Délmagyarország, 1912. július (3. évfolyam, 150-175. szám)

1912-07-14 / 161. szám

1912 III. évfolyam, 161. szám Vasárnap, julius 14 AGYARORSZÁG iízponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, k=e Korona-utca 15. szám •=> ladapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., ®=> Városház-utca 3. szám cm ELŐPIZETESI AR SZEGEDEK Mész évre . fi 24'— félévre ... R 12' negyedévre . R 6*— egy hónapra R 2' Egyes szám ára 10 fillér. -Í ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN s egész évre , R 28-— félévre . . . R ti'— negyedévre . R 7'— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. 1

TÍLEFON-SZAK: Szerkesztősei 305 cm itiadóhivata! 834 Interurbán 305 u Budapesti szerkesztőse^ lelefon-száma 128—12 I Halotti lista. Akár egy bilánc, ugy fest a japán kormány kimutatása azokról az áldozatokról, amelyeket aiz oroszokkal vivott háború követelt és amelyeket ma adott ki hivatalos adatokban. Az egyik oldalon: Port-Artur, nyereség, a másilk oldalon veszteség: 130.086 ember, közöttük huszonkilencezer halott. Győzelem Mukdennél —- ellentétel: tizenhatezer halott, ötvenháromezer sebesült. Liasjang: huszonháromezer áldozat. Ez a kimutatás csak az élőkben okozott veszteséget és berek* tetést tünteti föl. Azt, hogy mennyi pénzbe került az óriás hadjárat, hogy mennyit jelentett elveszett munkában az az idő, a mely alatt az óriás hadsereg a háborúban volt lekötve, azt nem foglalták a háború mérlegébe. Nevezetes, elmélyedésre késztető kimutatás ez. Nemcsak azért, mert őszintébb, mint a hivatalos haditudósitások voltak, a melyekben mindig az ellenség irtózatos számú halottjairól és sebesültjeiről volt szó, ezzel a toldással: „a mi részünkön csiak néhány halott és aránylag csekély számú sebesült maradt a harctéren". Most már, béke után, nincs mit szépiteni a dolgon. Az elesetteknek és rokkantaknak úgyis mindegy, Japán hadi dicsőségét se csorbítja nagyon. S ki tudja, talán Japán a civilizációnak akar vele szolgálni, hogy a világ kirakatjába állítja: „Tessék, ez a háború!" Megdöbbentő számolk, — vájjon mi az, ami kárpótlást nyújt érte? Port-Artur birtoka, igaz, megszerezte Japán tengeri uralmát, Koreában uj vazallus tartományt kapott, ázsiai kis nemzetből világhatalom, lett: de olyan időkben, amikor minden emberélet drága, legalább a tulajdonosának, akármennyi gazdasági haszonért és akármilyen nágy nemzeti hiúságért lehet az életet, az ország legjobb munkabíróit, fiataljait és erőseit ilyen vadul és kegyetlenül pazarolni? Akármilyen, becsülni való volt a SZÍVÓS kitartás és konokság, amelylyel Port-Arturt ostromolták, lehet-e a katonák tizezrei számára élethivatásul azt rendelni, hogy a holttestükkel a veszélyes árkokat, mély sáncokat tömjék be? . . . Mikor pedig ezek a számolk megjelennek, hasonló embarpazarlás folyik Tripoliszban. Hogy milyen, azt csak esztendők múlva fogja egy becsületes statisztika elmondani. Most csak hetvenkedő hadi tudósítások közölnék megbízhatatlan számokat; azok, amelyek Enver beyt, a török fővezért is eltemették, akármennyire is él még és ,amelyek csupa győztes csatáról, a törökök szörnyű veszteségeiről szólnak, a régi sablon szerint fejezvén be: „a mieink közül alig néhányan estek el." Ez az alig néhány az őszinteség elérkeztekor szintéin tízezreikre, talán százezert megközelítő számra fog emelkedni és akkor újra föl lehet vetni a kérdést: érdemes volt? Kifizette-e magát, kifizetheti-e valaha magát? Az elesett, meg az afrikai járványokban elhullott olasz katonákat nem támaszthatja fel senki és semmi. De ami megmarad: az vájjon igazi ellenérték lesz-e az áldozatokért? Japán legalább egy tenger uralma kedvéért állt rettentő birokra az oroszszal; Olaszország csak azért a hiúságért, hogy afrikai gyarmata legyen. Ha nem lehetett Brithreában, minden áron szerez Tripoliszban. Az olasz költőnek mindenesetre könynyü lobogó, tüzelő harci dalt irni a tripoAmikor be voltam csukva. Irta SOLYMOSI ELEK. „Uj Budapesti Napilap" cím alatt 1877-ben ©gy társadalmi és szépirodalmi lapot adtam ki, amihez nein kellett kaució. A törvény értelmében tehát nem volt, szabad politikáról irni. A törvényt esak egyetlen egyszer szegtem meg: március 15-én, amikor nem tudtam ellenállani s politikai cikkelyt irtani. Az ügyészség rögtön megidézett:. A vád az volt, hogy lapom a törvény tilalma ellenére politikával foglalkozott. Kitűzték a tárgyalás napját. Az ügyész felolvasta az inkriminált cikkelyt s 'kérte a megbüntetésemet- Megjegyzendő, bogy mind az ügyész, mind a biró jó barátom volt. Színész-népszerűségein ebben az lidőben igen nagy volt s mint énekes-komikust ismert az egész főváros. A kényeztetett kémikus modorával jelentem meg a tárgyaláson s a dolgomra annyi súlyt sem fektettem, hogy védőügyvédről gondoskodtam volna. A vádbeszéd elhangzása után magam védtem magainat. Csak olyan tessék-lássék módon védekeztem, mert meg voltam róla győződve, bogy az egész vádaskodás csak valami formaság s a felmentésemet egészen bizonyosra vetítem. Elkezdtem mondani a vádbeszédemet. — Tisztelt uraim! — Semmi „uram", szakított félbe a ibiróTádloittat figyelmeztetem, bogy 'itt nem vagyunk színházban. — Párdon! — mondom — hát tisztelt bíróság! — A hir óságnak a tekintetes cirn jár — utasított rendre a bíró. — Oh kérem — szabadkoztam én — azt nem tehetem, hogy az urakat tekintetesnek címezzem. — Hogy érti ezt, kérdi a biró. — Hál csak ugy értem kérem szeretettel, nogy a maii divat szerint magam is nagyságos volnék, vagy ,mi a szösz s ennek folytán iaz uraknak, mint biráimnak csak kegyelmes címet adhatok. — Másodszor figyelmeztetem vádlottat, hogy viselje magát e helyen illő komolysággal, mert különben kénytelen leszek szigorúbb rendbaszályokat alkalmazi. — Szabad kérdenem, hogy miféle rendszabályokat? — Semmit sem szabad kérdeznie, felelt a bíró. Egyszerűen mondja el nJit tud mentségül felhozni? — Oli jé! Nagyon sokat. — Hát halljuk. — Hát kérem szeretette], először is — — Először is, ha bírósághoz beszél, tessék feláHani. — Pardon. Felállhatok, de akkor csak röviden beszélek, mert az állást nem szoktam meg. — No majd annál könnyebben megszokhatja az ülést, élcelt a biró. — Hogy tetszik ezt érteni, kérdeztem. — Már mondtam, hogy ne kérdezősködjék, m©rt ahoz itt nincs joga. A;zt hittem, bogy ez a bíró jó barátom. Kezdtem belőle kiábrándulni. Elhatároztam magamban, hogy megszakítok vele minden ismeretséget. Myen bánásmódot egyáltalán nem vártam. A színházi életben engem mindenki kényeztet, sőt becéz, s ez a paragrafustömlő lóhátról beszél velem. Jói van, gondoltam magámban. Irtózatos bosszút állok. Kupiét énekelek róla s mihelyt a legcsekélyebb alkalmain lesz — kimaszkirozoyi. — Mondja el mentségét — türelmetlenkedett a paragrafus csavaró. — Szívesen biró nr. — Szívesen, vagy nem szívesen, az mlindegy. — Hát kérem, az ellenem emelt vádat Shakespeare és Moliérrel fogom megcáfolni, mert hiszen igen jól tudjuk, hogy mind a brit, mind a gall óriásról ki lehet mutatni . . . — Rég meghalt emberek nem tanúskodhatnak, tüzelt a bíró. — De a példák magyarázhatnak, feleltem én. — Itt ön nem vitatkozhatok. — Hát jó. Legyen ugy. Elejtem Shakespearet és Moliéret. De hivatkozom a „Hárorncsőrü kacsa" cimü operett hajóskapitányára, amelyet épen én szoktam megnyomorítani s hivatkozom, ugyanezen mii polgármesterére, amelyben Vízvári szokott brillírozni. Ezek sem tettek kauciót, s mégis politizálnak a nyilvánosság előtt. Remélem a színház elég