Délmagyarország, 1912. július (3. évfolyam, 150-175. szám)

1912-07-14 / 161. szám

10 DÉLMIAOYAR ORSZÁG 1912 julius 10. amiatt, hogy a liliom- vagy ibolyarizspor jobb-e a bajnak. .A szőkék a liliompo.r mellett kardoskodtak, mig a barnák az ibolyaporra esküdtek. Mind a két hajpor 'azonban olyan drága volt, hogy csaik az igen vagyonos nők használhatták. Akiknek nem volt módjukban a drága hintőporra költekezni, rothadt makkból őrölt porral szórta -tele a fejeit1. Ez a 'por csodálatos vörösesfényt adott a hajnak, ugy, hogy nemsokára az előkelő hölgyek is csak ezt használták. 'XV. Lajos korában kezdték fehérporral behinteni'-a /ejüket a nők. A port habból és búzából őrölték. A szdfeényebbek rizs* lisztet használtak erre a .célra, A legdrágább hajport Cipru-s szigetéről -szállították. A férfiak csakhamar követték az asszonyok divatját és szintén puderezték a hajukat. III. Henrik francia király kijelentette, liogy nincs olyan szer, amely jobhan fokozná a férfi szépségét a púderes hajnál. XIV. Lajos ugyan eltiltotta a rizsporos hajviseleletet, mert azt hitte, hogy a fehér haj öregiti. Nagyon biu volt s nem akart öregesnek látszani. De hiába küzdött a divat ellen, mert mikor lehunyta szemét, a púderes haj ismét divatba jött. Ezentúl a rizsport nem tudta kiszorita-ni teljesen semmiféle más divat. Egy-egy időre ugyan fölhagytak a hajporozással, de mindig vissza• -tértek a régi divathoz, Ugy látszik, hogy most ishaét hóditó körútját járja a fehér haj divatja. És a legérdekesebb a bizarr ötletben, hogy kánikulai divattá tették azt. Pekingi séta. Irta Tomori Ede. Lázas sietséggel készültünk délutáni sétánkra. Ez már elmaradhatatlan volt már azért is, mert ma kaptuk ki a havi zsoldunkat. Külön-külön csapatokra oszoltunk. Az egyik a Láma templomába, a másik az Kg templomába, a harmadik a Tündérvárosba ment, ahol csak este kezdődik az élet. Én harmadmagammal az Eg templomába mentem. Ez volt Pekingben mindig kedvenc kirándulóhelyem. Érdekeltek a templom nevezetességei és látványosságai, de különösen tetszettek gyönyörű sétányai, Konfucius korabeli vén fáival. Gyönyörű szép áprilisi időnk volt. A nap arany sugarait veté a templom aranyos tetőiére. A madarak vidám énekükkel hangosan dicsérték Buddha kegyességét, hogy ily szép tavaszt ad népének. Az emberek százával tolongtak az áldozat bemutatásához. Csinthén Küang-Hsi leila-ma Küang-Hsi is eljön (Küang-Hsi a császár neve) — hangzott mindenfelől. Nekünk se kellett több. Amint ezt meghallottuk, mi is az oltár felé mentünk. Az oltár egy köralaku mesterséges dombra épült, amely domb teljesen ki van kövezve. A dombon öt kék selyemből készült sátor látható. A középen egy kerek kő, amely a kínaiak szerint a föld közepét jelöli. Az oltár körül kisebb-nagyobb áldozó edények (vasból), egy zománcozott zöld téglából készült áldozó edény az állati áldozatok bemutatására. Nagyban sürgölődtek Buddha lámái (a papok) az oltár körül, készülve a nagy áldozat bemutatására. Egyszerre nagy lármával közeledett egy lovascsapat, jelentvén a császár jövetelét. Némaság mindenütt. A tömeg nagy alázatossággal térdepelt le és fejével a földet érintve, üdvözölte az Ég fiát, a császárt. Az oltár lábánál megállt a menet. A császár a nép sorfala közt méltóságteljesen ment föl az oltárnál kijelölt helyére, egy sárga selyemből készült sátorba. Két vén láma kürtjelzéssel adta tudtul az istentisztelet kezdetét. Az egyik láma mély basszus hangon imával kezdte a szertartást, amire a néptömeg hangos énekléssel válaszolt. -"*• •—t • t un wi-ttir-mit— Európaira íülkinzó hatással volt s mi is csak nagynehezen tudtuk megszokni a zsivajgást. Végre előjött sátrából a császár és áldást adta az őt imádó népre. Az oltár lábánál lévő áldozati edényekből nagy füstgomoly tódult az ég felé, jelentvén Buddha népének áldozatát. A nép tolongott körülötte és ki-ki bedobta áldozatát, amely selyemszövet, vagy papir volt; másrésze pedig állati áldozattal (bárány, kecske, stb.) sietett az áldozó edény felé, az áldozat nyakát elvágva, bedobta az edénybe. Nagy lármával és önkínzás közepette fejezték be áldozat bemutatását. Megelégedetten távoztunk a templomból és folytattuk sétánkat a „Tündérváros" felé. Amint ott sétálunk, nagy tömeg összeverődését láttuk. Mint afféle kíváncsi emberek, a tömeg felé igyekeztünk, hogy megtudjuk az okát. Nem csalódtunk. Az egyik kinai kérdezés nélkül, nagy örömmel vezetett a tömegen át, kézmozdulattal adván tudtunkra, hogy lefejezés lészen. Kíváncsian mentünk utána, mert már régi óhajom volt, egy lefejezést végig nézni. A tömeg körben vett körül egy teret és türelmetlenül várta a történendőket. Végül mintegy husz-huszoanégy szuronyos kinai katona két embert hozott hátra kötött kezekkel. Halk moraj futott végig a tömegen. A két szerencsétlen alakot azután egymástól megfelelő távolságban letérdepeltették. A két delikvens abban a tudatban, hogy csupán nyilvános megvesszőztetésre van ítélve, ami itt mindennapi dolog, nyugodtan térdepelt le és fejét lehajtá. Egyszerre egy hatalmas kinai jelent meg, kezében egy széles bambuszt tartván. Most már mi is kételkedtünk a dolgon, minthogy sem a j hóhért, sem a bárdot nem láttuk. Kísérőnk kérdésünkre megnyugtatott bennünket, megmagyarázta, hogy ez az ember a hóhér és a széles bambuszban van elrejtve a bárd, hogy az elitélt azt észre ne vegye. A hóhér balról megkerülve a szerencsétlen embert, jobb oldalára érve, kihúzta a bárdot tokjából és egy sujtással lenyisszentette fejét törzséről. A fej porba hullott, a test pedig előre bukott. Nagy sugárban patakzott a vér és befröccsentette a körülállókat. A hóhér, mintha csirkét vágott volna, oly nyugodtsággal törölte bárdját a fetrengő test ruháihoz és elmentja másikhoz. Ezzel is hamarosan végzett. Mint aki jól végezte dolgát, rikshába ülve, eltávozott. Hideg borzongás futott' rajtunk végig és szótlanul vágtunk át a hemzsegő tömegen. Megfogadtam, hogy többé ilyet nem nézek végig. Oly utálat vett rajtam erőt, hogy hazaérve elvesztettem minden étvágyamat az evéstől. Egész éjjel nyugtalanul hevertem ágyamban, magam előtt látván a delikvens sápadt, halálra ijedt arcát. közoktfttás Lapozás az értesítőkben. ni. A VÁROSI FŐGIMNÁZIUM. (Saját tudósítónktól.) A városi főgimnázium nemcsak Szegednek, hanem kétségtelenül az egész Délvidéknek a legnépszerűbb középiskolája. Kulturhivalást teljesít itt az Alföld szivében az által, hogy legsikeresebben terjeszti és tanítja a magyar nyelvet/ Délmagyarország minden részéből ide sereglett német-, tót-, oláh-, horvát-, szerb-, bolgárajku diákok között. A kis nebullók, amikor beiratkoznak az I.-a vagy I-b osztályba, még .egy szót sem tudnak magyarul, mikor aztán a piaristák kitartó, hosszas fáradozásai révén lematurálnak, mint igazi magyar honfiak kerülnek ki az életbe. Nagy része volt és van az intézet vezetőségének is abban, hogy a szegedi városi főgimnázium ma már fogalom az országban. Az intézet egykori igazgatója, Magyar Gábor, aki mint rendfőnök ép a nammmhhbbwni* pókban ment nyugdíjba, szerető gondossággal, féltő, körültekintéssel ügyelt az ifjúság nevelésére. A boldogult Cserép Sándor, aki Magyar Gábor után vette át az intézet vezetését, megtartotta, a városi gimnáziumot azon a nivón, amelyre nagynevű elődje emelte. Cserép Sándor halála óta az intézetet Szinger Kornél igazgatja és ugy, hogy azóta csak nőtt a tekintélye, nagyobbodott a látogatottsága és erősbödött a népszerűsége. Minderről tanúskodik a városi gimnázium idei értesítője, mely 170 oldal teriedelemben részletesen beszámol az intézet történetéről, a tanulók számáról, előrehaladásáról, anyanyelvéről, a tananyagról és az intézet adminisztratív ügyeiről. Az értesítő Balanyi György dr piarista-tanár „Ujabb pedagógiai /törekvések a történettanítás terén" cimü hatalmas értekezésével kezdődik. A történelem tanár értekezésében kifejti, hogy a történelem tanításra nagy szükség van az iskolában, ellenben a történelmi materializmusra nincs szükség, valamint a szociológiai tanitásár-a sem. Bár abszolút nem értünk egyet ezen fejtegetésekkel, sőt egyenesen csodáljuk tendenciáját, mégis itt közöljük az értekezésből az erre vonatkozó részt: „Különben is — figyelmen kivül hagyva a szociológia tudomány jellegét — alapjában elhibázott törekvés a szociológiát, mint tudományt bevinni akarni az iskolába, mikor valójában szociológiai érdeklődés felkeltéséről és fejlesztéséről van szó. A tévedés abban gyökerezik, hogy az egyéni elhatározásokat és cselekvéseket illetőleg nagyobb kiható erőt tulajdonítanak az elvont, tudományos rendszerbe foglalt ismereteknek, mint az egyes konkrét események megértő átélése utján szerzett belátásnak. Pedig a mint az emberismeretet nem lélektani munkák tanulmányozásából, hanem minél számosabb konkrét eset megfigyeléséből meritjük, ugy az emberismeret szélesebb mezejét felölelő történelmi érzék is, amelynek a szociális érdeklődés csupán egyik eleme, nem elvont tudományos rendszeren, hanem minél több individuális mozzanat megfigyeléséből leszürődött tanulságokon alapszik. Ha a szociális érzéket fejleszteni akarjuk, nem rendszeres szociológiára, hanem minél több és jellemzőbb társadalmi alakulat és fejlődés bemutatására és összehasonlítására van szükség. Nem tartjuk célravezetőnek a másik megoldási módot sem, mely a rendszeres szociológiai tanítás hiányát azzal akarja pótolni, hogy a történelmi materializmus eszmekörcinek megfelelően, mindenütt a gazdasági viszonyokat állítja előtérbe és minden történeti mozzanatot gazdasági okokra akar visszavezetni. Az ilyen eljárás, nem szólva a borzasztó egyoldalúságról, melyet a történelem kimeríthetetlen változatosságu eseményeinek egyetlenegy, mindenesetre jelentős, de mindenit meg nem magyarázó okra való visszavezetése rejt magában, veszélyezteti, sőt lehetetlenné teszi a történettanítás erkölcsi céljának elérését. Hogyan tanuljon ,az ifjú eszmékért való lelkesedést, hogyan meritsen erkölcsi nemes-edést és lelki tartalmasodást az olyan történelemből, melynek minden lapja azt hirdeti, hogy az embert mindenidőben csak egy kérdés, a gyömorkérdés izgatta. Hol' marad a hősök, a nagy emberek lelkesítő példájából táplálkozó elhatározások, fellendülések egész életre kiható ereje, ha a hősi önfeláldozások mögött is anyagi okok után kutatunk. Az ilyen történettanítás szükségképen azt a hitet ébreszti, hogy az anyagi érdek a legfőbb s e hit velejárójaként önző és materialisztikus világnézetet fejleszt. A történettanítás ilyen berendezése mellett elapad az erkölcsi okulás egyik leggazdagabb forrása, az ismét erőre kapott, hóditani kezdő ideálizmus elveszíti legerősebb támaszát és a mechanikus törvényszerűségekre alapitott materiali-sztikus világfelfogás veszedelme közelebbről fenyeget, mint bármikor." keöűfí*-. essufcöou jalűü5*a ?u*p£l.leífz.b- és (HtSZOWre p&vnr-svák •==== gfiBELUMKOMg. SZ. == telefofí