Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-07 / 22. szám

Szerkesztőség Kárász utca 9. q D Telefon 305. • • Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24 — félévre.... K 12-— negyedévre K 6— egyhónapraK 2 — Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28 — félévre.... K Ifinegyedévre K T— egyhónapraK 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • a Telefon 81. • a Szeged, 1912. I. évfolyam 22. szám. Szombat, szeptember 7. Az első lépés. Lukács László miniszterelnök nagyjelentőségű nyilatkozata kétségtelenül uj helyzetet teremtett a magyar politikában. Hatása mindenesetre az lesz, hogy a normális parlamenti tárgyalások visszaállításáról szóló vita, amely eddig egy-egy elszigetelt kivételtől eltekintve, részint nagyhangú abszurdumokban, részint széjjelfolyó és ellentmondó általánosságokban mozgott, végre konkretizált formát fog ölteni, mert a kormányelnök nyilatkozatában meg van adva az alap, amelyen a konkrét célokait kereső vita s annak nyo,mán esetleg a pártok közötti közvetlen érintkezés is megindulhat. Eddigelé természetesen ez a hatás csak kevéssé .mutatkozhatott meg. A miniszterelnök közléséről kialakult nézetek mindeddig sem a lapok, sem a politikusok részéről el nem hangozhattak. Nem tekinthetők ilyenekül futólag odavetett megjegyzések, amelyek a miniszterelnök kijelentéseinek érdemével még nem foglalkoznak s csak obligát újságírói szólamok. Épp ugy nem óhajtjuk érdemleges megjegyzésként tárgyalni Andrássy Gyula gróf ama nyilatkozatát, amelyet Tiszadobról telefonon kért és kapott tőle egyik esti laptársunk s amely egy-egy érdekes gondolata ellenére szintén csak futólagos nézetnyilvánitás. Elvégre Lukács László miniszterelnök Andrássy gróf legutóbbi cikkének egyik lé- j nyeges elvi kívánságát honorálta a maga I nyilatkozatában, anélkül, hogy belement volna a részletekbe. A dolgok jelenlegi stádiumában, s akkor, mikor a kormány s a többség feje, politikájának irányitója távol van, nincs is mód a részletek fejtegetésére és az a jelentős, hogy illetékes formában kifejezést nyert a kormány és a többség készsége arra, hogy a kisebbségi pártoknak kívánságai: a menteimi jog kodifikálása és a házszabályok uj revíziója, pártközi tanácskozáson, az ellenzékkel együttesen ejtessék meg. E két kérdésnek, mint tárgyalási alapnak elfogadása elvi jelentőségű; a pártközi tanácskozás módijának megjelölése pedig kizárja azt, hogy a részletekről már most szó lehessen. Hisz éppen a pártközi tanácskozás feladata lesz az elfogadandó közös elvi alapon a részletekre nézve oly módon megállapodást létesíteni, a mely a normális parlamenti tárgyalás biztosítás mellett az ellenzéknek is lehetővé tegye a normális tárgyalásokon való részvételt. Bevárjuk tehát az ellenzéki vezérfiaknak, pártoknak, valamint orgánumaiknak illetékes és érdembeli megjegyzéseit a miniszterelnök nyilatkozatára. Addig is azonban szükségesnek tartjuk megállapítani a következőket: Nagyenyedi beszédében Lukács László miniszterelnök helytelennek mondotta azt, ha a „béke helyreállításáról" beszélnek, azaz, hogy igy vetik fel a kérdést. Mert ebben a formában „a gondolat oly bizonyos előzetes lépéseket feltételez, amelyeket minden párt a maga tekintélyére sérelmeseknek tekint s ennek folytán egyik párt sem hajlandó ezeket az előzetes lépéseket megtenni." A miniszterelnök tehát beszámolója során ugy formulázta meg a kérdést, hogy annak ne legyen „sértő éle az ellenzék ellen," hogy tehát ezt a kérdést föltehesse a kisebbség és föltehesse a többség is. A miniszterelnök tehát ezen már Nagyenyeden hangoztatott intenciójának megfelelően ugy a kormány, mint pártja, a parlamenti többség nevében megtette az első lépsét a béke felé. Az ellenzéken áll, hogy ezen első lépést miképpen honorálja, s a kormányelnök által megjelölt alapokat, amelyeket a kormánytól távol, sőt vele szemben álló politikusok és körök is hangoztatnak, elfogadja-e a tárgyalások alapjául. Mert ha az ellenzéki pártok egyszerűen visszautasítanák a kormánynak ezt az első lépését, ha könnyelműen kitérnének a normális parlamenti tárgyalás helyreállításának a kormány által kezdeményezett akciója elől, akkor a parlamenti béke meghiúsulásának minden ódiuma az ellenzék vezetőire fog hárulni. Épp igy rajtok lesz minden felelősség, ha lehetetlen követelésekkel paralizálják a többség béketörekvéseit s ilyetén követelésekkel, valamint az eddigi harcmodor folytatásával abba a kényszerhelyzetbe hozzák a nemzeti munkapártot, hogy az őt megillető pozíciót és jogoicat minden békehajlandósága mellett is erélyes eszközökkel tartsa fönn. Lelki harcok. Irta: Maxiin Gorkij. II. Nem volt nagyon szép. Okos arca és nagy szemei voltak, amelyek szelidek és haragosak, barátságosak és szigorúak tudtak lenni. Selyemgyárban dolgozott és együtt élt öreg anyjával, béna atyjával és húgával, aki ipariskolába járt. Olykor vidám volt, nem hangosan, hanem bájos kedvességgel. Szerette a muzeumokat és régi templomokat és a festményektől és művészi tárgyaktól el volt ragadtatva. Milyen különös — mondotta —, hogy ezek a pompás dolgok egykor magánemberek házaiban voltak elrejtve és csak egyes embereknek volt arra joguk, hogy szépségüket élvezzék. A széphez kell, hogy mindenki hozzáférkőzzék. Sokszor oly különösen beszélt és a férfinek mindig olybá tetszett, mintha ezek a szavak egy, az ő számára idegen lelkihangulatból fakadnának. Egy sebesült nyögdécselésére emlékeztették. Érezte, hogy ez a lány egy anya mély, aggódó és részvétteljes szeretetével közeledik az élet és az ember felé. Türelmesen várt, amig az ő hite a nő szivét lángralobbantotta és a csöndes szerelmet szenvedéllyé változtatta. Ugy látta, hogy a leány egyre figyelmesebben hallgatja a szavait és hogy a szivében egyetért vele. És ő egyre tüzesebben beszélt a cselekvő harc folytonos szükségességéről, amely az egyes embert, a népet, az emberiséget a régi láncok alól, amelyeknek rozsdája mélyen belemaródott a lelkekbe és megmérgezte azokat, fölszabadítsa. Egyszer, amikor hazakísérte, azt mondta neki, hogy szereti és kérte, legyen a felesége. Megijedt, amikor látta, hogy milyen hatást tettek rá szavai; a nő meghökkent, mintha megütötte volna; halványan, tágranyilt szemekkel támaszkodott a falhoz, a kezeit hátradugta és szinte megrémülve szólt: — Sejtettem, sőt éreztem, hogy igy lesz, mert én szeretem magát már régen. De óh istenem, mi fog történni? — A boldogság napjai mindkettőnk számára, a közös munka napjai következnek — szólt a férfi. — Nem — szólt a nő lehorgasztva a fejét. — Nem, a szerelemről nem lett volna szabad beszélnünk. — Miért? — Kötnél te házasságot a templomban '? — I kérdezte halkan. — Nem! — Akkor ... élj boldogul! A nő elsietett. A férfi utána ment és kezdte rábeszélni. A nő némán, ellentmondás nélkül meghallgatta és igy szólt: — Én az atyám és az anyám mindnyájan hivő keresztények vagyunk és mint ilyenek fogunk meghalni. Az anyakönyvvezetői hivatalban megkötött házasság nem házasság az én számomra. Ha ilyen házasságban gyermekek születnek, azok — én tudom — szerencsétlenek lesznek. Csak az egyházi házasság szentesíti a szerelmet, csak az ad áldást és békét. Világosan látta a férfi, hogy a nő nem egy könnyen enged. De természetesen ő sem engedhetett. Elváltak és a búcsúzásnál igy szólt a leány: — Ne kínozzuk egymást. Ne keresd a velem való találkozást ... Óh, ha te elutazhatnál! Én nem tudok, én oly szegény vagyok . . — Nem teszek semmiféle ígéretet, — válaszolt a férfi. Megkezdődött hát két erős természet harI ca. Természetesen találkoztak és pedig gyak• rabban, mint máskor, mert szerették egymást i és keresték ezeket a találkozásokat, remény> kedve titokban, hogy egyik majd a ki nem