Délmagyarország, 1912. június (3. évfolyam, 126-149. szám)

1912-06-23 / 144. szám

'1912 iunius 23 DÉLMAGYARORSZÁG 17 aGsálád n Rousseau-jubileum. A jubileumi hangulatban, igazi meghatottságunk megtagadása nélkül legyünk csaík őszinték, amikor a világ legőszintébb nagy emberéről van szó és valljuk meg, amint ő vallott meg a világ irodalmának egyik legmelegebb könyvében .mindent, amit szégyennek érzett, — valljuk meg, hogy nem olvastuk végig Jean Jacques. Rousseau Vallomásait. Ez a nagy, igen magy, jubileumi lelkesedés nélkül, bűnbánat nélkül, amiért nem olvastuk el a Vallomásokat, irodalmi és sz'abadgondolkodási simoikkság nélkül is egész biztosan klasszikus művész és kétszáz esztendőre világitóan, betegesen derék é% jóhiszemű ember már egész biztosan az örökkévalóságé, mert amit gondolt, az már az egész világ mindennapi gondolkodásának kincsei közt él. Hogy nem olvassák el végig azok se, akik szeretik, az nemcsak azt jelenti, hogy a nagy értélkeivel együtt is fárasztó kétszáz év múlva a minden idők legmelegebb könyve, hanem azt is, amit hódolat, nemcsak a jubileumra, hanem örökre: Rousseau munkái már úgyis bennünk vannak, akár szeretjük, akár ivem, akár ráérünk még külön élvezni és fáradozni az ő könyveinek olvasásában, akár nem. Túlzás ez? Bizonyosan. Higyjük inkább el, hogy a Vallomásokat, Emilt, a Társadalmi szerződést, az Uj Heloiset mindazok elolvasták, akik lelkes cikkekben méltatják és ünneplik a szegény, szerencsétlen, nagy embert és megmondják róla, hogy ő csinálta a francia forradalmat. Csinálhatnalk-e igazi, véres forradalmat csöndes gondolkodóik, amilyen minden temperamentuma mellett Rousseau volt? Higyjük el, hogy tudtak és kell valaminek lenni benne, mert azok is elhitték, akik épen csinálták azt a véres, nagy fölfordulást. A párisi Pantheon mellett áll a szobra, amelyre a konvent kegyetlen hősei -vésették, hogy az ő gondolataiból eredt a szabadság, az ő szabadságuk. Valami nagyon szivetdobogtató van abban a pár szóban, a szobor talpazatán; az a pár szó az egyik nemesi levele a francia szellemnek, amely a vértenger közepén, a guillotine árnyékában is érezni és mondani merte, hogy az az igazság, amit az ő vasuk vágott bele a világ testébe, előbb egy gondolkodó lélek tüzéből szállt ki. A konvent franciái szobrot állítottak a francia .gondolat és a francia nyelv csöndes művészének. A gondolat és a francia nyelv csöndes művésze: az maradt meg a mi számunkra és bizonyosan mindörökre Rousseauból. Az a meghúzódó szobor a Pantheon mellett, megdobogtatja a szivünket a nagy időknek járó áhítatos tiszteletben, de rnagunkihozvalónaik, a mi lelkünk közeli rokonának azt a szobrot érezzük, amely azon a kis ötszögletü szigeten áll, amiint a genfi tóból vakitó sietséggel kirohan a ragyogóvizü Rhone. Pirosarcu, jóltartott svájci kisgyerekek játszanak a bokrok közt, szuggesztibilis turisták ülnek szerte a padokon és a genfi hangulatot élvezvén, olvassák a „Confessions" olcsó kiadásának első kötetét ... A talapzaton nem a forradalom apjának, hanem az egészséges kis gyerekek és a rajongó turisták barátjának a szobra ül. A francia babák nagyokat sikítanak, a turisták elnézik a szobrot és nagyon nagyot éreznek, amiközben lent suhan a Rhöne és köröskörül robog, csilingel, tülköl, tereferél Genf, a Ci.toyen de Genéve hazája. . Olvassák a ,,Contessions"-t és igen-igen közel érzik magukhoz azt a gondolkodót és művészt, aki most már nem forradalmat csinál, csak ragyogó szemmel nézi az Olypusról, hogy nemcsak olvassák, analizálják és magyarázzák a tudósok, hanem lelkes turisták isi járnak a világon .szerte, nézik azt a természetet, amelyhez az ő nyomán zarándokoltak és érzik, hogy ember és irómü71 Jjaíéf után. Irta Edgár Allan Uoe. Elmúlt a veszély, Ú hála az égnek, A hosszú betegség Végkép elenyészett, Legyőzve a vad láz, Melynek neve „Élet". Tudom én, tudom én, Az erőm kiapadt, Mozdulni e karnak Már sose szabad, De sebaj, hisz oly édes Lepihenni hanyatt, S ugy fekszem az ágyban, Mely nyugtot adott, Hogy mind, aki rámnéz, Azt mondja: halott, l.jpdve tekint rám S azt mondja: hatott, A sóhaj, a sok jaj, A bus zokogás Elinalt s vele szűnt A szilqj dobogás, Az a szörnyű, kegyetlen, Vad szívdobogás. Undok keserűség És kinteli gyász: Elvitte magával Agyambttl a láz, Melynek neve: „Élet" S mely az agyba cikáz. S valamennyi között mely Legjobban emészt; Megölte a szomjú, Sóvár epedést, Mely a vágy folyamából Meri fenj készt. Már ittam a vizböl, Mely szomjat emészt: Halk csörgedezésii Viz habjaiból, Mely szökve suhan ki A göröngyök alól, Kicsinyke üregből A homok alól. Jól mondja, ki mondja: Sötét e szoba És szűk ez az ágy, A kemény nyoszolya, Nem nyughatik ember Más ágyba soha, Más ágy nem ad álmot, Csak e szük nyoszolya. Szelíden a lelkem Itt nyugszik fölötte, Nem bánja a rózsát: Feledte örökre, A vágy koszorúját Eldobta örökre. Most, végre ölébe Vévé puha ágy, Nyilik ma körötte Árvácskavirág. Szűz rozmarinillat, Ár vácska virág, Szentillatu bánat Es tiszta virág. S csöndes pihenőjén Ott boldogan alván, Mélázva mereng el Az isteni Annán, Az isteni Anna Szűz rózsaszín arcán. Csókolva, becézve 0 állt oda mellém S én édesen alva Pihentem a mellén, Mély álom ölében, Mély mennyei mellén. Hogy a fény kialudt: Ott megmelegedtem,