Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)

1912-05-12 / 110. szám

1912 május 12. DELMAGYARORSZAO talosan csak a kaitonai kérdésekkel foglalkozik; a katonai ügyek egy része egészen át is van neki adlva. De politikai kérdésekbe, hogy egy válságot miként oldjanak meg, •milyen pártállásé politikusok legyenek miniszterek, nem avatkozik s ilyen előterjesztéseket nem tesz. •— Befolyik a trónörökös talán a külpolitika intézésébe? — Szó sincs róla. Az a legújabb legenda is alaptalan, hogy Olaszországgal szemben a dinasztia eddigi politikáját megváltoztatni akarja. Ma is őszinte barátja a hármasszövetségnek, de számol azzal a körülménynyel, hogy az esetre, ha Olaszország önként kiválnék a középeurópai szövetségből, ezt az erőveszteséget pótolni kell más utón. — Egyes újság-közlemények tele vannak célzásokkal az udVarnál folyó nagy belső karcokra, intrikák ra . . . — Ez mind a (fantázia birodalmába tartozik. A felséges urnák abszolút tekintélye van, nagy egyéniségét és akaratát mindenki tiszteletben tartja s legelső sorban a trónörökös. Azok a kósza hírek, hogy a trónörökös azzal a tervvel foglalkozik, hogy a trónra kerül\e, házasságát egyenjogunak fogja deklarálhatni, ihogy ezzel fiainak útját mégnyissa a trónörökös felé. Ferenc Ferdinánd korrekt és férfias egyéniségének félreismerésén alapulnak. Amire ő egyszer megesküdött, amit törvénybe iktatott, azt utoíisó leheletéig becsületesen meg fogja tartani. Intrikák az orosz udvarnál. Pétervárról jelentik: Kokovcev miniszterelnök és Sucbomlinov hadügyminiszter visszatért (Lividiából a cártól. Ezen a kihallgatáson nyújtotta be a hadügyminiszter lemondását, inert az intrikák következtében tarthatatlan lett állása. Regényes házassága miatt botrány kerekedett s tetézte a skandalumot az !a körülmény, hogy egy meghitt emberéről, akit ő rendelt vissza egy szibériai helyőrségről, kiderült, hogy külföldi kém. Legalább ezt terjesztette róla a fáma. A cár ném fogadta el Sucbomlinov lemondását, ellenben haragra lobhant Polisanov tábornok had'ügyminiszterhelyettes intrikáin s a tábornokot nyugdíjba küldte. Öngyilkosság vagy amerikai párbaj ? (Bonyodalmak Magyar Ede halála körül. — Névleien levelek. - Somogyi Szilveszter dr főkapitány nyilatkozata.) (Saját tudósitónktól.) Ujabb szenzációja van a Magyar Ede szomorú tragédiájának. A két asszony harca után, mely annyi intim részletet dobott a közvélemény piacára, most névtelen levelek és névvel ellátott levelek zavarják azt a káoszt, melyben már is szükséges volt világosságot gyújtani. A névtelen levelek, melyek a főkapitányhoz voltak címezve „gyilkoságat" emlegetnek, mig a névvel irott levél, melyet a Délmagyarország szerkesztősége kapott Mihályi Ferenctől, Magyar Ferenc üzletvezetőjétől, Mmerikcá párbajt emlit az öngyilkosság okául. A névtelen leveleket sem a közvélemény, sem a hatóság nem vette figyelembe, de a Mihályi Ferenc levele gondolkodásra ad okot és a hatóságnak kötelességévé teszi, hogy a nyomozást indítsa meg. Nem állítja, de nem is áliliibatja senki, hogy a levélnek igaza van és hogy ez a levél meghozta a várva-várt megoldást a rejtélyes ügyben. De az ellenkezőjét sem állithatja senki, sőt a iátszat, ami pedig nagy hatalom, amellett van, hogy az amerikai párbaj nem hihetetlen eset. Az amerikai párbaj némileg megmagyarázná az öngyilkosságnak azt a részét, ami legtöbb kombinációra adott okoi Ede szó nélkül lőtte magát agyon né budoárja küszöbén, anélkül, hog> tás támadt volna közte és Herczegné K Ez a része az öngyilkosságnak hilu len volt. Az amerikai párbaj ezt is megmagyarázná. Nincs pozitív adat, mi nem vádolhatunk senkiit. Az igazság érdiekében leközöljük Mihályi Ferenc levelét, mely egymagában is súlyosan megvádol valakit, aki embertelen irgalmatlanságg'al a halálba kergette az Alföld egyik legzseniálisabb művészét. A levél a következő: MAGYAR EDE TRAGÉDIÁJÁHOZ. Nem lesz érdektelen Magyar Ede gyászos halála alkalmával egy esetre kiterjeszkedni, mely néhány hóvall ezelőtt, imikor még én voltaim az iroda vezetője, történt. Ugy november vagy december hó második felében, a többi leveleivel együtt, a délutáni postával egy portó nélküli levél is érkezett Budapestről, Magyar Ede elmére. A levelet kiváltotta s dolgozó szobájában felbontotta. A levélben megszólítás és aláírás nélkül, erős, férfias vonásokkal e szavak állottak: „Mementó mori." Kijött a szobájából s nekem s Takácsnak .megmutatta s boszankodva mondotta, hogy még portót is fizetett ezért. Közben gondolkodott, hogy ki Írhatta e sorokat s igy szólt: — Gondolj a halálra, hát gondolok, de még rá érek, — Köziben én a borítékot vizsgáltain, de már nem emlékszem, hogy melyik számú postahivatal bélyegzője volt rajta, csak sejtem, hogy a terézvárosi fiókposták valamelyikén adták föl. Én ajánlottam, hogy adja át a levelet a rendőrségnek, ő azonban azt mondta, bogy nem érdemes; közben összegyűrte ós zsebre tette. Később isimét szóba hoztam, liogy adja át a rendőrségnek, hátha ki lehet kutatni a küldőjét; erre azonban azt válaszolta, hogy már eltépte. Többé nem került szóba az eset* Kettőzött erővel dolgozott tovább, de ki — nyájas arccal — mosolyogva folytatták az eszmecserét a párolgó ital felett. — Világosabban, édes Irén . . . világosabban és keresetlenül . . . Mitől se tartson, egy tőrdöféssel több vagy kevesebb holmi viharedzett sziveknek meg se kottyan . . . Irén lenyel egy sóhajt. — Be keserű! A festő kissé elámul. — Még vig is legyek? Miért neim parancsolja, hogy saját síromon kalamajkát járjak? . . . Irén könyörögve tekint rá . . . — Irgalom! Ne legyen olyan kegyetlen. Kalmár homlokán némi neheztelés felhőzik. — Ne kerteljünk . . . .ki' vele kereken, mit kiván, édes Irén . . . Irén félénken néz körül. — Vigyázzon! Ha valaki meghallaná . . . Ne nevezzen igy! Kalmár Aladár azonban megmaradt kesernyésségében. — Neveztük mi egymást sok mindenféle néven! — Emlékszik . . . emlékszik? . . . Dehogy emlékszik. Irén fölkel és odasúg: — Látom, le kell számolnunk egymással . . . Elmegyek holnap férjemmel a műtermébe. És el is ment oda. A kép igen tetszett Garaniházynak; Irénnek is, bár nem annyira. A megtekintés után a férjnek el kellett mennie — sürgős ügyben — a festő megigérte, hogy ő nagyságát haza fogja kisérni. De nem kisérte haza . . . Ahogy a férj eltávozott, Irén mellé lépett: — Te az enyém, vagy . . . szeretlek ... és nem bocsátalak háza . . . Itt maradsz. Kicsi híj ja, hogy Irén fel nem sikoltott. — Megőrült? — Talán igen, talán nem . . . Annyi bizonyos, hogy iel fogsz válni a férjedtől. Az asszony nem áll rá . . . — Soha . . . soiha ... Én szeretem! — Szereted az uradat ... és mégis? . . . — Édes barátom; ezt maga soha se fogja megérteni ... Az anyai vágyat . . . Azt a végtelen, olthatatlan szomorúságot egy lény után, akin csüngjünk — akire lelkünkben felbalmozott szeretet rápazarolhassunk . . . Ez kellett nekem, . . . minden áron . . . Csak ez . . . semmi más! A festő el van képedbe . . . — És ezért lett az enyém? — íren halkan súgja: — Bocsásson meg! A festő elgondolkozik vagy talán nem is gondolkozik el . .•. erre a leleplezésre csak maga elé méláz — mered — minden gondolkozás nélkül ... Az esze megáll és nem ketyeg . . . Gyanította ő azt, amit hallani fog — de nem tudta elhinni ... és mikor most előtte áll a valóság . . . csak azt mormolja magában: — Tehát nem szeretett . . . soha . . . egy percig sem! Irén eltakarta arcát és csak ennyit nyögött ki: — Legyen nagylelkű, édes barátom . . . Ha valaha csak egy szikrányit szeretett . . . ne Ítéljen el . . . A festő azonban nem tudott parancsszóra leszerelni, szemében megvillant a fenyegetőzés . . . — S mit szólna hozzá drága kis .képmutatóm, ha nem állok az alkura és becses ura előtt fölfedezem azt, amiről sokan suttognak? — Nem . . . nem . . . édes barátom . . . azt maga nem fogja megtenni . . . Olyan nemes, előkelő lélek ilyen aljas tettre nem képes! 5 ahogy ezeket elberbitélte, csupa bársony volt és csupa selyem, csupa lágyság és csupa simaság. — Ugy-e édes — nem fogja a mi boldogságunkat megzavarni? — Megzavarom édes kis nagysád . . . megzavarom . . . De mikor rátévedt a szeme erre a pironkodó, esdeklő, megfélemlített őzikére . . . megállt és csak ennyit kérdezett: — Hát nagyon boldogok? A válasz töredelmesen hangzott: — Nagyon boldog vagyok, édes Aladár ... és magának köszönhetem ezt a boldögságot . . . — Nekem! Nekem! — kacagott a festő. — És maga ezért nagyon hálás? . . . — Az vagyok .. . édes Aladár ! És megragadta a festő kezét... az ajkához szorította . . . egyszer-kétszer megcsókolta . . . — Köszönöm . . . köszönöm . . . Álomkép volt ez . . . látomány . . . foszladozó . . . oszladozó . . . Kalmár Aladár pedig hozzáült képéhez s még aznap be is fejezte a méhkirályné nászát.