Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-24 / 70. szám

1912. március 24. DÉLMAGYARORSZÁG ll J? tt íí ll í Asszonyokról az asszonyoknak. Nem teiK;ntve a törck-olasz és a szénbánya háborút, az utolsó hetek eseményeiben szinte uralkodó szerep jutott az asszonyoknak. Nem a londoni nekivadult isziiffrazsettekről beszélünk. Hiperhisztériájuk tulvkíe már őket azon a vonalon, melyen belül a negértés és megbecsülés lakik. Ha a föltártózhatatlanul fejlődő nőkérdést még megállíthatná valami, ezek a londoni vig nők bizonyosan m'egállitanák. Szerencsére esztelenségük ép oly izolált marad, amilyen izolált kivételül kivan szerepelni szertelen gőgjében a britt nép. És ez igy nagyon helyesen van. Isten őrizzen, hogy a szigetország e kórsága hozzánk is átkerüljön. Mi még respektáljuk a nő ideális fogalmát. Nekünk még vannak illúzióink arról a nemről, melyet Angliában virágból tövissé degradáltak. Mi nem efféle Ízléstelenségről kívánunk hirt adni az ősi jogokban gazdag és ősi erényektől ékes magyar asszonyoknak. Nálunk nincs talaja az efféle túlzásnak. A mi asszonyaink nagyon is tisztában vannak azzal, hogy minden amazon; ökölnél hatásosabb egy igazi asszonyi mosoly meleg szépsége. A berlini ússzonykiáilitúsról már lehetne mondanivalónk, ha e hasábokon nem ismertették volná már régebben. Mert csak itt láthatja az avatatlan szem, .mit produkált máris és mi felé törtet ernyedetlen energiával a teuton asszonysereg. Ez annyival meglepőbb, mert a német hitves, egyéni jog tekintetében lehetetlenül kiskorú. Férje beleegyezése nélkül tulajdon vagyonával sem rendelkezhetik, még tulajdon örökségét sem veheti kézhez. És emellett az ominózus férji beleegyezés mellett is, mely az oltártól a sirig soha semmi lépésben többet el neim hagyja, a német aszszony szellemi emancipációja tette meg a legeredményesebb utat. Meg is látszik rajtuk. Nincs az a dragonyos kapitány, aki több önbizalommal járna, aki követelőbb applombbal lépne föl mindenütt, mint egy német dáma. Igaz, hogy ez a megjelenés nem kedves, nem tetszetős és az amúgy is rosszul öltözködöttek lehangoló hatásához még kedvezőtlenebbül járul, de benne van Germánia leányainak teljes egyéni öntudata, mint komoly kenyérkeresőnek egész gőgjének súlya. Ez ott a hatalmas berlini kiállítás keretében nem is hat rosszul. Annál visszataszitóbban fest, amint az utcán vagy a szalonban találkozunk vele. Angliában korunkat jellemző érdekes mozgalom indult meg. Az angol lady a házasság formáján kiván változtatni. Neim hajlandó többé eltűrni, hogy esküvel pecsételje meg a sérelmes igéket, melyek szerint férjét egyben urául ismeri el és néki engedelmességet fogad. A nő nem, rabszolga többé s a házasság szövetség, szerződés immár, nem. pedig vétlevél, mondják. Amikor miss Una Dugdale Savoy kápolna kis oltára előtt az erre a pontra vonatkozó esküvést visszautasította, oly lavina indult meg Angliában, mely elől az egyház sem tud vagy akar többé kitérni. A legkomolyabban szőnyegre került a brittek házassági fogadalmának rekonstrukciója, a mit azzal a különös érvvel okadatolnak meg az angol szüffrazsettek, hogy az ujabban oly föltűnően degenerálódott férfinemmel szemben (?!) annyira kiemelkedett a női nem értéke, hogy emiennék megalázása nincs többé helyén. A reform tehát meglesz. És figyeljünk jól, hamarosan ujabb változásokra is rákerülhet még a sor. Eltörlik majd a hűség fogadalmát, később pedig mindarra, amire 1912. év óta a keresztény hitves esküszik, megeskedtetik ezentúl a férjeket. Mert ha már egyszer haladunk, a félúton, feleim, igazán balgaság lenne megállni. Utoljára hagytuk a legszomorubbat. És itt. •Miitt szolidárisnak kell lenni férfival — aszszonynalk. Bárha talán egyetlen sziv sem szenvedhet alatta annyit, mint az anyasziv. Az olasz anyákról beszélünk, akik csak mostanában ismerték meg az elsőnek kibocsátott hivatalos listából az elesett katonák teljes névsorát. És sok napsugaras házban, hol mindmáig bizakodva várták a békehírt, beköltözött az örök vigasztalanság. Körülöttük zug a város, dicsőséget hirdetnek lapjaik, hősies legendákat termel a népfantázia. Betett tábláik mögött az olasz anyák mindebből semmit sem kívánnak hallani. Akinek szülötte régebben nem irt, újságot sem mer a kezébe venni. Akinek még tegnap kedves hírektől tarka levél érkezett, ma már tudja, hogy csak elkésett az irás, a kéz, mely papírra vetette, régen elpihent. Uj csapatokat szállítanak. A zenekarok vig zenével igyekeznek elkábítani az egymástól szakadók lelki szorongását. És mialatt eviváktól harsog a nemzeti lelkesedést miméit utcai gyerkőchad, csöndesen meghúzódó, kialudt fényű kis udvarházak fölött gúnyosan néz le a telihold. Fekete éjszakát állított föl fényes palástjával. De csak az égbolt világos, odalenn ezer és ezer asszonyi szívben néma sötétségben virraszt a gond. A gond, mely elől nincs menekülés. Amelylyel nincs megalkuvás, melyből minden idők elszálló igazsága leselkedik az emberi szivekre. Igazságok, melyeket meg neim értünk, de melyek elől minden vakmerő reménységek szűz Chimerája elmenekül. Az órák pedig csöndesen peregnek tovább, mindtöbb asszonyi szivre verve rá az örök asszonyi szenvedés, az anyaság gyötrelmeinek vasbilincsét. Ami nagy, ami szép ebben a boldogságban van, a^bpldogialan olasz anyák ajlká% átokra fordul az most az elesettek egyegy száraz névsora nyomán. És ez egy tombolva helyeselt dicsőséges háború. 71 vámpír. Te, ki mint egy kés szúrása Könnyes szivembe törtél; Te, ki vígan, fölcifrázva Démon-erővel jöttél. Kinek lelkem, megtiportan, Agyat és tanyát adott, Hitvány, ki tartsz birtokodban Mint a rablánc a rabot. Mint vad játszót játék-méreg, Mint ital, ha megszokod, Mint halotton csügg a féreg,— Átkozott léyy, átkozott! Kértem már a f ürge kardot, Hadd lehessek szabadon, Álnok méreg meg nem hallott, S éltem gyáván, rabpadon. És a kard — jaj — és a méreg, Megvetően szólnak igy: „Nem érdemled szolga-lélek, Láncaid hogy elszakítsd. Balga ember, mert mi hasznod ? Hogyha lelked mentenék, Csókkal újra feltámasztod, Vámpírodnak Istenét!" Aj Raftdelaire. Zájak — Tjajnaf. — Képzett rózsák szállnak tova Legalján a halvány égnék. Mint a liliom mosolya, , Tiszta a lég: minden ébred. Leng a Zephir; meghajol a Félig zárt virág a szélnek . . Képzett rózsák szállnak tova Kegalján a halvány égnek. Es szép tiszta hófehéren A rózsás mennybolton úszva Gyöngéden, imbolygon futva A felhők egymáshoz érnek Hegyalján a halvány égnek. — Vitjar után. Aranysugár lopódzott be A remegő lombok közé, Mosolyg az ég mindenfelé, Az ösvény illattal tele. Lemosták az esőcseppek A rezgő faleveleket . . . S aranysugár lopódzott be A remegő lombok közé. Egy öreg fa villámsujtva Földön hever összezúzva, De roncsolt levele közé Mosolygó fényét árasztva Aranysugár lopódzott be. Mme Edmond Rostand. JCöö és eső. O őszutók, telek, ó lucskos tavaszoki Almot-hozó idő: szerelmesed vagyok. Téged dicsérlek én: agyam, szivem felett Végtelen a sir s a köd-szemfödeled. Ha sikok tágasán hideg szél kavarog, Éjszaka, ha szólnak rekedt szélkakasok, Könyben a lelkem, mintha van kikelet, Holló szárnyaival kisuhanni szeret. Semmisem édesebb gyásszal tele szivek, Mely régóta, lassan, dérverten aszott, — 0 sáppadó idők, királyi évszakok! Mint örökös homály, szürke, fakó szinek, — Vagy holdtalan este elszunyadni ketten, Megbújni egy ágyon, akárhol vetettem. Charles Baudelaire.