Délmagyarország, 1912. június (3. évfolyam, 126-149. szám)
1912-06-09 / 132. szám
1912 junius 9 D£LMAGYARGRSÍ.ÁG 17 A szerelem analízise. Kétféle szerelem van: az egyik a nekilendült, a másik pedig a hültebb szerelem. Amaz olyan, mint a láva, mely felperzsel mindent, amihez útjában csak ér. Emez már olyan, mint a márvány, mely szikrázik, ragyog ugyan, de melegíteni többé nem tud. A kérdés már most az, hogy a szerelem e két formája közül melyik a jólesőbb s melyik a hozzánk illőbb: a rohanó lángú vagy pedig a hidegebb, megszűrt szerelem? Az emberi életben a szerelemnek épen olyan része van, akár a levegőnek. Ennek is, annak is rabszolgái vagyunk. Mérjük csak meg ezt a két erőt . . . A levegő is egysze rtiszta, máskor pedig ködös. A szerelemtől megszédített ember fölfogása, Ítélete is ilyen összekeveredett valami. Az ő vére sokkal izgékonyabb, semhogy a képzelődés felhőfoszlányaitól szabadulni tudhatna. Ködből, rejtelmekből táplálkozik ő s még a szemét is szárnynak érzi. Hogyan is volna az ilyen megmámorosodott embernek világos képzete az igaz életből? Hiszen ép az a legcsekélyebb benne, ami az embert a földi röghöz kötözi: a valóságérzet. De a levegő lehet villamos is. A szerelmes embernek is meg kell egyszer ismernie — a problematikus helyzetet. A megszédített, szerelmes embert lassan, de biztosan megrázza a józanodás. Ez a nehéz pillanat az, mikor már szemébe kell nézni a való életnek. A játszadozások idieje lejárt s eljött a tisztalátás, a magábaszállás órája. Jelszót, programot kell választani s a szerelem lobogóját át kell vinni az élet küzdő porondjára. Minden reng körülöttünk s bennünk és mi, ha szerelmünk megedződött, vagy fölfegyverkezünk az uj életre, vagy pedig, ha szerelmünk még nem bírja el a házaséletet, visszafutunk régi ábrándjainkhoz. De lelkünket, akaratunkat meg kell mutatnunk magunkból. Mert vége ott a szerencsének, boldogulásnak, hol a szerelmesek még a házasélet előtt is a hazugságok útjait járják. Bármennyire fanyar dolog is botlásaink elgyónása, kell, hogy egyszer mégis csak elzokogjuk egymásnak a jövő fényénél a múlt hibáit, tévedéseit. Az a házasság ködön, fellegeken épült, hol a házastársak egymás arcát ismerték csak meg, ahelyett, hogy megpróbáltak volna csak egyszer is belenézni egymás lelkébe s titkába. Ezek azok a pózoló egyének, kik csak ölelni tudták egymást s bámulni, arra azonban nem gondíoltak, hogy szivük s életük között párhuzamot is keressenek. A villámos fellegek, a keserű vallomások elől futva menekültek s most a házasság keretei közt mozogva, az egyik szeszélyesebb s békétlenebb, mint .a másik. — Ezzel a témával nagyon is összefügg a válőpörök gyakorisága. Itt kell megemlítenünk azokat az özönével kinálkozó, csonka életű egyéneket isf kiket a gond, a szegénység a házasélet elől is elzárt. Ugy állnak ők, mint a magános, néma hattyúk, miket egy erőszakos kéz elkülönített egymástól. Egy szavuk sincs a szerelem s a házasélet gyönyörű romantikájára. Mikor azonban rájuk borul az éj, szinte vakon, esztelenül futnak végig minden utcát, beleütközve a kéj leányaiba. Nem szerelem ez, hanem a legdőrébb tusa: a nyugtalan ösztönöknek: minden áron való kielégítése. Térjünk azonban vissza ahhoz a kérdéshez, hogy a szerelem mint fogja körül az embert s mint hajtja a házasságig? A szerelem első periódusa az, mikor még csak az izgat minket, hogy álmaink:, elhullajtott töredékeit micsoda színes mozaikká fogjuk összerakni. Arcunkon ott leng a mosoly, szemünkben pedig ott reszket a könny. Kacagva sirunk és sirva kacagunk, akárcsak a Lear király biborába kapaszkodó bolond, ki áltató hahotáival Kun József oerseiöőf. 71 páfma. Üvegházban tengett a pálma, A messze délnek büszke fája, A tengerpartról, ahol szabadon Elláthatok a rezgő habokon, Ahol az ég azúr harangja Borult rá sejtelmes magasba', Hol fény füröszté, harmat érte — Onnan került szűk börtönébe. Hiába nyitott körülötte, Az üvegház ezer szülötte, Hiába szórta illatát A sok megalkuvó virág: Egyetlen szilaj gondolatnak élt: Hogy áttöri a börtön tetejét! . . Éj napot vált és nap az éjét váltja Ónsulyu napok, éjele sokasága ! De vágya egyre feljebb vitte őt S elérte végre az üvegtetőt." Ó lázas, mámoros pillanat! Újra szabad lesz, újra szabad ! Édes sejtésből elragadva Nyúlt minden ága a magasba. A távolban, mint álmon át, Már látta napfényes hónát, Már látta a tengert, ringó tükörén Szállt a sirály, játszott a fény . . . . . . Es másnak följebb emelék Az üvegháznak tetejét . . . Tfíozbonyon. A jelzőkürt fölharsan indulásra, Sivitó fütty visszhangzik utána. Nyakas ménként fu és tombol a gép : A leigázott lóerőknek száza, A kocsikat nyűgös teherként rázza — De csattog már a gördülő kerék, S előttem a fekete messzeség. Az ingó-rengő mozdonyhidon állva, Kikémlelek a csendes éjszakába. Kint a közeit megtoldja a homály, Es sejteli a távolt közelébb, Föl- és leszáll a távíró fonál, Es egy-egy őrház nyitja ránk a szemét. Távol babonás fény ragyog, Valami elhagyott falu talán, Az álmodozó hegyek oldalán. Vak éj. Fölöttünk néma csillagok. Szállunk. A fűtő, utam szótlan társa, A mindig éhes rostélyt eteti, A lobogó szén piros fénybe mártja — Egy perc, s a homály elnyeli. Odakint ezalatt, mint ködön át, Visszafelé rohannak a fák. S a hangos mozdonykerekek Ós dallamokat zengenék. S kigyúl a lelkem, mint ae éj fölöttem, Midőn a kürtön szikrák raja röppen. Emlékezem, hogy ifjan, hajdanán, Szorongva néztem minden vonatot, A mozdonyok és a kocsik során Sejtelmes partok fénye ragyogott — 0 az a fény a lelkemet de vonta, Ó az a fény a lelkemet befonta . . . S mintha egy volnék a lihegő géppel, A dübörgő, a száguldó kerékkél, Ugy állok az acélszörnyhöz tapadva, De lelkemet a régi vágy ragadja. Hajrá! Mindig röpülni vágytam. S most röpülök, most zug a szárnyamT És mintha a távoli fényben Uj partok tűnnének elébem, Uj, százszor áhitozott élet, Uj vágyak, uj lehetőségek . . . De a jelzőláng zöld világa Intő tüzét szemembe vágja. Ösztönszerűen megrántom a sípot — Alomrebbentőn felsivitott! Meghúzom a féket — sikolt a kerék, És törpén és zökken és lassul a gép. Szikrázó fénynyel teleszórva, Csillog a színék acélhálója, Nappali fény, zaj — és vigyázva Begördülünk az állomásba. ... De az a part, a messze part, Ahova lelkem vágya hajt — Az nincs sehol ... tán megtalálom.. A nagy, a végső állomáson.