Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-22 / 35. szám

2 DfibMAOYARORSZÁQ 1912. szeptember 19. mentárizmus megsemmisítését jelentené ez, — a nemzet végzetes kudarcát, a kisebbség ujabb teljhatalmának, az obstrukció győzelmét s minden eddigi munka, áldozat, önfeláldozás hiábavaló voltát. Hát ezt a nemzet sem tűrhetné el, mely élni akar, jövőt kivan. Az ellenzéki erőszak végső tehetetlen vergődésének izgalmai, a letiport anarchia lázongó kisérletei kellemetlen, kinos látványt nyújthatnak, — de csak ezúton vívható ki a törvénytisztelet, munka, rend s nemzeti állam jövője. Ezt tudja Európa közvéleménye is. S a hogy megvan a lesújtó véleménye a koalíció tombolásairól, ugy tiszta tudatában van annak a nagy hivatásnak, amelyet Lukács László a magyar állam konszolidálása és európai szerepének érvényesítése dolgában igazi hazafisággal és ön-feláldozással betölt. A pénzügyminiszter Nagybecskereken. Teleszky János dr pénzügyminiszter, Nagy- j becskerek város országgyűlési képviselője, j vasárnap délelőtt 11 órakor beszámoló beszédet mond. A miniszter kíséretében Tál- i lián Béla báró v. b. t. t., Bogdán Zsivkó, Dániel Pál, Pap Géza, Popovics V. István, Pirkner János, Rónay János és Tellecsky Kristóf országgyűlési képviselők, továbbá Barát Ármin miniszteri osztálytanácsos, a minszterelnöki sajtóosztály főnöke mennek Nagybecskerekre. Teleszky pénzügyminiszter tiszteletére vasárnap díszebéd lesz, ahol Pcrisics Zoltán dr polgármester mond a város nevében a miniszterre felköszöntöt. A pénzügyminiszter és társasága szombaton dléután 6 óra 18 perckor érkezik a budapesti gyorsvonattal Szegedre és innét megy tovább Nagybecskerekre, ahová este érkezik meg. A mezőgazdaság és a pénzszűke. Irta: Bernát István, a Magyar Gazdaszövetség igazgatója. A magyar pénzpiac helyzetéről terjesztett hirek tudomásom és tapasztalatom szerint bizonyos tekintetben túlzottak és épen e miatt kötelesség ezt a kérdést mezőgazdaság szempontjából tiszta világításba helyezni. Igaz ugyan, hogy a pénz huzamosabb idő óta drága, ennek folytán a kölcsönpénzzel dolgozó vállalatok kénytelenek megszorítani vállalkozásaikat. Nehéz helyzetbe jutottak különösen azok, akik már előbb az olcsó pénzre számítva, kötelezettségekbe mentek bele s most drága pénzzel állanak szemben. Megállapítható azonban mindazoknak a nyilatkozataikból, akik hivatásuknál fogva folyton a mezőgazdasági hitelélet ütőerein tartják ujjaikat, hogy az úgynevezett válság a nemzet nagy tömegét, a pénzpiaccal közvetlen öszszeköttetésben nem állókat kevésbbé érinti. A magyar postatakarékpénztár legutóbbi kimutatása, mely a mult évet rendkivül kedvezőnek mondja, szintén bizonyítja ezt. A nemzet közgazdasági élete nagy rázkódás nélkül kiáltotta a próbát s azok a sorozatos bukások, melyeket sokan várnak, nem következtek be. A pénz szűkének okául a magam részéről azt a bámulatos és szinte precedens nélküli ipari és kereskedelmi fellendülést vagyok kénytelen tartani, amelyet nemcsak Európában, hanem Amerikában is észlelhetünk. Amidőn konstatáljuk, hogy például az osztrák szénbányák termése 2—3 évre le van kötve, ezzel eléggé bizonyitva van egyúttal — Csekélység, csekélység, — hebeg a kis színésznő — hogyne, de . . . tudod . . . megadom holnap . . . — Ma kell, — szorongatja a fiu — holnapig talán éhen halok. — Akkor ma — motyogja a kis színésznő és megtántorodik. — De nincs nálam, én nem hordok magammal pénzt. — Ezt gondolom, — felel a fiu — hát úgyis meg kellene egyszer néznem a gazdag otthonodat, fölmegyek veled. — Velem? — sikolt a kis szinésznő. — Föl? Az lehetetlen! — Miért? Hiszen hivtál akárhányszor. — Igen, de most nem, most nem lehet. Mert tudod, a dolog ugy áll . . . Eszébe jutott valami alkalmasnak látszó kifogás és ettől fogva vakmerően, bugyborékolva ömlött belőle a szó. — A dolog ugy áll, hogy a grófom azt mondta, ne menjek ma haza, mert az édesanyja megtudta a viszonyunkat s a főkapitányhoz fordult, hogy engem tiltson el fiától, és ugy tudja, hogy éppen ma dé'után . . . Ékkor elhallgatott. Látta a fiu merev arcát, mellyel a szóáradatot hallgatta s megértette, hogy le van leplezve. Rémülten meresztette rá a szemét, majd a keze után kapott. — Hazug! — sziszegte a fiu s kirántotta magát. — Istenem! — sóhajt a leány s feje lekonyul. Két nehéz könycsepp gördül végig az arcán. Bevallód? — vicsorog rá a fiu. A kis szinésznő a fejével igent bólint. Ott álltak a Muzeum-körut kellő közepén, minden pillanatban a kocsik végiggázolhattak rajtuk s nem láttak, nem hallottak semmit. Mintha otthon volnának. — Most mit csináljak veled? — böki ki durván a szókat a kis piktor. — Most itt áll, aki a véremet itta, az életem hitét széttépte, a kiért mindenre képes voltam, egy hazug, aljas teremtés, aki a szivembe mártja a késeket nagyzolásból, hencegésböl, vagy nem tudom miért. Mit akartál ezzel a komédiával? Ezt jogom van tudni. Ezt meg kell mondanod, mielőtt elrúglak magamtól, különben meghalsz! — Igen, ölj meg, szól fölvillanó szemmel a kis szinésznő — nagyon jó lesz. A fiu végignéz rajta. — Jó fogás, ez is komédia. Tudod, hogy nem öllek meg. — Akkor vigy magaddal haza, hozzád és bocsáss meg. — Soha! — Akkor vigy magaddal haza és ne bocsáss meg. Ott, a kis szobában, a rongyos kis szobában, ó Istenem, hogy vágyódtam a rongyos kis szobád után. — Nem én zártalak belőle ki. — Akkor eressz oda be, még egyszer, utoljára s ha ott is azt mondod, hogy elrúgsz, akkor megyek. A kis piktor kacagott. — Ördöngös fajzat. Azt hiszed, ott rám nézel, hozzám dörgölődzöl s szenvedélybe gu rulva elveszítem a fejemet. Tévedsz, lelkem, nálam már hiábavaló minden spekulációd. — Nem, nem — motyogja a leány — tudom, hogy vége mindennek, de meg akarok felelni a kérdésedre, meg akarom mondani, mért tettem, rád se nézek, hozzád se érek, de itt sem beszélhetek, hiszen semmit sem hiszel és tudom, hogy nem is hihetsz semmit. De ott mégis fogsz hinni, ott, ahol érzed, hogy valamikor igazat is mondtam. — Talán ott sem — mormogja a fiu. — De igen, azt, hogy szeretlek, azt ott mondtam és igaz volt. A fiu lágyult, de durvaságba burkolta magát. az ipari vállalatok nagymértékű föllendülése is. Az állampapírok árfolyamának évről-évre észlelhető hanyatlása szintén annak tulajdonítható, hogy a közönség az ipari vállalatok részvényeit jobban kedveli a fix kamatú állampapíroknál. Mennyiben és mikor fog ez a helyzet megváltozni, arra nézve megbízható választ aligha adhat ezidő szerint valaki. Mezőgazdasági téren katasztrofális jellege a pénzszükségnek nem volt. A nyilvánosságra jutott adatok szerint a kényszereladások számbavehetőleg nem szaporodtak, ellenben a tisztán spekulációra alapított parcellázások szűkebb körre szorultak, amit azonban bajnak tekinteni egyáltalán nem lehet. Nem akasztotta meg észrevehetőleg a pénzszűke a szövetkezetek fejlődését sem. A szövetkezetek ugyanis, mint ez hosszú tapasztalat szerint megállapítható, nem a kedvező időknek, hanem inkább a kényszerűségnek, a nyomorúságnak a szülöttei. Éppen ezért szaporodásukat olyan, a gazdasági életnek csak a felső szinét érintő válságok, mint a milyen a mostani is, nem igen szokták befolyásolni. A nagy hitelintézetek szűkkeblű politikája, amely nem akarja kellően részesíteni a helyzet előnyeiben a betevőket, egyik oka annak, hogy a pénzszűke még most sem enyhült. Ezek az intézetek drágán mérik a hitelt, tehát gátolják a fejlődést. A szövetkezetek azonban a rendelkezésükre álló forrásokból, melyek között első helyen kell említeni az Osztrák-Magyar Bankot, képesek voltak és hisszük, képesek lesznek a jövőben is fedezni legitim hitelszükségleteiket. Azoknak, akiknek ideáljai a mezőgazdasági életnek lehető függetlenítése a börzei válságoktól és viharoktól, a mostani helyzet — Van ma mit enned? — kérdi szarkasztikus hangon. Alig hallhatóan, fejét lehajtva leheli a leány: — Nincs. — Akkor meghívlak uzsonnára. Azért jöhetsz, hogy jóllakjál. Látod? Van pénzem. Tőlem többet kaphatsz egy napon, mint a grófodtól kaptál három hét alatt. Hehehe. — Ne kacagj; az Istenért, ne kacagj, s ne alázz meg. Előbb meg kell tudnod az igazságot. — Nincs igazság más, csak az, hogy éhes vagy. Nem kapsz tőlem mást, csak uzsonnát. Fejedelmi, nem, grófi uzsonnát kapsz. Harminc koronás uzsonnát. — Ne, ne! Hiába. A fiu vadul szaladni kezd, a lány lihegve utána. Befordul a csemegeboltba és megrakottan jön ki. — Huszonkilenc korona és ötven fillér. Es pezső is van. A grófi kisasszonynak pezsgő kell. Hadd kapja meg — először életében. S szinte őrült volt s a kis szinésznő félni kezdett. — Bántani fogsz? — Nem, ne félj, nem bántok előkelő hölgyeket. — Ne, ne csak verjél, üssél, kötéllel, a botoddal, csak ne beszélj igy. — Úgybeszélek, a hogy adva van. Én nem vagyok komédiás. S ezentúl egy szót sem szólt. A hosszú uton végig a Thököly-uton s befordulva a lóversenytér mögött, siettek mint az árnyékok. Fel a lépcsőn kocogtak, mint az üldözött tolvajok. S beértek az ajtón s lerogytak a székre. — Ne tedd le az asztrakánodat, — szól a fiu — itt nincs központi fűtés. Ellenben igyál, ettől majd meleged lesz. Es beszélj, attól majd melegem lesz.