Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-24 / 70. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1912 március 24. » ; mez meg, erkölcsi függésbe hozza az állam irányában. A szociális állam a munkás kenyerét ép ugy biztosítja, ahogy a maga hivatalnokaiét, de viszont munkássz/t vazatokra számithat a választásoknál ez oltalomért. Nem az a főjelentősége ez angol reformnak, hogy a munkásokból állami bürokratákat próbál csinálni, hanem az a kísérlete, hogy szociálizálva őket állami oltalom alatt, kiragadja a munkásosztályt a szociális forradalom eszmeköréből. Mert a mint a szociálizmus céljait bárcsak részben is magáévá teszi az állam s a törvényhozás, aikkor fölöslegessé válik, mely csak eszköz a cél elérésére, a forradalom, az erőszak módszere. Világnyelv és világbéke. Irta: Giesswein Sándor dr. Korunk bámulatosan fejlődő közlekedési eszközeivel, amelyek már nemcsak szárazon és vizén, hanem a levegőben is, minden közbeeső akadály leküzdésével a népek óriási kiés beözönlését hozzák létre és ezáltal felvirágoztatott kereskedelem segítségével az egész föld nyers és ipari terményeinek anyagcseréjét létesitik, az elmúlt időkkel szemben mintegy hiányát érzi mégis valami szellemi összekötő kapcsolatnak, amely a gondolatok kicserélését megkönnyítené s ezáltal egyszersmind a népek intimebb érintkezését, gondolatviláguk megismerését előmozdítaná. Mindinkább érezzük azt, bogy bár vannak világnyelveink — az angol, francia és német, amelyek mellé az olasz s talán az orosz is kíván csatlakozni, — ezek mégsem képesek megteremteni a mai világkultúra számára azt az összekötő kapcsot és velejáró gondolategységet, amely a középkori keresztény kulturvilág számára a latin volt. A középkor tudósai, diplomatái, egyhájzférfiai és politikusai a latin által ennek az egész kulturvilágnak tagjai voltak, számukra úgyszólván a kulturvilágon belül nem voltak országhatárok. Aki ma a bolognai egyetemen tanított, az a jövő évben Párisban, majd az Oxfordban tarthatott előadásokat. Az úgynevezett tudósok respublikájában mindenütt otthon volt. Manapság sem az angol, sem a francia, sem a német nyelvvel nem tudjuk elérni ezt az univerzálizniust. Aki világkongresszusokon résztvett, eléggé tapasztalhatta azt, bogy e három világnyelv versengése s az, hogy ezek mellé kompetensnek az illető ország nyelve is odaszegődig, mennyi időfecsérlést és néha. féltékenységet ós félreértést okoz. Amit az egyik referens elmondott angolul, azt ő maga, vagy a tolmács elmondja még franciául és németül. Aki csak az egyik nyelvet érti, annak legalább ugyanannyi ideig érthetetlen dolgokat kell hallania és csaknem rosszabb, ha valamennyi nyelvet érti, mert akkor háromszor kell ugyanazt hallgatnia. Voltak is, akik hangoztatták, hogy a latin nyelvnek vissza kell adni az ő közkeletű voltát, sőt még a görögnek,-mint világnyelvnek is akadt szószólója. Ezt azonban a mai körülmények között lehetetlenségnek tartjuk. A latin nyelv nem tartozik a könnyű nyelvek közé és hozzá még, mindhiába, némileg megkövesedett, az uj fogalmak jelzésére már nem eléggé alkalmas. Ha például olvassuk, ami különben nagyon dicséretre méltó, Juventus cimü diáklapunknak a modern dolgokra vonatkozó közleményeit, akkor látjuk, hogy milyen körülírásokkal lehet csak modern gondolkozásunkat latin nyelven kifejezésre hozni. Például ki gondolja, liogy artes effektivae annyi, mint „képzőművészetek." Mióta a latin nyelvet a modern nyelvek a tudományos és nemzetközi élet színteréről visszaszorították, azóta foglalkoztak bölcselők és tudósok azzal a gondolattal, hogy a nemzetközi érintkezés céljaira uj világnyelvet teremtsenek meg. Leseartes, Leibnitz, az ujabbkori filozófia e vezető szellemei voltak az elsők, akik a nyugati kultura területén a világnyelv eszméjét megvalósítani iparkodtak. A XVIII. és különösen a XIX. század számos kísérletet termett e téren. S nagyon tévednek, akik ép a kísérletek sokféleségéből arra következtetnek, hogy az eszmét nem lehet megvalósítani. Hisz minden becses és áldásos vívmányt csak sok kísérletezés és tökéletesítés árán lehet elérni. A sok kísérletezés azért volt, mert az emberek sokáig nem tudtak megválni egy teljesen mesterséges nyelv gondolatától. A túlságos mesterkéltség ölte meg a gyakorlatiasságot. De a Zamenhof varsói orvos által alkotott esperanto nyelv megtalálta a helyes módszert. Az ő nyelve a természetre támaszkodik, mint a kertész müve; ő a meglévő világnyelvek anyagát dolgozta fel, a grammatikát a lehető legnagyobb egyszerűségre és minden kivételt mellőző szabályosságra vezette vissza. Az esperanto nyelv ma már a népek mindennemű érintkezésében fontos feladatot teljesit, de talán seliol sincs oly nagyjelentőségű hivatása, mint a békemozgalom terjesztésénél és világbéke eszméjének megvalósitásánál. Hisz a népek közötti ellenszenv és az ebből származó ellenségeskedés rendszerint abból származik, liogy nem értjük meg egymást. A kölcsönös féltékenység gyűlöletessé teszi a másik nemzet nyelvet. Volt idő, midőn Párisban nem volt tanácsos az utcán hangosan németül beszélni és elég szomorú tény, hogy horvát testvéreink fővárosában nem ajánlatos nyilvánosan magyar szót használni. Az esperanto ezeket az ellentéteket megszünteti. Aki csak résztvett egy esperanto kongresszuson, föltétlen igaznak ismeri el minden esperanto összejövetelre nézve azt, amit Zamenliof dr a boulognei kongresszuson mondott: „Itt mi mindannyian egyetlen egy nemzet és család tagjainak érezzük magunkat és mi, kik a legkülönfélébb nemzethez tartozunk — az emberi nem történelmében első izben — nem mint idegenek, nem mint versenytársak állunk egymással szemben, lianem mint testvérek, kik egymást megértik... Ebben a gyülekezetben nem franciák találkoznak az angolokkal és nem lengyelek az oroszokkal, hanem emberek —• emberekkel". A genfi kongresszusról pedig egy szemtanú igy jr: „Nem egyszer láttam, hogy papok és szabadgondolkodók, szocialisták és katonatisztek vidám csoportokban együtt voltak. Mindannyian kedélyesen beszélgettek egymás közt, mintha esak az jutott volna eszükbe, bogy mielőtt papok, szocialisták, vagy katonák lettek volna, mindannyian emberek voltak." Tényleg magam is tapasztaltam, hogy az esperanto nyelvben a testvériség varázsereje lappang. Midőn Hágában a katolikus esperantisták gyűlése alkalmával, egy villamos kocsiba beszálltam, a kalauz észrevevén rajtam az esperanto jelvényt, a zöld. ötágú csillagot, rögtön kedélyességgel, mintha csak vedbe plántálom a szent bitet, amelynek az örök idvesség a jutalma a másvilágon. A kereskedő elmerengve, tétován válaszolta : — Uram, én kereskedő ember vagyok és igy semmit sem szalaszthatok el, ami hasznosnak látszik. Majd megfontolom a dolgot -és remélem, hogy sikerülni fog megállapodnunk egy olyan összegben, amelyet te sem tartasz túlzottnak és amelynél én is megtalálom a száma dásoimat. . . Jasső Xavér Ferenc összekulcsolta sovány ujjait és tekintetét égnek emelve, hangtalanul imádkozott. De a kereskedő — illő tisztelettel bár — megzavarta: — Ajánlom, hogy lássunk az elutazás készülődéseihez, mivel az idő kedvezőnek látszik és szeretném minél hamarabb fölszedni horgonyomat. A hittérítő izgatottan, remegő hangon kérdezte : —• Mennyi ideig tart az ut? — Három nap alatt oda érünk, ha a szél, amely kedvezőnek Ígérkezik, igy marad. — Igy fog maradni. Hiszem az én Istenemet, hogy igy marad. — Dejszen uram, a szél nagyon szeszélyes portéka, különösén errefelé. Lehet, hogy tiíelétek bizhattok benne, de itt uram sohse merném a kezem tűzbe tenni érte. — Nos, menj csak a hajódhoz és végezd a magad dolgát. Én majd a magam holmiját átszállittatom hozzád1 az én hajómról. Boldog izgalommal fogott a rakosgatáshoz, amiben a portugál hajó kapitánya segédkezett neki. Legelőbb is az imakönyveket csomagolta be, amelyekkel a megtérítendő hitetleneket fogja megajándékozni. A kapitány aggódva kérdezte tőle: — Miért olyan piros az orcád, talán beteg vagy, szent atyám? — Dehogy! Az öröm miatt piros az én orcám, hogy íme látom már az én életem koronájának csillogását három naip távolságából. E három nap él fog múlni anélkül, hogy a szememet lehunyjam és meglásd fiam, hogy az imádság és a benső gyakorlatok meg fogják őrizni erőmet. Az imakönyvek után a különféle aprócseprő tárgyakat. csomagolta be, amelyek mind nagy örömet szoktak kelteni az óceán szigetlakóiban és megszelídítik a vad hitetlenek hajlandóságát. Voltak duplafedelü aranyórák a fejedelmek szálmára és hitvány üvegdiszek a szerényebb nép számára. A hajóskapitány aggódva kérdezte: — Miért olyan kék fnost a te orcád, mint a posztó? Talán mégis beteg vagy te, szent atyám? — Dehogy fiam, dehogy! Azért olyan kék az én orcám, mint a posztó, mert átsuhant a lelkemen az aggodalom, hogy vágyaim birodalmába jutva, netáji nem fogok tudni anynyira az Ur szolgálatjára lenni, mint ahogy szeretném. Azután papi ruháit szedte elő, amelyeket utazására készíttetett. Ugyanolyan szabása volt e ruháknak, mint amilyent errefelé viselnek a boncok, de még sokkalta düsabbak voltak. A szoknya fekete bársonyból volt, a felső ruha tarka brokátból, dus aranyh'imzéssel, öklömnyi ékkő-gombokkal. Sisakja is volt, mint amilyet Konfuese boncjai viselnek; vert aranyból, kis arany csengetyükkel, reszkető gyémántokkal. Velencei ötvösművészek áhitatos munkája volt. Jasso Xavér Ferenc gyönyörködve nézegette e gazdag holmit és igy szólott a hajó kapitányához: — Szokatlannak találod tán nálam e fényt és hiu pompát, de ne feledd el, hogy vannak alantas gondolkozású emberek, akik az urat szolgáik ruházatából Ítélik meg. Azért indulok hozzájuk aranyba-gyémántba öltözve én, aki az egyház szerény és alázatos szolgája vagyok. A hajóskapitány most még komorabban szólott: — De miért olyan sárga a te orcád, mint a viasz, szent atyám? A hittérítő mosolyogni próbált és bágyadtan félelte: — Nem látod-e fiam, hogy alkonyatra hajlik a nap? Annak a visszfénye van az én orcámon és nem a viasz sárgasága.