Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-15 / 54. szám

15, DÉLMAGYARORSZÁG 1912. október 13*. nivótlanok, annyira nincs bennük egy szikrányi kötelességérzet, hogy az egész ügyben és bonyodalomban nem látnak egyebet olyan alkalomnál, mely a többséget gyöngíti és őket erősiti. De csalódnak. Az ő játékuk nem fog sikerülni soha. Az ország közvéleményét nem lesz nehéz meggyőzni róla, hogy ők az utolsók, akik az uj terhek megszavazása miatt a kormánynak szemrehányást tehessenek. Tiz hónap óta kisértenek ezek a követelések. A mult év december óta küzd ezek ellen a terhek ellen a munkapárt, de ezt a küzdelmét az ellenzék egy pillanatig sem támogatta. Sőt ellenkezőleg, nyiltan a mult évi delegációban és titokban politikai ügynökeik utján folyton még akarták győzni a hadvezetőséget, hogy ők sokkal lojálisabbak. Az országgal nem fogják elhitetni, hogy ők heves kurucok és Bécsben nem fogják nekik elhinni, hogy ők kezes, lojális bárányok. Páholyból nézni az eseményeket, a mások küzdelmét, a mások munkáját, a mások felelősségteljes gondjait, ez a taktika nern fog sikerülni. Ha az ellenzék annyira fél a fölemelt terhektől, ha annyira ellenzi, miért nem ment bele a delegációba. Kossuth Ferenc ártatlanul panaszkodik, hogy a többség nem választotta be a delegációba az ellenzéket. Szerinte az a körülmény, liogy az ellenzék megtagadta a kandidálást, „csak egy pártközi udvariasság elmulasztása". Azt akarja talán elhitetni az ellenzék vezére most utólag, hogy a koalíciós pártok elfogadták volna a választást kandidálás nélkül és ha elfogadják, ott komoly törvényhozói munkát végeztek volna? Hiszen minden egyébtől eltekintve az igazság az, hogy a koalíció intéző bizottsága határozatban mondta ki, hogy nem megy bele a delegációba. Érdekes egyébként Kossuth Ferenc mai cikke. Egy szóval sem tiltakozik a követeléseknek megszavazása ellen, csak gúnyolódik, hogy ime a hadvezetőség milyen hatalmas és a munkapárt mennyire engedélmes. Kossuth Ferencnek rosszul áll ez a póz. Az annexiós bonyodalmak után ő levelet kapott Schönaich hadügyminisztertől, mely kegyes vállveregetéssel elismeri Kossuth érdemeit a hadügyi követelések teljesítése körül. Akkor, ugy emlékezünk, sokkal nagyobb összegekről volt szó. És Kossuth büszkeségtől dagadó kebellel tette közzé ezt a kegyes elismerést. Ilyen nehéz helyzetben tehát nem élcelődéseket és kárörvendő gúnyt vár a közvélemény az ellenzék vezéreitől, hanem állásfoglalást, elhatározást és komoly kritikát. De épen ez az, amitől a koalició főés alvezérei oly bölcsen óvakodnak. Wimmer Fülöp ünneplése. — A művezetők díszoklevele. — (Saját tudósítónktól.) A szegedi kenderíonógyár vezérigazgatóját, Wimmer Fülöpöt meleg ünneplésben részesítette vasárnap a művezetők orsz. szövetségének szegedi egyesülete. A művezetők az egyesület disztagiává választották meg Wimmer Fülöpöt, amit díszoklevélben örökítettek meg. Wimmer Fülöp működésével valóban rászolgált a művezetők kitüntető bizalmára. A szegedi fiókegyesületet állandóan támogatta, a kenderfonógyár részvénytársaságnál pedig elérte azt, hogy a szegedi kendergyár művezetőinek a tagsági illeiékét a részvénytársaság fizeti. Ez az országban csak két gyárban szokásos. Az egyesület, hogy háláját !crójja a vezérigazgatóval szemben, a budapesti központ jóváhagyásával egyhangúlag disztagul választotta. A díszoklevelet vasárnap délelőtt küldöttség nyújtotta át Wimmer Fülöpnek. A küldöttségben megjelentek a szövetség részéről Metzler József egyesületi elnök, az állami kotrások művezetője, Szép Árpád a Csillagbörtön, RUhweisz János a Pálfy-gyár, Albrecht Gyula, Spitzer Ernő, Pertlicsek Manó a kender fonógyár művezetői és Szatmáry Mihály önálló gépmester. A küldöttség nevében Metzler József beszélt, aki meleghangú szavakban tolmácsolta az egyesület bizalmát és háláját. Wimmer Fülöp válaszában utalt arra a szoros kapcsolatra, amely közte és a művezetők között tönáll. Hálás szavakban megköszönte a művezetők ragaszkodását. A díszoklevél, amely rézkarc után készült, a szövetség célját szimbolizálja. A szöveg a következő: DÍSZOKLEVÉL. A Művezetők Országos Szövetségének XXXVII. sz. kerületi egyesületi fiókja Szegeden az 1911. április 2-án tartott közgyűlésén nagyságos Wimmer Fülöp urat, i a szegedi kenderfonógyár vezérigazgatóját az egyesület iránt tanusitott ér,deklődéseért és jóindulatú támogatásaéri hálája jeléül egyhangú lelkesedéssel disz tagjául választotta. Nemes Károly, szöv. titkár, Spitzer Ernő ker. egy. jegyző, Simonyi Gyula közp. elnök, Metzler József ker. egy. elnök. A szövetségnek háromezernyolcszáz tagja és hetvenkét fiókja van. A védnöke Szterényi József, a kereskedelmi minisztérium volt államtitkára. tában azzal, hogyan jutott e nagy szerencséhez, csak egyszerűen tudomásul vette, hogy drága zongorán játszhatik s hogy egy előkelő gazdag, finom úriasszony ugy foglalkozik vele, mintha valami csodát látna benne. Krizsóczyné nagyon előkelő családból való, tisztelt, független asszony volt, de azért nem kerülhette ki, hogy a művészetért való lelkesedésének szokatlan formájáért a világ nyelvére ne kerüljön. És egy napon levelet kapott egy idős rokonától, akihez a bizalom szálai fiizték s ez a rokon gyöngéden figyelmeztette arra, hogy ismerős társasági körökben kompromittáló kapcsolatban emlegetik holmi néptanitócskával. Krizsóczyné fölényesen nevetett a levélre. Néptanitócska! Tudják is ezek, kicsoda ez a tanitócska? De a levél különös elhatározást szilárdított meg benne. Elhivatta magához a szobájába Kovácsot. A zseni félszegen állított be. —- Kovács ur, — kezdte Krizsóczyné elfogódva, — lehet-e nekem jogom önt arra kérni, hogy ezentúl még hathatósabban nyúljak bele az életébe? — Oh, kérem, méltóságos asszony — dadogta Kovács János szégyenkezve— Hiszen eddig is annyi jóságát élveztem. — Erről ne beszéljünk, — vágott a szavába Krizsóczyné — éri azt szeretném, ha nekem teljes jogom lenne ahhoz, hogy öntől egy és mást kívánjak. Például . . . Kovács János csak a szeme egyik szögletéből mert fölnézni az asszonyra. Krizsóczyné mosolyogva fejezte be a mondatát: Például azt, liogy ne járjon többé soha csizmában ... A zseni ijedten nézett a lábára. Ezúttal cipő volt rajta s ez némi bátorsággal öntötte el. Megkockáztatta a védekezését: — Oh, csak sárban szoktam . . . — Soha sem szabad! — mondta ki a határozatot Krizsóczyné tréfásan. — Aztán arra is kérném, hogy ezentúl csakis legújabb divatú angol szabású ruhákban járjon, hogy a fehérneműjét a legelső pesti cégtől hozassa, hogy . . . A zseni a rázuduló kívánságokra oiyan rémült arcot vágott, hogy Krizsóczyné nem állhatta meg kacagás nélkül. — Sokat kívánok, ugy-e? — mondotta sietve. — Oh, én mindent megpróbálok! — jegyezte meg a zseni siralmasan. — Köszönöm! — felelte Krizsóczyné hirtelen izgalommal. — De én érzem, hogy ez túlságos beavatkozás volna részemről az ön életébe. Én jogcímet keresek ehhez. És ez a jogciin megvolna, ha ön is ugy akarná. — Kérem . . . nyöszörgött föl a jámbor fiu. — Nos, én . . . én hajlandó volnék, ha önnek is ugy tetszik, a felesége lenni!. . . Kovács János azt hitte, hogy leesik a XVI. Lajos korabeli székről, amelyen ült és a cipője orráról hirtelen a menyezetre szaladt föl a tekintete. Vájjon nem álmodik? Nem álmodott. Krizsóczyné fölállt, megfogta a kezét és meghatottam mondta: — Azt hiszem, világhírű férjet választottam magamnak . . . IV. A zenei körökben ujabban egy igénytelen egyszerű nevet adogattak szájról-szájra a legnagyobb bámulat hangján, a Kovács János nevét. Egy-két csodálatos, uj, forradalmi zene-komponáció jelent meg e név alatt s a szakértők zenei fenoménről kezdtek beszélni. A legújabb zeneművészeti nagyságokat emlegették vele egysorban. Röpködtek a csillogó nevek, Strausz Richárd, Debussy. A zseni felesége, a művészlelkű asszony, mintha álomvilágban járt volna. Elmámorositotta a férje dicsősége, hirneve, iinnepeltetése s a lelkében diadalmas himnuszokba tört ki az önmagával való megelégedés. Elvégre ő ajándékozta meg a világot ezzel a csodálatos tehetséggel. Nélküle, az ő fölfedezése nélkül ez az ember soha se került volna ki a kis falusi templom kórusából, isteni tehetsége elsenyvedi volna s a melódiák hangzuhatagok szent forrása kiapadt volna a lelkében. Kiölte volna belőle a zsenit az öreg pap,-Verzál- Demeter, a sánta Balióné litániás világa. A művészlelkű feleség boldogan hordozta körül férjét a földkerekség koncerttermein. Azt akarta, hogy a dicsőség fénye közvetlenül sugározzék az ő teremtményére, a tanitóeskára, aki immár híresség lett a kultura legnemzetközibb világvárosaiban. Voltaképen hazárdjátékot folytatott a mámoros asszony. Mert a zseni igazán nem volt alkalmas médium az ilyen köriilhordoztatásra. A falusi kántor sehogyse akart kiveszni belőle. A régi félszeg, szótalan, paraszti ifjú maradt az uj viszonyok között is a finomlelkü asszonynak igazán minden művészetére szükség volt, hogy ezt az alakot esetről-esetre elfogadható beállításban vigye a nyilvánosság elé. Sokszor már türelme veszett az asszonynak s ilyenkor kifakadt a zseni előtt: