáról beszélnek. Arról az öt nyolcadikosról, akiket az állami főgimnáziumból csöndesen eltávolítottak, akik életébe tulszigoruan és épen nem humánusan, nem modern pedagógiához illően avatkoztak. Elmondjuk, mi történt. A szegedi állami főgimnázium több nyolcadikos növendéke egyik este bemerészkedett az éjjeli mulatóba. Előrebocsájt.iuk. hogy a fiuk mindegyike erősen fejlett, egyik-másik ismételt és kitűnő tornász. Mindegyike tisztességes fiu, akad köztük kitűnő tanuló is. Szóval ott hagytuk el, hogy bementek egyik éjjeli mulatóba. De jött a sors: egyik tanár ur maszkjában. Most képzeljék el a kölcsönös meglepetést. A diákokat, akik viszontlátják a tanár urat — ilyen helyen, olyan céllal. A tanár urat, akit elvégre mégis megleptek a — tanítványok. A fiuk mindegyike nyolcadikos. Közöttük akadt olyan, aki elbújt vagy eltűnt. De a tanár ur ötöt mégis följegyzett a noteszba vagy hova. Azon a helyen aztán az történt, hogy a tanár ur kikergette a kamasz ifjúkat. Igy nem is történt semmi. Csak az iskolában történt valami. Akadtak álhumanisták, vad erkölcsbirók. Sajnos, a tanár urak között. Akik egyszerűen követelték, hogy mind az öt nyolcadikos fiút dobják ki az intézetből. Sőt megesett az a páratlan dolog, hogy a főreáliskola egyik tanára, Bródy Mihály ráüzent a főgimnázium tanáraira, hogy intézkedjenek ebben az ügyben. Ezt a főgimnázium tanárai mondották el, szinte védekezésképen. nak, szenteknek és pátriárkáknak kéne lemosolyogniok arra az édes, arra a szent, arra a drága ostobaságra, aminek neve első szerelem. Hej, de amik ezután következnek, tilos csókok és bűnös szerelmek! Hogy a szerelem egy kissé mindig a Hero és Leander története, kiket két külön világban egy keskeny, de veszedelmes tengerszoros választ el egymástól, melyet valamelyiküknek át kell úsznia, mindennap újra, hogy egymáshoz jussanak! Télen otthon ülsz az Andrássyuton, s mialatt kiadsz a szakácsnénak s a gyerekeidet neveled, valahol távol, talán Stockholmban, talán Bukarestben, talán Birminghamben egy szőke vagy barna, beretvált vagy szakállas, ismeretien nevii ember ott ül valami asztal előtt és ir vagy számol vagy rajzol — oly mindegy, mit csinál, hiszen mi közötök egymáshoz, s egyik a másikról tudja-e, hogy a világon van? S ime, nyáron alig hogy a lábad kiteszed az esplanadera: flanellruhában, fehér cipőben és kalapban. ki jő veled szembe? ő, az ismeretlen, s mialatt a véred a szivedből a homlokodba szökik, zúgva csendül a füledbe a neve. nem ismeretlen többé, nagyon is ismert, ugy Hívják, hogy Végzet. — Aminké, mint ahogy a Notre-damei Toronyőrben áll irva. S a végzet ugy tud köszönni, mint senki más; a Végzet ugy tud meghajolni, mipt senki rnús; a Végzet ugy tud rád nézni, mint senki más és a Végzet előtt olyan gyenge vagy, aminő még sohasem voltál... S niire itt az ősz, mi válik mindebből? Megbánás, megbánás, megbánás ... elmúlt gyönyörűség, ami rosszabb a halálnál..." Amikor Kárpáti Károly dr, az állami főgimnázium szelidlelkü és igazán kitűnő igazgatója kénytelen volt eljárást indítani, a tanári karban két áramlat került össze: a humánus és a szigorú. A humánus tanár urak egyszerűen megértetni próbálták, hogy erkölcstelenségről vagy vétekről szó se lehet, hisz a fiuk már abban a korban vannak, amikor egyes.nemzeteknél már nősülni is szabad. Aztán jó magaviseletűek .szorgalmasak, érettségi előtt állanak. — Kinevettetjük magunkat, ha fölfuj.iuk az esetet, — mondotta a legmodernebb és országosan kitűnő nevii pedagógus, Striegl F. József. — És elveszítjük a diákjaink előtt is a tekintélyt — mondotta a másik, — hiszen ebben a korban minden diák jár olyan helyre, nemcsak a főgimnáziumokból, de a főreál, kereskedelmi, tanitóképző intézetekből, nemcsak Szegeden, de az egész világon, — és a le nem „leplezett" fiuk egyszerűen kinevetnek bennünket, hogy lám, minket nem csíptek meg. — Hogy elmentek a csöndes mulatóba a fiuk, anélkül, hogy egyik a másikra preszsziót gyakorolt volna, hát ez bizonyítja, hogy természetes' dolog az egész, — mondotta Lippay György dr, aki a szegedi középiskolai tanári karnak tagadhatatlanul egyik első kitűnősége. S az érveknek, a természetes fölfogásnak és őszinteségnek száz meg száz érveit sorakoztatták, de amint látszik, hiába. Akadt bigott és álerkölcsös fölfogásu, áki határozottan követelte, hogy a legeslegszigorubban járjanak el a fiukkal szemben. Követelésük első eredménye az volt, hogy mind az öt nyolcadikost azonnal kizárták az órák látogatása alól. A tanári konferencia a héten döntött. Illetve a döntése nem volt egyéb határozatlan paragrafus táncnál. Tudniillik a döntést rábízta Szele Róbert dr tankerületi főigazgatóra. És itt álljunk meg kissé. A tanári kar a legszigorúbban határozott már akkor, amikor nem saját hatáskörében intézte el a kérdést. Ismerjük — nemcsak szívvel és szellemmel, — de paragrafusok szerint is az iskolai konferencia ilyen hatáskörét. Ezt az ügyet a tanári konferenciának kellett volna elintézni és csak jóváhagyás végett a fölöttes körnek átküldeni. Aztán: Szele Róbert dr főigazgatóról évek óta híresztelik, hogy klerikális, ekszponáltan az. akinek adjutánsa Mayer Márton főgimnáziumi tanár, aki az öt fiu ellen való hangulat vezére volt. Szele Róbert dr tényleg gyorsan elintézte a diákok ügyét: az intézetből való csöndes eltávolításra itélte őket. Ez a legszigorúbb ítélet, amit diák ellen hozhatnak. Ez olyan az ő társadalmukban, mint mikor a polgári társadalomban valakit fegyházra ítélnek. A csöndes eltávolítás: hát a jelző inkább az intézetnek és a humanitásnak a takarója akar lenni. Mit az is bizonyít, hogy a fiuk az intézetben még csak magántanulók sem lehetnek, őket Szegeden sehol be nem fogadják. Szegények: november elején, tehát hónapokra a tanév megnyitása után, mehetnek idegen városokba, de az se bizonyos, hogy befogadják őket, — tekintettel a mai, magyar középiskolák általános szellemére, fis valliuk be, nagyon gyanús, hogy diákok évközben kimaradnak. Beszéltünk a kicsapott, szerencsétlen fiukkal. Mind az öt gazdag, tisztességes szülők gyermeke, egyik-másiknak az édesatyja városi vagy megyei vezetőség. Az intézet legelőkelőbb diákjai voltak. Egyértelműen mondották: — Elkészültünk a legrosszabbra, mert az egész dolognak olyan jelentőséget tulajdonítottak, mintha főbenjáró, jóvá nenf tehető biint követtünk volna el. Igazán szigorú büntetést vártunk, — de ilyen kegyetlent mégse. Már csak a szüleink miatt se. Tizenhét-tizennyolc éves korunkig nagy áldozatokkal iskoláztattak bennünket, most aztán egyszerűen eltávolítanak. A legjellemzőbb az egészben, hogy amit mi csináltunk, azt minden diák megteszi, a mi korunkban, néha előbb. A kérdéses alkalommal szintén voltak ott diákok, a mi és más intézetből, mert ugyanez nap jöttünk haza Aradról, hol ünnepelni voltunk. Természetesen nem árultunk be senkit, elég ha mi bűnhődünk . . . Hogy mit csinálunk, nem tudjuk. Volt közöttünk olyan, aki öngyilkosságra gondolt, de aztán beláttuk, hogy ilyen dolog miatt ostobaság és igazán erkölcstelenség volna. Az egyik, szegedi fiu édesatyja ezeket mondotta: — Fölháborit az intézkedés! Egyszerűen hallatlan, hogy a modern pedagógia frázisos korszakában ilyen rosszakaratú, szívtelen eljárás megtörténhessék. Mit csináljak a fiammal? Már olyan nagy, hogy meg se illik fenyítenem. Viszont az a meggyőződésem, hogy természetes dolog az ő korában, amit meg akart tenni. Az lenne az erkölcstelenség, ha nem igy cselekedne! Most a főigazgató intézkedése után látom, hogy a humánizmus sokszor csak frázis, kételkedem, hogy némely középiskolában igazán a társadalom számára bocsátják ki az „érettségit tett ifjakat. Hogy mennyi anyagi kárt és lélekbeli szomorúságot okoznak a szülőknek . . . ugy látom, ez néha nem jön számításba. Az egyik fiu édesatyja, ki Budapest székesfővárosnak egyik vezető féríia s aki a kultuszminisztériummal is belső összeköttetésben van, — ezeket mondotta: t — A fiam őszintén föltárt mindent. Meggondoltam az eset előzményeit, számoltam az elkövetkezett dologra és mondhatom, a gyereket meg se intettem. Nem lettem volna akkor őszinte. Elvégre a fiu rendkívül fejlett és ma-holnap husz éves. A kultuszminisztériumban szóvá teszem a szegedi esetet. Ennyi elég. Csak még azt, hogy nem tudjuk hirtelen, melyik az erkölcstelenebb: — az öt, fejlett és érettségi előtt álló diák természetes ösztöne, vagy pedig az ő kizárásuk, megbecstelenitésiik? Mert a kettő egyike feltétlenül nem erkölcsös. Zendülés az orosz tengerészetben. Szebasztopolban tegnap kezdődött a végtárgyalás száznegyvenkét matróz ellen, akik a fekete-tengeri doítában zendülést terveztek. A fekete-tengeri flottában ujabb zendülésnek jöttek a nyomára. Egy matróz árulása következtében megtudták a tengerészeti hatóságok, hogy a matrózok merényletet terveztek a tengerészeti kaszárnya ellen, hogy ott rogva lévő társaikat kiszabadítsák. Hatvan matrózt letartóztattak s a katonai törvényszéknek átadták.