Délmagyarország, 1912. július (3. évfolyam, 150-175. szám)
1912-07-04 / 152. szám
i 912 SSI. évfolyam, 152. szám Csütörtök, julius 4 AGYARORSZÁG gfízponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, o=3 Korona-utca 15. szám c=3 indapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám c=j CLÖFIZETESI AR SZEGEDEM egész évre . R 24— félévre . . . K 12'negyedévre . K 6'— egy hónapra K !'• Egyes szám ára 10 fillér. mmmomms^rnsaemmiPs^Basammmaft ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: egész évre R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. R V— egy hónapra h 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztőseg 305 cza f.;adóhivatal S3t Interurbán 305 Dudapesti szerkesztéses teleion-száma 128—12 A kultuszminiszter a tanítókhoz. Az ország tanítótestülete tegnapi egyetemes nagygyűléséről tömegesen vonult a kultuszminisztérium elé és ötven tagu küldöttséggel tisztelgett Zichy János gróf miniszternél, hogy közölje vele a státusrendezés ügyében a kongresszus által megállapított kívánságokat. Talán szokatlan volt ez eljárás, hogy kérelem helyett határozattal léptek fel a tanítók. Tán kivételesek voltak a formák is, hogy a fölterjesztés hivatali utja helyett a menetben felvonulást s a közvetlen átadást választották. De a körülmények, amik közt mindez történt, annál inkább méltánylandók, mert az aktus komoly méltósággal, a főhatóság iránt való tisztelet közt, a miniszter irányában bizalom érzésével s válasza után a megnyugtatotíak összhangzatával ért céljához. Mindenki' tudja ez országban, hogy a tanítóság igénye a tűrhető egzisztenciához mennyire jogosult. A munka, amit feláldozólag végeznek, nem áll arányban szerény javadalmaikkal s ezek értékét folyvást lefokozza a szertelenül növekvő drágaság. A kongresszuson húszezer kulturemberünk képviseletében megjelent tanitók mögött ugyanannyi ínséges család várja helyzetének állami eszközökkel, való javitását, mert az ő pusztulásuk népkulturánk katasztrófáját jelentené. Legmélyebben érzi ezt Magyarország kultuszminisztere s ő kívánna ez égető bajon leghamarabb segíteni. Azért érdeklődött személyesen a nagygyűlés iránt; szívesen tekintett el a formáktól. A lényeget nézte, hogy a tanitójí meghallgattassanak s a kormány eltökélt jószándékainak, a közel megvalósulásnak biztos reményéből megnyugvást meríthessenek. Ezért egyezett a kongresszusi tagok monstre-felvonulásába, a küldöttség haladéktalan elfogadásába s készséggel megtette a kormány nevében, a tényállásnak megfelelőlsg, a tanítótestület iránt előzékeny nyilatkozatát. Zichy János gróf szavai két irányban is nagyfontosságúak. Megállapitjájk elsősorban azt, hogy a miniszter már hivatalbalépése óta foglalkozik behatóan a néptanitók anyagi helyzetének problémájával, mely sokkal dimenziózusabb, hogysem megoldását egykettőre végbevinni lehetne. Az 1907-iki törvények nem váltak be ekszpediens gyanánt; kik akkor az épület zárókövét vélték letenni, ma beláthatják, hogy csak az alapkövet helyezték el s erre csak most jöhet a valódi épitkezés. A kultuszminiszter nagyszabású tervekkel foglalkozik, melyek ki fogják elégíteni a tanítóságot, habár megvalósításukhoz idő kell, egyszerre a dolog nem megy, mert ennek pénzbeli akadályai vannak. De a pénzügyminiszterré való kontertációk már eredményre vezettek, a megoldás küszöbön áll, a törvényjavaslat készül, már az őszszel a parlament elé kerül és a télen már törvény lesz belőle. Abban biztositva láthatják majd sorsukat az ország tanitói s a kor igényeinek s az állami eszközök fejlődésképességének megfelelően. Addig is a miniszter kész fontolás alá venni a kongresszus ülésén felállított igénymértéket, hogy lehetőleg összhangzásba hozza a teljesíthetőség eszközeivel. Ez az előzékeny fogadtatás, a benne kifeiezett kötelező igéret s a megjelölt rövid határidő, mely négy-öt hónap múlva lejár: a második fontos megállapítást tartalmazza, mely a miniszter szavainak országos jelentőséget ad. Zichy János gróf nyomatékkal emelte ki, hogy a parlament ez év szeptember havában remélhetőleg megkezdi működését s a tanitók fizetésének rendezéséről előterjesztendő javaslat haladéktalanul tárgyaltatni fog. A javaslatról persze tájékoztatásul most csupán annyit mondott, hogy számot vet abban a néptanitók nehéz A cukrász aranykoronája. * Irta MOLNÁR FERENC. A cukrász teljesen meztelenül állt előttem. — Vegyen magára valamit, — mondtam neki. Erre szétnézett és egy nagy, ifehér lepedőt kanyarított a válla köré. Alig hallottuk egymás szavát a visszhangos fürdőteremben, mindenü,tt csurgott, zuhogott a, viz. Egyébként friss és üditő volt a látvány; a vad fürdőmesterek vizsugarak, fehér lepedők közt ölelgették, mosták, öntötték, csapdosták a mezteleneket. Ahogy szétnéztek, mindenütt, (lepedőik, meztelen sárga lapockák, vödrökből felcsapó vizrongyok, egy-egy hatalmas felsőkar, négy-öt lepedős kiisértet, amiint megy a kabinok felé, barátom a. tanár, aki cvlikkerrel az orrán, egyébként tökéletesen meztelenül ,tocsog a fagyos hideg lábvizben, miközben az égre szímatöl fel finom orrával, ugy, hogy nagy szakálla, nem lefelé lóg, hanem előre áll. Ezt kiáltja már a. tanár egy negydórája: „juhú, juhuhuhü". — Jöjjön, — mondja a cukrász, — itt nem lehet beszélni. Bemegyünk az úgynevezett pakoló-terembe A sarokban,, az utolsó ágyon lepedőbe csomagolva alszik Veiloimirszky dr. Lepedőt veszek én is, lepedőt teritünk a padra, lepedő, mindenütt lepedő, lepedő . . . — Esetem latin neve, — mondja a cukrász, — trauimatikus psycboneurosis. Kissé meghajol ültében, mintha bemutatkozott volna. — Van szerencsém, — mondom, mert viccet kell mondani. — Trauma, — mondja ő, — az egy nagy rúgás, ain)'t az ember az élettől kap. Psycho, az psyehologiia, vagy mi a fene, az lélek. Neurózis, az az idegbaj, mert neur, az ideg. Nerv németül. — Pesti? — Nem. Budai vágyók. Nagyon jó, régi cukrászdám van, az urak Pesten nem ismerik. Hát ott kezdem, ahol meghalt a feleségem. Gyerek, iaz öt van. Was maoht man da? Megnősültem újra. Nőm leánynevét nem mondom, biztosan lismeri a családot, azok is pestiek. Uraságod ismerős a városban? — Igen. — Na liát akkor pláne. Csak magát az esetet mondom él, iróem'bert érdekelni fog az ilyen. Jövök egyszer haza délután háromkor a .kávéházból . . . — Fiatal a felesége? — Fiatal, de özvegy volt. Különben mit mondom, hogy özvegy? Nem ás volt özvegy. EH volt válva :az urától, az ura magasrangu katonatiszt, most Szera.jevóban van. Nem is tudom, miért mondtam özvegy. Egészen szőke, gyönyörű kiesi szeme van, nem nagy, hanem kicsi, de gyönyörű kék. Tulajdonképen nem lehet mondani kövér, inkább molett, közép. Nagyon nett nő, fehér bőre van, .fekete bársonyszalagot hord a nyakán. Mondják, kokett, én nem találom. Feltűnő az igaz. De hát aki ifess, az feltűnő. — Igen. Hát jön egyszer haza a kávéházból . . . — Jövök egyszer liaza a kávéházból, ott áll a cukrászdában egy rendőrségi ember. Mi az — mondom. Mondja: idézés. Nekem? Nem, nője, őnagysága. Mutassa. Olvasom: tényleg. Mi ez? — mondom. Azt mondja: tanú. Micsoda tanú? Azt mondja: fiákeres ügyben? Micsoda fiákeres? Nem tudom, — mondja, — kérdezze meg a kapitányságon. Hopp, — mondom magamban, mert nőin nem volt otthon, — most hamar szaladok a kapitányságra. Tudja, kérem, szívdobogásom volt. Nem tudtam, hogy mi van, de egy olyan erős szdvdobogást kaptam, tudja azt az igazi iherzklopfent, ami ugy néha van és szaladtam a rendőrséghez. Mutatom a cédulát, azt .mondják: első emelet tizennégy. Bemegyek, jó napot fogalmazó ur. Mi ez, fogalmazó ur? Nőm kapta, fogalmazó ur. Fogalmazó ur megnézi, azt mondja: ja igen. Mondom „ja igen", ebből én nem tudok semmit. Mondja aztán fogalmazó ur: fiákeres a fehérvári országúton este nyolckor összeütközött egy automobillal, kedves neje tanú. Bocsánat, -kérem, hogyan tanú kedves nőm? Ö ült bent az automobilban? Nem, kérem, automobilban csak soffőr ült, kedves nője fiáberben ült, ő tanú és Vadász Henrik dr, Erzsébet-körut nyolcvannégy szintén a fiákerben ült, szintén tanu. Na, da hast es. Köszönöm fogalmazó ur. Kérem, szívesen. Alászolgája. Jónapot, — mondja a fogalmazó ur, — ne abba menjen bele, az szekrény, hanem jobbra, ott van az ajtó. Hallott ilyet? A szekrénybe akartam bemennii. — Na ez igazán jó, — mondom neki, vigyorgok vefle, mert szünet kell ilyenkor, egy kis üdülés, különben felizgul és nem mondja tovább. — Igazán jó. A szekrénybe? Nem rossz. Na és aztán? — Aztán képzelheti. Megálltam a rendőr-