Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-17 / 56. szám

1912. október 17. DÉLMAGYARORSZAO Uránia SZÍNHÁZ VASS mozgófénykép SZÍNHÁZ Csütörtököm és pénteken mfndH^t színházban: ü halálloVaglás Tragédia 3 felvonásban. Nordisk sláger! Dán szinészek! Mozi újság. Vígjátékok. Az újszegedi tootballmérkőzés. Tisza-film. Szegedi fölvétel. Csütörtökön este 9 órakor az Uránia színházban WaterlooSedán. Tudományos előadás 3 fölvonásban. Irta: Balogh Pál. Fölolvassa: Ungvári Kálmán. Csak egy előadás! Előadások kezdete este 6, fél 8 és 9 órakor. közigazgatas (—) Makó rendezte tisztviselői fizetését. Makóról jelentik: Tegnap fejezték be az első őszi közgyűlést, amelynek legjelentősebb tárgya a tisztviselők íizetésrendezése volt. Két napon át tartó vita után a fizetésrendezés iigye elintéződött. (—) Békésmegye közpénzei. Békésmegye a napokban tartotta őszi közgyűlését, a melyen a vármegyei közpénzek elhelyezése fölött döntöttek. A közgyűlés iránt igen nagy érdeklődés mutatkozott, mert a megyebeli pénzintézetek mindent megmozgattak, csakhogy a közpénzekből minél nagyobb részt kaphassanak meg. A pénzintézetek annyira mentek a versengésben, hogy néhány köziilök I körleveleket küldött szét, melyekben a mei gyebizottsági tagok támogatását kérte, öszszesen 17 intézet kért rés/A a közpénzekből, azonban csak '8 részesedett bennük) tudomány és irodalom Vasárnap délután. — Cserzy Mihály uj könyve. — Megáll a küzködéssel fenékig telt életfolyó, elhalkul a sziv verése, csöndesen lecsukódik s befelé a lélek tiszta szögleteibe mered a szem: vasárnap délután van. Ez az imádságos, meleg, a derült optimizmus napfényén átszűrődő hangulat van benne Cserzy Mihály uj könyvében. Megérzik a sorokon, hogy irójuk megoldott saruval jépett a szentélybe: a maga életfelfogásának, életmegérzésének ünneplő házába. Az olvasónak az az érzése támad, hogy az iró ama szerencsés emberek közé tartozik, kiknek számára hivatásuk hü teljesítése már meghozta a megnyugvást és kibékítette őket a világ mostoh aságával. Cserzy Mihály valóban a vérbeli írók megtestesülése. írásán nincs nyoma sem a munka fáradtságának, sem a kenyérkereset verejtékének. Könnyed, folyamatos, tisztán zengő sorok ezek; inkább az önnön derűjétől meghatott lélek szárnyaló pátosza ömlik el rajtuk s a minden teremtett dolgok megértése sugárzik ki belőlük. A hivatásnak megbecsülése, a hangulatnak zavartalan tisztasága és homogenitása, végül, amit elsőül kellett volna említeni: a magyar röghöz esókosan tapadó patriotizmus .kedves lángolása az, amiért Cserzy Mihálynak az első pálmaágat kell nyújtanunk. A könyv első részében levő rajzok egytől-egyig az iró legsikerültebb alkotásai. Rosszul mondtuk, hogy iró, mert igazság szerint költőt kell mondani. Akinek szeme megakad a pusztai szélmalom mozdulatlanul álló vitorláján és ebbe a néma képbe annyi finom árnyalatból összeszőtt, fájdalmasan szép melódiát tud belekapcsolni, mint ahogyan azt Cserzy Mihály teszi, az költeményt ír, még pedig a legszebb álmodások költeményét. Minek ide mese, minek a cselekvés? A szereplők csak zavarnák az ünnepi hangulatot, mellnek csöndes odaadással átengedjük magunkat. Emellett a kép a legragyogóbb pittoreszk hatások lágy harmóniáját tükrözi. A naplementének tüneményes szimpompáját ép olyan őszinte elragadtatással irja le a szerző, mint a sas merész szárnyalását, a vízimadarak életét, a fájáról elszakadt levelek hnesuzását és a pusztai tájnak ezer más természeti szépségét Hol a festő, hol a költő kerekedik benne felül. Az akácfát, az alföldi rónának azt a megkopott szegénylegényét és nincseflen koldusát a szeretet bársonyos szavával simogatja, amit csak az tud igazán megérezni, aki valaha együtt szenvedett a magyar pusztának lelkét tükr öző akácerdő egész bűbájosán kietlen elhagyatottságával. Képeket lát Cserzy Mihály és e képek fölött, valahol a sejtelmes távoli borulatban olyasvalamit sejt meg, a mi a holt képnek eleven lelke, beszélő titka, megigéző misztériuma; azt a kifejezhetetlen varázst lopja meg, mely az aliföldi embert holtig való imádással fűzi ennek a sajátságos földdarabnak minden életjelenségóv liez. És ebben látom Csrezy poézisének legnagyobb értékét: öntudatos és kifinomodott patriotizmusának hűséges vallásá!fan, rajongó szeretetében. A könyv többi részéhen a mesemondó, a megfigyelő, az etnográfus, a szamaritánus iró szól hozzánk. Emberei jobbára szegény zsellérek, kiknek sorsa rögös, mint a feltöretlen ugar. A nincsetlenség, a raboskodás, a földéhség, itt-ott a fiatalos virtuskodás, másutt a munkásnyomor, meg a korcsmai dáridók hangulata pendíti meg ezeknek a történeteknek alaphangját, melyek valóban az élet őszinte tükörképeinek látszanak. N«m egy alakja ma is élő ember vonásait hordja magán; a kisvárosi rnagistrátus kedves szög letességei, csökönyös mozdulatlansága, egyegy régi irásu embernek korral szemben érzett disszonanciái sok finom ós Ötletdus helyzet megrajzolására vezetnek. Saját szavai legjobban jellemzik az irót. „Minden embernek, — irja Cserzy Mihály, — önálló regény az élete. Csak az a különbség, hogy egyikben több a sötét szin, mint a másikban. Az események tragikusabbak és nagyobb méretűek. Az élet a fénynek és árnynak állandó kergetőzéséből áll. Épen, mint a természetben a meleg és hideg levegőrétegeknek. Csakhogy az életben minél alacsonyabban nyüzsögnek az emberek, annál jobban érzik az árnyat és az árnnyal járó fagyó* hidegséget . . ." Az iró részvéte és érdeklő dósé is ezek felé fordul: a nyers emberi ösztönök szavát követő paraszt és a megélhetés ért küzdő munkásnép bajai megható kr pekhen rajzanak előtte. Gyönyörű ékesszólással fejti ki, hogy a szenvedő feleségének fát lopó faorzó más etikai értékek szerint rendezi be magának a világot, mint a jóllakottak társadalma. Csupa altruizmus, ttmhermegórtés, a gyarlóságok által Ifel-felszakgatott világharmónia békés eligazítása. Ezek is olyan értékek, melyek kikívánkoznak n hétköznapi filozofálás köréből ás az ünnep délutánján távolba merengő költő szimpátiájára érdemesek. Talán nem kell szólni a Cserzy Mihály szingazdag nyelvéről, karakterisztikus és mégis diskréten puha, itt-ott .túlságosan i« lágy stilnsáról. Hiszen ismeri mindenki. Képei megint esak festmények. Azt mondja a i lemenő napról: . . . „szinte izzott és kápráz' tatóan sziporkázott a fénye, akárcsak egy kacéran búcsúzó asszonyszeme, mely játé1 kos incselkedéssl merül el bíborvörös kárpitok mögött." Ilyen a többi is. Olvassa el, akinek érző szive és kontemplálásra hajló ke