Délmagyarország, 1912. július (3. évfolyam, 150-175. szám)

1912-07-05 / 153. szám

1912 julius 4. DÉLMAGYARORSZÁG fi szágnak nyugodtan kamatozna, nem ara­tott; mind csatavesztesek, többé-kevésbbé megsebesültek, csak a mit Deák Ferenc nekünk bölcsességével, mérsékletével, az időkbe való mély bepillantásával megszer­zett: az diadalmaskodott az embereken, a pártokon, az időkön. Mert ő volt az egyet­len, az igazi, az értékes magyar függet­lenségi vezéráilamférfiu. Ezt az igazságot szózatosan hirdetni fog fölemelkedni az ő szobra Szegeden, Alföldünk nagy törekvésű empóriumában, a Tisza-Dunpközi nagyszerű magyarság e természetes középpontjában. Jiitítli. a címeres obstruktor. Justh Gyula tudvalevőleg a valóságos belső titkos taná­csosi ranggal és 'méltósággal szemben is ob­struál. Ez a nyári politika egyetlen szenzá­ciója. Vannak, akik komolynak találják Justh Gyula címeres obstrukcióját. De min­denki méltónak ítéli Jnsthhoz. Karlsbadból azt jelentik, hogy odaérkezett Justh Gyula. Már megérkezése ellőtt a fiirdőigazgatóság­hoz sok távirati és telefon kérdezősködés jött címére, melyeik mind azt tudakolták, igaz-e m a hír, hogy ő lemondott valóságos belső titkos tanácsosi méltóságáról. Néhány itt tar­tózkodó újságíró lis jelentkezett nála, de Justh Gyúlta elhárította a. kérdezősködéseket. — Csak most érkeztem meg, — mondotta — semmiféle politikai ügyben nem nyilatkoz­hatom. Justh barátai (közül néhányan, kik szintén Karlsbadbam tartózkodnak, kijelentették, hogy Justh ölőtit ük sem nyilatkozott erről a dologról. A bécsi lapok foglalkoznak Justh Gyulának >a valóságos belső titkos tanácsosi méltóságáról történt lemondásával. A Neue Freie Presse többek között ezeket írja: — Habár Justh Gyula csak a fellség ren­delkezésére bocsátotta valóságos belső titkos tanácsosi méltóságát és formálisan nem mon­dott. Je róla, mégis az ő Írásának valójában nem lehet már értelme, mint az, hogy méltó­ságát le akarja tennli. A korona most rendel­kezni fog, hogy elfogadja-e a lemondást vagy nem. Ha az uralkodónak >az lesz a.véleménye, hogy erről a méltóságról nem• lehet lemon­dani, akkor Justh Gyulának nem marad más — Nem, felség, ő láthatott engem, de én nem láttam őt soha. — Hogyan és mégis ugy megszeretett, hogy utánad jött oly messze utakon? — Igen, felség, ez megesik nagy ritkán a férfiakkal. A dajkám ugy mesélte, hogy min­den életben egyszer íniindenik egy égő sebet kap, amelyet egy szemfény villanása ejt raj­ta s akkor elfeledve életet, halált, megy az után, hogy újra lássá. — A dajkád mesélte? Ugy ez az ifjú egy mesebeli leány volt talán? — Dehogy, fellelte Néra — csak egy a sok millióból, ki előtted megjelent. Mert végtelen hagy a férfiak vágyódása, ha az igazi szem­pár fénye égeti őket és csodálatos az ő rajon­gásuk, amelylyel mennek az igazi nő után. — De hisz él sem érlik őket, amint hogy ez sem érte el? — Oh, felség, ha a férfi igazán szeret, az nem kérdi azt, hogy eléri-e az igazi nőt, csak mint egy fáklya ég a lelke s még fájdalmában is mosolylyal ©ondói arra, akit egész lényé­vel szeret. A felség intett, — Néra, ülj lábaimhoz és beszélj és jöjje­nek el zenészek és játszanak édes zenét és félre most minden és csak erről szóljon a be­széd, mert nem lehet az semmi, amiért meg­halni tudnak a férfiak s amiről rajongva tud­nak beszélni a nők. örök igazság rejtőzköd­betik ebben, a'melynek Ikeresni akarom az égető tüzét. hátra, minthogy nem él titkos tanácsosi mél­tóságáról, annak jogait nem használja ki, amire nem is lehet kényszeríteni senkiit. Kö­telességek nem járnak ezzel a. méltósággal és e vonatkozásban nem is lehetséges az ob­strukció. Megtörtént már, hogy a király egy titkos tanácsost felszólított, hogy ne jelenjék meg az udvari ünnepségeken. Később azon­ban ezt a rendelkezést is visszavonták. Szóval, Justh politikájának ez a legújabb szenzációja se szenzáció. Érdekesnek minden­esetre érdekesebb, mintha a fiumei cápáról kelleme irni. A VHOSz és az újságírók. (Saját tudósítónktól.) A Vidéki Hirlapirók Országos Szövetségének győri közgyűléséről cikket irt a Délmagyarország is. A szerkesztő­ségnek két tagja vett részt személyesem a köz­gyűlésen és igy módiunkban állott, hogy a tényeknek megfelelő tudósítást közölhessünk a lapban. Természetesen nem hallgathattuk el azt a kiütik át sem, amelyet minden újság­Írónak joga van a VHOSz-ével szemben el­mondani. Megírtuk, hogy ez az egyesület az újságírás égisze alatt antizsurnalisztikai te­vékenységet fejt ki és leszögeztük azt a min­den újságíró által tudott tényt is, lliogy ennek a szövetségnek a legtöbb tagja, ál-hirlapiró, tehát nem újságíró. A hivatásos, aktív újság­írók nem akarnak belépni a szövetségbe, mert azt nem tartják magukhoz illő társaságnak és semmi kedvük sincs ahhoz, hogy tizenkét koronát fizessenek egy esztendőben csak azért, hogy — bárom koronáért két, kereszt­be tett irótollal díszített jelvényt kapjanak. Radikális reformokat sürgettünk a lapban és a közgyűlésen, ahol azonban a jelenlevő nem újságírók többsége nem akarta végighallgat­ni a beszédeket, mert az nem érdekelte őket — hiszen szántén kivételesen újságíró dolgok­ról volt szó — és türelmetlenkedtek, mert fél­tek, hogy lekésnek a pannonhalmi kirándu­lásról. A Délmagyarország (Sikkével most egyik szabadkai és annak nyomán egyik szegedi lap is foglalkozik. Azt mondja ez a két, de teljesen egyforma cikk, hogy a mi közlé­sünk tele van a. tényeknek meg nem felelő ál­lítással és divatból támadjuk a VHUSz-t. Hogy mennyire igazat irtunk, azt tudja min­den újságíró és bizonyára tudja Fenyves r e­renc kollégánk, a Bácsmegyei Napló érdemes és kitűnő felelős szerkesztője. Hiszen volt idő, amikor ő is elégedetlen volt a szövetséggel és higyje meg nekünk, hogy azóta a helyzet •nem változott semmit. A VHOSz ós az újság­írók helyzete legalább nem. Legfölebb belőle lett igazgatósági tag és közben lapkiadó. Mi igenis fentartjuk azokat .az állításainkat, amelyeket ő cáfolni igyekszik, de sikertele­nül. Igaz, ad a szövetség segélyeket beteg és állásnélküli újságíróknak. De ez csak termé­szetes. Ez nem érdem, ez kötelesség. Erre a célra szolgál a szövetség, legalább igy mond­ja s a vagyona százezer koronánál magasabb összeg. Azt mondják, szintén öndioséretképen, hogy nem újságíróknak nem adtak soha se­gélyt. Hát még csak ez kellett volna! Nem azért gyűjtötték össze az újságírók és hirlap­irók nevében a tízezreket, hogy azokból x vagy y nyomdatulajdonos ur nyaralni men­jen. Elég botrányos állapot az, hogy a VHOSz igazolványával állandóan ál hirlapirók zak­latják kedvezményekért a ifürdőigazgatóságo­kat és ha egy, a sok munkáiban kidőlt hírlap­író fordul valahova ilyenért, visszautasítják, mert: „már minden újságírói kedvezményt igénybe vettek" — a VHOSz kegyelméből, évi tizenkét koronáért ujságiráknak kineve­zett községi segédjegyzök és egyéb foglalko­zású dilettánsok. Fentartjuk azt az állításunkat is, hogy „a szövetség nőisem tesz az ujságlirók gazdasági érdekeiért". Majdnem igaz az is, hogy „az összes magyar ujságiróegyesiiletek között a Vidéki Hirlapirók Országos Egyesülete az egyetlen, amely az újságíró és a kiadó köztü jogviszony rendezésére javaslatot dolgozott ki", — de épen ez a javaslat bizonyítja azt. liogy igazunk van. Magával a javaslattal már foglailkoztuJnk egyszer és igy azt nem akarjuk megint részletezni. Az is ligaz, hogy a szövetség tagjai között túlnyomó számban vaunak a nem újságírók. Kitűnő és érdemes kollégánknak, Fenyves Ferencnek bármikor beigazolhatjuk, hogy a tagok névsorában minden tíz között egy ligazi hamisítatlan újságíró ha akad. És amazok a nagyszámú urak élvezik a bennünket megil­lető előnyöket, de a mi munkánkat nem is­merik. Alihoz analfabéták! Még egyet: az érdek nélkül való munkának elfogulatlan lovagja, Fenyves Ferenc érde­mes és kitűnő kollégánk, akii most kapta meg az ezer koronás utazási ösztöndijat 1. mint lapkiadó, 2. mint felelős szerkesztő és 3. mint a VHOSz igazgatósági tagja. Neki tehát. — szinte kivételesen — erkölcsi kötelessége a VHOSz-t annyira támogatni. Éjszakai történet a Fekesas-utcábam. — Ittas katona inzultálta a katonai őrséget. —­jSaját tudósítónktól.) Szerdán éjszaka ka­tonai botrány történt Szegeden. Egy ittas ka­tona elrejtőzött a Hétválasztó-kávéház pincéjé­ben és amikor a rendőr távozásra szólította föl, a katona kődobásokkal reagált a fölszóli­tásra. A katonai őrség is kivonult az ittas hon­védkáplár megfékezésére, aki dühében rátá­madt az őrségre és annak parancsnokát több­ször mellbevágta. Csak az őrség bámulatosan nyugodt magatartásának köszönhető, hogy a katona ép bőrrel megszabadulhatott. Az, ittas káplárt megkötözve kisérték be a laktanyába­Éjjel két óra tájban történt az eset. A Tisza Lajos-köruton cirkáló Popov Ferdinánd rend­őrt figyelmeztette a Fekete Sas-utcában levő Hétválasztó-kávéház tulajdonosa, hogy valaki rejtőzködik a kávéház pincéjében. — Á pince teljesen elkülönített helyen van — mondta a kávés — nem is tudom, hogy jutha­tott be a tolvaj. Á rendőr és a kávéház személyzete óvatosan benyitottak a pincébe. Lámpással bevilágítot­ták a helyiséget és észrevették, hogy egy hon­védkáplár üldögélt a ládák között. — Mit keres itt maga? — kérdezte a rendőr. — Mi köze hozzá! — válaszolt a katona, aki­nek a hangja elárulta az ittasságát. — Gyöjjön ki a pincéből. — Nagyon jól érzem itt magam. A rendőr az ittas katonához közeledett, aki erre tégladarabokat dobált Popov felé. Any­nyira dobálódzott, hogy nem lehetett a köze­lébe jutni. A kávéházból telefonáltak a honvédkaszár­nyába, ahonnan néhány perc multán megjelent az őrség Szűcs Lajos őrsvezető vezetésével. Az őrség az ittas katonában fölismerte Grossán János káplárt. Az őrség fölszólította, hogy kö­vesse a kaszárnyába. A katona nem engedel­meskedett. Szidta az őrséget és újból kövekkel dobálódzott. Végre aztán kivonszolták az ut­cára, ahol szokatlan jelenet történt. A katona rárohant az őrsvezetőre és azt többször mellbe­vágta. Az egyik katona már szuronyt akart 'használni, de a megtámadott őrsvezető lein­tette. Semmi fölszólitás, majd pedig jóakaratú figyelmeztetés nem használt. Rng-kapálódzott, ordítozott a káplár, akit nagynehezen megkö­töztek és ugy kisérték be a kaszárnyába. Az éj ­szakai botránynak igen sok nézője akadt. Amikor az ittas káplárt az őrség bekísérte a kaszárnyába, Popov rendőr betelefonálta az inspekciós katonatisztnek, hogy mi történt. — Épen most hallgatom ki a gazember;: — mondta a tiszt — mindent tagad. A katonai parancsnokság vizsgálatot indí­tott az ügyben. Még mindig nem állapították meg, hogyan jutott a katona a bezárt pincébe. A káplárra egyébként snlyos büntetés vár a/ őrség inzultálása miatt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom