Délmagyarország, 1912. augusztus (1. évfolyam, 176-16. szám)

1912-08-18 / 6. szám

1912 augusztus 18. DÉLMAGYARORSZÁG 3 szóló törvényjavaslat tervezete, mely a há­zaló kereskedésnek, a vándorolva űzött be­vásárlásnak és megrendelésgyüjtésnek rész­letes szabályozását tartalmazza. Különösen a megrendelésgyüjtés az, amelynek uj és minden részletre kiterjedő szabályozása az iparosok és kereskedők védelme szempont­jából — múlhatatlanul szükséges. E törvény­tervezeteket a szegedi kamara már a jövő hónapban tárgyalja az érdekelségek bevoná­sával. Foglalkoztatja majd a kamarát a pol­gári iskolák reformjának a kérdése is. A polgári iskolát ugyanis tovább kivánják fej­leszteni és a fejlődés irányánál a kereske­delmi és ipari szempontokat különösen figye­embe veszik Megindulnak a munkálatok az egységes árstatisztika szervezése iránt is, amely a kamarák bevonásával történnék. Az egysé­ges árstatisztika pontos adathalmazával a drágaság ellen való küzdelemnek erős segítő­jévé válnék. Perjéssy László, a szegedi kereskedelmi ós iparbank titkára a kamara ősszi programjá­ról a következőket mondta a „Délmagyar­ország" munkatársának: — Legsürgősebb feladataink közé tartozik a Maros folyó hajózhatóvá tétele. Ebben az az ügyben az aradi és a kolozsvári kama­rákkal is tárgyalásba bocsátkozunk. A Maros hajózhatósága közgazdasági szempontból igen jelentős érdek. Ezzel kapcsolatban mulaszt­hatatlan föladat a téli kikötő sürgetése. — Behatóan foglalkozunk majd a vándor és építőipari törvénytervezettel. Sürgős föl­adatunk a kereskedelmi alkalmazottak ós magántisztviselők, a tisztességtelen verseny és a vasárnapi munkaszünetről való törvé­nyek megszüntetése. — Újból életbe léptetjük majd a kis­ipari gépsegélyeket, amelyek már három éve teljesen szünetelnek. Országos visszhang a miniszterelnök programjára. — A politikai helyzet. — (Saját tudósítónktól.) Most tulajdonké­pen vitatkozni kellene az ellenzéki vissz­hanggal, amely a miniszterelnök nagy­enyedi beszédére felel. De vájjon lehet vi­tába szállani a semmivel? Mert a hang, mely az ellenzéki erdőből kiszólal, lármás ugyan és zavaros, de üres. E tulajdonsá­gával legfölebb csak az összevisszasága vetekszik. Szinte mulatság olvasni az ellenzéki bí­rálatokat és összemérni ellentmondásai­kat: az egyiknek ez nem tetszik, a másik­nak amaz. Az egyik azt állitja, hogy a mi­niszterelnök nem mond semmit s a nagy­enyedi beszédnek nincs jelentősége; a má­sik azt, hogy a miniszterelnök túlságosan éles volt és elvágta a béke útját. Az egyik a multak ismertetését kifogásolja, a másik a jövőre vonatkozó nyilatkozatokkal nincs megelégedve. Akik azért zúgolódtak, hogy a minisz­terelnök miért nem megy el beszámolni, most kárhoztatják, hogy minek számolt be. Akik azért vádolták, hogy nem nyilat­kozák a felelősség kérdésében, most meg­támadják, amiért nyilatkozott. Mások mindegyre azt követelték, hogy Lukács László is adlja magyarázatát és megokolását az „erőszaknak"; most, hogy megadta, még pedig klasszikus összefog­laló erővel és dialektikával, gáncsolják, amiért megtette; illetékességi kifogást emelnek >az ő magyarázata ellen. Akik mindig a legélesebb gyűlölséggel támadták egymást, most egyszerre bor­zasztó részvéttel kenegetik a — másiknak sebeit; a maguk sebét, amit rajtuk ejtett a miniszterelnök dialektikája, eltakarják. Ke­servüket, dühüket, minden indulatukat a másikért való fájdalom alakjában sírják el. Az ellenzéki tábor teljes kuszasága, szertehuzása nyilatkozik meg ebben a hangzavarban. A miniszterelnök politikai színészeknek nevezte az ellenzéket, akik­nek ágálását nem vészi komolyan az or­szág. Folytatni tehet a hasonlatot: való­ban olyanok ők, mint a rossz színészek, mind maguknak játszanak. De bármennyire kusza is az ellenzéki visszhang bármennyire támadják, leszól­jak, tagadjak, kicsinylik és ferdítik is a mi­niszterelnök tény állításait és fejtegetéseit egy vonás mégis valamennyiben megvan' jelentékenyen alább hangon szólnak, mint tették azelőtt, mint tették a beszámolót közvetlenül megelőző pár napon. Aminek két oka van. Elsőben is nem számítottak arra a nagy­sikerre, amely a miniszterelnök nagy­enyedi beszámolójának külsőségeiben is megnyilvánult. Mert bármit híresztelnek is, bensejükben jól tudják, hogy a nagy­enyedi nap valóban ünnepség volt, ame­lyen Erdély egész intelligenciája jelen volt. Az a körülmény pedig, hogy a budapesti pártközpontokból és a vidéki szervek utján szervezni próbált tüntetés sehol sem kö­vetkezett be, sőt komolyan meg sem kísé­reltetett, valósággá] lesújtó képet ad arról' a hatásról, melyet az ellenzék még a saját pártfeleire is gyakorolni képes. Hisz az ő bejelentéseik szerint azt hihette volna a vi­lág s voltak, akik hitték is, hogy az ellen­zéki pártok koncentrált erőfeszítéseinek sikerülni fog a kormány fejének és a mun­kapárt vezérének beszámolóját nagyará­nyú tüntetésekkel ellensúlyozni. Hogy vé­gig a sok száz kilométernyi útvonalon, mely sok helyütt teljesen ellenzéki vidéken vitt keresztül, sehol nem sikerült ilyesmit elérni — bárha az ellenzék evégből min­dent elkövetett és igen erős agitációt fej­tett ki, — az legfényesebb igazolása a mi­niszterelnök azon megállapításának, hogy gileg azonban nem. A szerelem és a házasság kétféle dolog. Valamint a gyermeki szeretet megint más valami. Én nem csallak meg téged azzal, hogy szeretem a szüleimet és a felesé­gemet sem csalom meg azzal, bogy téged imádlak. Azt merném mondani, hogy a há­zasság kizárja a szenvedélyt, miként a gyer­meki szeretetet is kizárja. A szerelemben a mámort keresi az ember, a házasságban a jó­zanságot. — Bocsáss meg, ón ezt ostobának találom. — A te hibád, kedvesem. Tudnod kel­lene, bogy minden emberben több lélek lakik. Én nyárspolgár is vagyok, művész is. Nos, a művész minden fantáziája a tied. A vérbeli filiszter ezt soha sem fogja megérteni, neked azonban meg kellene értened. — Neked tehát minden szabad? — Minden, ami nem zavarja meg a fele­ségem nyugalmát és nem alázza meg önér­zetét. . . — Szóval minden, ami titokban marad. És neki mi szabad? A férfi elnevette magát. — Mindenki maga szabja meg életének törvényeit. A feleségemnek más a gondolko­zása és a vérmérséklete, mint nekem és azért a cselekedetei is más megitélós alá esnek. Az asszony ajkát gonosz kis mosoly torzí­totta el. — Hátha tévedsz? Az ember rendesen azo­kat ismeri legkevésbé, akik legközelebb álla­nak hozzá. A férfi mosolyogva legyintett a kezével és folytatta sétáját a szobában. Az asszony kissé elgondolkozott, azután egyszerre a szom­széd szobába ment. Egy ébenfa-szekrénykével tért vissza. Kinyitotta a szekrényt ós keres­gélni kezdett benne. A iférfi derűs kíváncsi­sággal nézte. — Megvan! Nézd meg ezt! Egy papírlapot adott a kezébe. Afféle keskeny cédula volt, amilyenre a pincérek a számláikat szokták irni. Egyik oldalán egy pezsgős cég hirdetése, a másikon plajbász,írás: Mikor kel föl ma este a hold? V. K. IA férfi elolvasta. Mi ez? — Nem ismered meg a feleséged irását? — Ö irta? — Azt hiszem. — Leket, hogy az ő irása . . . Mit je­lent ez? Az asszony kivette kezéből a cédulát. — Mondok neked valamit . . . Két évvel ezelőtt egy fürdőihelyen voltam a feleséged­del. Te akkor külföldön jártál. Volt ott egy iró is, — Te tehát azt hiszed, hogy a feleségem és az iró . . . — Semmit sem hiszek, barátom. Legfölebb azt, hogy flirt volt közöttük, valószimü, bogy egészen ártatlan flirt. — Ez a valószinü azt jelenti, hogy nem vagy benne bizonyos? Az asszony fölpattant a helyéről. Nagy keserűség fojtogatta. — Hagyj már békében! Én magamért sem tudok felelni, hogyan feleljek a feleségedért? A férfi a haragtól remegve ragadta meg az asszony karját, — Most nem rólad van szó, hanem a fele­ségemről! Nekem tudnom kell, hogy ki az az asszony, aki évek óta viseli a nevemet! — Egy asszony. Se több, se kevesebb. Összenéztek, ellenségesem, gyűlölködve. A férfi aztán gondolt egyét, sarkon fordult ós ar, ajtó felé ment. — Hová mégy? — szólt utána az asszony, — Haza. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, bogy ennyiben hagyom a dolgot! — Csak nem akarod vallatni? Biztos lehetsz benne, hogy le fogja tagadni a csillagokat az égről. Megint összenéztek. A férfi szemében ott vibrált a tehetetlen rémület, az asszony azon­ban már megbánta, amit tett. Odaszaladt hozzá ós egy bájosan közvetlen mozdulattal átkarolta. — Ne hagyj magamra! Mi összetartozunk. Nekünk együtt kell kinevetnünk a világot.. Nem is érdemes komolyan venni a nőket,, sem engem, sem mást. A férfi azonban ellökte magától. Nem is szólt többet, elsietett éé becsapta maga után az ajtót. Az asszony jőudéig az ajtót bámulta, aztán megint leült a Sarokba, cigarettára gyújtott és szomorúan oéite a szálló füstöt,

Next

/
Oldalképek
Tartalom