Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)

1912-05-08 / 106. szám

1912 lf(. ÉvfoLyAm, 105. SZÁm Csütörtök, május 9 Kedd, május 7 miniszterelnök és Millerand liaidügymiuisz­ter táviratilag utasítást küldtek, liogy min­dent tegyen meg, liogy eltérítsék" a szultánt .szándélkától. Egyébként vizsgálat tárgyává fogják tenni, hogyan maradhatott eddig ti­tokban az illető megállapodás. — Poincaré miniszterelnök, iMilllerand hadügyminiszter és Liautey marokkói főkormányzó tegnap ta­nácskozást tartottak, melyből folyólag Reg­nault követet felszólitották, bogy Muley Hafiid szultánt beszéljék le a Rabatba uta-. zás szándékáról, mert ennek az utazásnak a mostani viszonyok között komoly zavarok járnának nyomában. Moinier tábornok bá­rom zászlóalj erősítést kért, melyeket a kor­mány az algériai, tuniszi csapatok közül Marokkóba fog küldeni. E csapatok tizennégy napon belül odaérkeznek. Eltemették Magyar Edét. — A maggar müépitök ggásza. — (Saját tudósítónktól.) Hétfőn estefelé meg­kondultak a harangok és egy szomorú me­net indult meg a szegedi közkórházból a, Csongrádi-sugárut felé. Négylovas kocsin, érckoporsót vittek. Ugyanekkor a Csongrádi­sugárut egy kis házából egy feketefátyolos szomorú asszony és egy 'kékszemű fiúcska indult a szomorú menet elé. A Kossuth Lajos­sugáruton sáró-bugó harangzugás mellett ta­lálkozott a szomorú asszony a csillogó éré­koporsóval. Ráborult, nem tudott könnyezni, nem tudott sirni, csak a hangja reszketett. — Én édes szerencsétlen férjem. — Aranyos apukám. Az anya és a fiu vitték az érckoporsót, haza a közkór.házból, hogy otthon rideg ra­vatalra tegyék azt, akit szerettek, aki nem értük élt, de érettük halt meg. Hétfőn este ravatalra tették Magyar Ede holttestét. Egy­szerű házban, egyszerű ravatalra, visszatért a csillogó tollú elröppent madár oda, ahon­nan elindult. A kis házban kicsinyke ravatalra helyez­ték az emiberóriást. A szoba fekete drapériá­val volt bevonva, hatalmas viaszgyertyák égtek, egyszerűség mindenütt, a szemekben is az őszinteség gyémántja csillogott, fájdal­mas, nehezen perdülő könyszemek. Virágot is hoztak, babérkoszorúkat. Babérkoszorút hoz­tak annak az embernek a holttestére, aki már életében is jól megérdemelte a babéft, az el­ismerés legszebb virágát. Magyar Ede, a művész, a lángész ott­hagyta családját, de Magyar Ede az apa, a 'férj visszajött most rövid látogatóra, szo­morú vizitre. Hullottak a könnyek és jött a fekete gyászoló éjszaka, az utolsó, mert hol­nap már a földdé, az enyészeté lesz a mester. Ma, kedden újra megkondultak a haran­gok és a szomorú asszony újra vitte az érc­koporsót, de most már nem haza, hanem ki a temetőbe. Kedden délután öt órakor már a hideg földdé volt a lángész teteme. Két asz­szonya is volt aki szerette, a szerencse mini dig vele volt, egészséges és munkabíró, csak a lelke volt beteg. Elment, önakarátából itt hagyta a dicsőséget, a szerelmet, a jólétet. Az utolsó göröngy, az utolsó virág hullott a sirra és egy frissen hantolt sir, épen olyan, mint egy más halandóé, jelezte, hogy ma te­mettek valakit. Hisz nem volt dicsőséges a halála, de annál dicsöségteljesebb volt az élete. Rövid, de tartalmas nagy élet volt. Al­kotni akart és alkotott is. Hosszú időkre szóló házkolosszumokat épített, csak az életét nem tudta ugy felépíteni, hogy az egetverő im­pozáns magasságában össze ne roppanjon. Művész volt, de nem életművész. Gyenge volt az életre, hősiesen ráírta egy papirosra, hogy halálomért ne okoljanak senkit, de egy másik papirosra súlyos vádakat irt: össze­férhetetlen természet. Miért irta? Kinek irta? Kit vádolt? Nern tudjuk, pedig ez a rejtély titka. Sirba vitte a titkot. Temetése impozáns volt. Esett az eső, de azért a város szine-java részt vett a művész utolsó utján. A város notabilitásai kisérték á koporsót. RAVATAL. Magyar Ede özvegye férje holttestét a kór­háziból Szent István-tér 7. száma lakására szállíttatta. Magas katafalkon, fekete drapé­riás szobában állt az ezüstszínű érckoporsó. A koporsón az özvegy és a fia gyönyörű ko­szom ja volt, ezzel a felírással: — A felejthetetlen férfinek és apukának — Rózsi és Eduska. A ravatal körül viaszgyertyák égtek. A temetés előtt Magyar Ede kis fia, a nyele éves Ede, sírdogált a ravatalos szobában. Okosszemü, a baja halványszürke. Rézgom­bos sötétkék tengerész-ruhában volt, kék ten­gerészsapkában. Szélesre kötött, fekete nyak­kendő lobogott a melle fölött, — Szegény édes apukám, — zokogott a fin — szegény . . M agyar Mihály, az öngyilkos édes atyja és Kálmán, a testvére hétfőn este érkeztek meg Bndapestrő la temetésre. A ravatalra egyre érkeztek a koszorúk, még délután is küldték a friss, illatos virá­got. A ház körül nagy tömegben ácsorogtak a felsővárosi asszonyok. Már a ravatalnál is olyan impozáns részvét nyilvánult meg, amelyhez alig volt még ha­sonló. Tömérdek koszorú érkezett, amelyekből föl jegyzünk néhányat: A felejthetetlen férjnek és apának — Rózsi és Eduska; Magyar Edének — Városi mér­nöki hivatal; Emléked örök — Ila és Jani; Szeretett főnökünknek — Irodaszemélyzet; Szeretett építész urnáik — Nagyiván és neje; Felejthetetlen násznagyomnak — Sebestyén; örök emlékezetünkben tartunk — Miéi és Imre; Szeretett sógoromnak — Adók Pál ós neje; Magyar Edének — A szegedi mérnök­és építészeti egyesület; Kedves jó barátunk­nak — Ottovay és Winkler; Szeretett sógo­romnak — Lajos és Torka; Felejthetetlen sógoromnak — Guszti és Pista. Szeged mér­nöki hivatala, továbbá az iparosifjak is küld­tek koszorút a ravatalra. A rendőrség intézkedése következtében a koporsó zárva volt. A fekete drapériás fa­lak mindenütt teleaggatva koszorúval, még az előszobában is elhelyeztek koszorúkat. A koporsónál virrasztott egy kisirt szemű, szenvedő arcú asszony: Magyar Ede özvegye. El nem mozdult a ravatal mellől. Reggel, amikor a ravatalhoz megindult az ismerősök vándorlása, alig tudták elvonszolni a szom­széd szobába. A TEMETÉS. Délután négy órára volt kitűzve a temetés, de már három óra előtt nagy tömeg barri­kádozta el a Szent István-tér és a Csongrádi­sugárut szögletét, ahonnan a temetés történt. Valóságos zarándoklás indult meg a ravatal­hoz, a rendőrök alig tudták visszatartani a kiváílösiak százait, A zuhogó e-Ső nsm akadá ­lrozott Senkit abban, hogy résztvegyen a te­metésen. Minden pillanatban csoportosan ér­keztek. Különösen asszonyok voltak nagy számban. A temetés előtt néhány perceel már olyan nagyra nőtt a tömeg, hogy már vesze­delmessé vált a tolongás. Négy órakor kezdődött meg a temetés. A gyászszertartást Várhelyi József tiszteletbeli kanonok, rókusi plébános végezte fényes se­gédlettel. A Brüsszeli-körut sarkán a minori­ták vették át a holttestet, Magyar Edét majd ezer ember kisérte utolsó útjára. Amire a Deszkás-temetőbe ért a gyászmenet, a sirok között már nágy tö­meg várakozott. Az Adók-család sírboltjába helyezték a koporsót. A sírboltban eddig a következők nyugszanak: Adók István 1839—1908. Adók Jusztinka 1875—1896. Adók Pistika 1878—1882. Ben­kóczy Palika 1880—1889. Benkóczy Jenőke 1896—1897. Takács Pistika 1898—1898. Farkas Gedoen 1871—1901 .Fajika Ilonka 1898—1902. Pomázy Dezsőke 1898—1904. Benkóczy Guszti­kal902—1906. A temetésen megjelentek: Bokor Pál, So­mogyi Szilveszter dr, Pálfy József dr, Lan­desberg Mór, Ungár Benő, Sziveissy Lehel dr, Hubeath Lajos, Ottovay István, Sz. Szigethy Vilmos, Ottovay Károly, Winkler Imre, Bo­kor János, Újlaki Antal, Tóth Mihály, Ábonyi Mihály, Torlai Artúr, Szűcs József, Balassa Péter dr, Müller Miksa, Kardos Rómeó, Lippay György dr, Ligeti Béla, Per­hács Lajos, Kun József, Bereck Sándor, Bar­tos Mór, Dusohák Henrik, Lövész Antal, Vigih Ferenc, Mikes Gyula, Priváry Pál, Mi­hályi Ferenc (Temesvár), Pick Ernő, Széli Gyula dr, Polgár László, Grün József dr, Biró Benő, Ivánkovies Sándor dr, Soós mér­nök, Klein Mór dr, Jezerniczky Ákos, Simák Ferenc, Weisz Bertalan, bástyái Holtzer Tivadar és még sokan. A KIS EDE MEGÉREZTE A TRAGÉDIÁT. A gyászház előszobájában sárgásán pis­logtak a viaszgyertyák, fényük visszapat­tant az érckoporsóról és ide hallatszott a bugó sirás a másik szoba zárt ajtaja mögül. Szomorúságában és egyszerűségében impo­záns volt a ravatal. Közvetlen a ravatal mel­letti szobában együtt ült a mélyen sújtott család. Mikor már kiapadtak a könnyek, ösz­szenéztek és halkan nagyon szomorú dol­gokról beszéltek. Meghatva hallgattam. A szomorú feketeruhás asszony: Magyar Ede felesége rátette a kis fia fejére a kezét: — A kis Ede megérezte a tragédiát. Mindenki az asszonyra figyelt. — Szombaton délután odajött hozzám a kis Ede és megkért, hogy engedjem el az apukához. Ne menj ma fiam, mondottam neki. De nekem muszáj ma elmennem ma­kacskodott a gyerek. Addig sirt, addig kö­nyörgött, mig elengedtem. Estefelé újra el­akart menni, sirt, de nem engedtem. Vasár­nap délután elszökött hazulról és csak hét óra felé jött haza. Azt mondotta; apukánál az irodában még most is ég a villany, de az ajtó be van zárva, pedig ugy szerettem volna beszélni a drágával Ekkor történt a katasz­trófa! — Apukánál égett a villany — szól reme­gő hangon a kis fiu. Azután újra néma, torkot szorító csend lett, majd fájdalmas száraz csukló zokogás. Később jöttek még rokonok és a kis nyolc éves fiut elvitték. Fajka János vitte el ma­gával, csak azért, hogy a nagy gyász ne érintse 'komolyan az érzékeny lelkű kis fiut. Beszéltem a kis Edével, sirt, de azért élén­ken, értelmesen válaszolt. — Nagyon szeretett az apuka engem. Mi­kor szombaton délután nála voltam sokszor mégcsókolt és azt mondotta, menjek el hozzá gyakran. Vesz majd nekem ruhát. — Milyen volt az apuka szombaton dél­után? — Olyan, mint máskor, csak jobban sze­retett.' .. ' ­Könyeztünk, a kis fiu az édes apját vesz­tette el, mi pedig a zsenit, az alkotó láng­elmét. Nemcsak ő, hanem mi ás gyászoltunk. APA A FIÁNAK. Magyar Ede nemcsak művész volt, hanem apa is. Szerette a gyermekét, gondoskodott is róla. Somogyi Szilveszter dr főkapitány­hoz irott levelében is megemlékezik fiáról, sőt Pálfy József árvaszéki elnökhöz irott levelé­ben határozott végrendeletet is tett. Ezt irtó Magyar Ede Pálfy Józsefnek:

Next

/
Oldalképek
Tartalom