Délmagyarország, 1912. október (1. évfolyam, 42-68. szám)

1912-10-01 / 42. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. • a Telefon 305. a D Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24-— félévre.... K 12-negyedévre K 6-— egy hónapra K 2-Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K 28 — félévre.... K14 — negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • • Telefon 81. n o Szeged, 1912. I. évfolyam 42. szám. Kedd, október I. Mérleg. A lefolyt évtized alatt magyar kormányok gyakran jutottak éles ellentétbe a minoritással. A megostromolt kormányok majdnem kivétel nélkül kritikus helyzetbe is kerültek, mert az ellenzék eredményesen tudta lehetetlenné tenni e kormányoknak, hogy a parlamentben bármit is keresztül vigyenek. Obstrukcióval akadályozták meg a legelemibb államszükségleteknek elintézését s a szorongatott kormányok végre is olyan kedvezőtlen taktikai helyzetbe jutottak, melyből rájuk nézve nem volt szabadulás. A megobstruált kormányok részben visszaléptek, részben pedig egyezkedni voltak kénytelenek a kisebbséggel. A Lukács-kormány helyzete egészen más. Ez a kormány szintén éles ellentétbe jutott ugyan az ellenzékkel, élesebb ellentétbe, mint elődei, parlamenti akcióképessége azonban nincs megbénitva. A Lukács-kormánynak módjában van, hogy a reaktivált szigorú koalíciós házszabályok segítségével a képviselőház törvényalkotó funkcióit biztosította. Ez a kormány ex-lexbe nem kerülhet. Kompakt többsége lévén, kaphat költségvetést is, indemnitást is és idején kondoskodhatik a jövő évi ujoncjutalék megszavaztatásáról. A tanácskozásokat megzavaró ellenzéki képviselőket mentelmi bizottság elé utasíthatja s a bizottság kizáró Ítéleteinek érvényt szerezhetvén, biztosithatja a tanácskozások zavartalanságát. Mindez objektív tény, amit kétségbevonni vagy megcáfolni meddő fáradozás volna. A kormány tehát a maga akcióképességének teljes birtokában van. Taktikai helyzetét még erősiti, hogy ezt az akcióképességét üdvös, humanitárius és szociális törvényalkotások megvalósítására használja föl s igy az ország rokonszenvét biztosítja a parlament munkálkodásának. Nem lehet tagadni, hogy ez erős pozíció. Ezzel szemben az ellenzéknek alig van fegyvere. A zenebonái már unalmasak kezdenek lenni; azokat állandóan nem folytathatják. A botrányaikkal az ország szimpátiáját maguk felé irányitani képesek nem voltak s azonfelül ez a taktika hatályosnak sem bizonyult, mert a kormánynak komoly nehézségeket a kereplőikkel nem támaszthatnak. A botrányok muló incidensek maradtak, ami egy ellenzéki politikának bizonyára nem lehet célja. De még az sem sikerült az ellenzéknek, hogy a történtek negációjában egy világos elvi álláspontot megkonstruáljon. A restitució in integrum gondolatát, melyet eleinte hangoztattak, gyakorlati okokból el kellett ejteniök. A véderőtörvények elleni rezisztenciát, egy ilyen akció súlyos következményeinek ismeretében, fölvetni meg sem kísérelték. A koalíciós házszabályok alkalmazásának megakadályozásához pedig szintén hiányzik az ellenzék ereje, annál is inkább, mert ezeknek a házszabályoknak elfogadása az ügyrend minden rendelkezésének minuciózus figyelembevételével történt. Ha az ellenzék ezt az egész szituációt teljes tárgyilagossággal végig tekinti, ugy neki magának is arra az eredményre kell jutnia, hogy a maga vigasztalanul rossz hadállása nem igazolja azt a pózát, amellyel ő egy parlamenti béke föltételeit diktálni akarja s a győztesnél önérzetébe mélyen belevágó követeléseket hangoztat. Ilyen szituációban a minoritásnak gondolnia sem lehet olyan béke lehetőségére, mely a nagy parlamenti küzdelem objektiv eredményeit vagy azoknak bármelyik végét is föláldozza. A többség a maga küzdelmét azért folytatta, hogy az obstrukciót parlamentárizmusunk testéből kioperálja. Küzdelmének ezt a célját elérte. Hát lehetséges erről lemondani? Három gyilkosság. Irta: Hjalmar Söderberg. Meg vagyon irva: Ne ölj! Tudjuk mindannyian, hogy azért néha kénytelenek vagyunk ölni. De azért nagy igazság van az írás szavában. Noha a létért való harc egész porréteget szórt rá lelkiismeretemre, azért néha mégis borzongás fog el, ha azokra a gyilkosságok egynémelyikére gondolok, ame lyeket elkövettem. Nem emlékszem valamennyire. Voltak közöttük olyanok is, amelyek szükségesek voltak és ezek miatt nem is érzek megbánást. Azok között a lények között, amelyeket rosszindulatból vagy szeszélyességből megöltem, igen élénken emlékszem egy kis madárra, egy pókra és egy rókára. A legtöbb gyermek rossz. Gyermekkoromban sokat barátkoztam egy olyan fiúval, aki még nálam is rosszabb volt. Arra tanított, hogyan kell parittyával lőni. A szünidő megjöttével mindennap kimentünk parittyázni az erdőbe. Mihelyt valahol megláttunk egy madarat, azonnal előszedtük parittyánkat és rálőttünk. De soha se találtuk el őket. A madarak, csakúgy, mint a többi állatok, már megtanulták, liogy az emberektől őrizkedniük kell és igy mielőtt még elröpithettük volna kavicsunkat: a madár már eltiint. Állandó kudarcunk valósággal fölbőszitett bennünket, ugy, hogy szinte becsületbeli dolognak néztük, hogy valamiképpen meggyilkoljunk egy madarat. Egy nap — nem az erdőben, hanem otthon, a villánk kertjében — megpillantottunk egy csicsergő madárfiókát, amelyik röpülni sem tudott, hanem csak ugy szőkéit egyik ágról a másikra. Habozás nélkül a közelébe osontunk és parittyáinkkal rálőttünk. A madárfiók a földre hullott, de még volt benne élet. Csőrét kitátotta és láttuk, hogy mozog a nyelve. Szeme is élt. Meghökkenve, a szé( gyentől kipirulva állottunk egymás mellett, mintha azt akartuk volna egymástól kérdezni: Hát most mit csináljunk? Öljük meg? Es mit csináljunk aztán vele? — Magától is vége lesz mindjárt — mondotta a pajtásom. — Én is azt hiszem, hogy nem él már sokáig. Éreztük, hogy egyikünknek sem volt bátorsága hozzányúlni. A nap derülten sütött tovább, a többi madár énekétől zengett a kert. De mi elsompolyogtunk és a kertnek azon a részén sohase játszottunk többet. • Miért ölteni meg a pókot? Nem rosszindulat hajtott rá, hanem tisztára az ösztön, mert a pók nagyon rámijesztett. Hamburgban történt. Szállóm szobájában egyedül olvastam. A villamoslámpa fénye hidegen és fehéren esett a könyvemre. Valamennyi izzólámpát fölcsavartam. A szoba csöndjét csak a kandalló szélén álló óra ingájának a kattogása szakította meg, meg a könyvem oldalainak a zizegése, ha átlapoztam. Ködös őszi este volt. A város egészségtelen párái behatoltak a szobámba és megrontották kedvemet. Egyszer-másszor fölnéztem a könyvemből: ott láttam a halott, üres Alster vizét és a hid lámpáit . . . Hirtelen érzem, hogy valami megérinti j a kezem. Óriási pók volt, szőrös, zsíros állat, végigmászott kezemen, keresztül a könyv be. Amikor észrevette, hogy nézem, szaladni kezdett. Fölugrottam székemről, elhajítottam könyvemet és belesápadtam az ijedtségbe. A pók azonban már végigszaladt lábszáramon és lenn volt már a padlón. Mint valami pamutgombolyag gördült tova a szobában és olyan szaporán, mintha tüz melegítette volna a hátsó lábát. Meg kellett ölnöm — az önvédelem parancsszava volt ez. Fölemeltem a könyvet, utánahajitottam s agyon | lapítottam a pókot. És ekkor jutott eszembe ; az a régi babona, hogy pókot megölni sze| rencsétlenség. Nem mertem hozzányúlni könyvemhez. Azóta sem olvastam belőle soha. Hirtelen elfogott a vágy: embert kell . látnom. Csöngettem. Amikor bejött a pincér. Zavartan bámultam rá és csak nagynehezen tudtam ennyit mondani neki: — Hozzon kérem egy pohárka konyakot. * A rókát azért öltem meg, mert puska volt nálam, amikor találkoztam vele. Ugy éreztem, hogy ha az ember az erdőben rókára talál és puska van nála: akkor ölni kell. Télen volt. Napokon keresztül havazott és naponta rossz, avult puskámmal és a kutyámmal künn jártam az erdőben. Nem vadásztam. Néha-néha rálőttem egy-egy fenyőfa ormára, egyrészt, hogy valami szórakozásban legyen nekem is részem, másrészt hogy kutyámnak örömet szerezzek; valahányszor lőttem, nagyot ugrott és örömében ugatni kezdett. A kutya nem ijedt meg a tó