Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-20 / 66. szám

2 szetébol, de arra vall az a körülmény is, hogy őfelsége eddig csak olyan politikusokat hallgatott meg, akik a 67-es kiegyezés alapján állanak. A póttartalékosok ügyében hozandó rezolució, a közjogi ellenzék részéről felmerült kívánság volt. Ha azt a 67-es alapon álló kormány és többség mégis magáévá tette, tette ezt abban a meggyőződésében, hogy a rezolució tartalma nem ellenkezik a kiegyezésben foglalt rendelkezésekkel. Természetes dolog tehát, hogy őfelsége a kiegyezésnek leghívebb őre, midőn annak alapján aggodalmakat támaszt, azon férfiak véleményét hallgatja meg, akik mindenkor ugy voltak ismeretesek, mint a 67-iki kiegyezés őszinte hívei. Ismerve azon pártoknak szolidáris felfogását, amelyekhez a meghívott államférfiak tartoznak, de ismerve azok egyéni gondolkozását is,- nem lehet kétségünk aziránt, hogy minden tudásukkal és igyekezetükkel azon voltak, hogy őfelségét, a királyt meggyőzzék arról, hogy itt tulajdonképen csak félreértésről lehet szó, mert hiszen senkitől sem áll olyan távol, mint a kormány tagjaitól és munkapárt vezető politikusaitól, hogy őfelsége alkotmányos jogait csorbítsák. Hiszen ezek a férfiak nem egyszer állották ki a tüzpróbát és szenvedték el a népszerűtlenség, sőt a száműzetés keserűségét épen a fejedelmi jogok bátor és kitartó védelmében. Hogy minő eredménynyel jártak az audenciák, azt nem tudhatjuk, de minden jelből van okunk remélni, hogy a félreértések mihamar eloszlanak, a válság elsimul és a törvényhozás ismét felveheti az ujoncjavaslatok tárgyalásának nehéz, de eredménynyel kecsegtető munkáját. A világ első flottája. Londonból jelentik: Az alsóház tegnapi ülésén Churchill tengerészeti miniszter a flottajavaslatról mondott beszédében, a flottalegénység szaporításáról szólva, ezeket mondta: — Mi mint nemzet defenzívában vagyunk. állt az asszony, nehéz kasmir átalvetővel gömbölyű vállain és elmerülve nézett maga •elé. Komoran, elgondolkodva s amikor elmentem mellette, nem vett észre. El voltam készülve arra, hogy mellette újra megcsap majd a nehéz vadalma illat, de nemi. Polgárias volt most a megjelenése is, a levegő is, amely körülötte folydogált. Csaik szén volt most, egyszerű ragyogással szép. Kíméletlen erőszakkal nem akartaim magamat észre vétetni. Tehát kihúztam erősen illatosított zsebkendőmet s amikor újra elhaladam mellette, szélesen meglebegtettem a levegőben. Az asz,szony orrcimpái megmeredtek, felszegte a fejét: meglátott. Kissé szomorú mosoly süppedt az arcára és szinte meghatva fogadta a megjelenésemet. Kezet nyújtott, meleg és jó volt a kézszorítása és nyugodtan hagvta, houv bemutatkozzam. Furcsa pillanatok voltak. A horvát nő lelkében látszólagos zavart okoztam, de mégis: örült, hogjó ott vagyok. Ám nem az élveteg, kalandos hajlamú nők örömével, inkább szerényen és komolyan. Általában beteges és .nyugtalanító hatást gyakorolt rám ez a nő, aki csöndesen mondta, miközben mereven nézte a szobor acélidomait és hatalmas méreteit : -— Ugy-e a színházból ismerem? Majd, amikor meredt tekintetéből nem tudtam megállapítani, mit akarhat? megkérdezem : DÉLMAGYARORSZAG Elgondolhatatían, hogy Németország vagy más európai hatalom ellerf hirtelen támadást intézzünk. Rá vagyunk utalva a védelemre. Élelmiszereinket a tengeren át hozhatjuk, hadseregünk igen kicsi, ezért kell a tengeren elfoglalt hatalmunkat megtartani. Sohasem engedhetjük, liogy valamely hatalom flottája alkalmas pillanatban a siker alapos reményével támadhasson meg bennünket. Ennek biztosítása nem fog mértéken túlmenő és aránytalan kiadásokat okozni. A flotta szervezetéről szólva ezeket mondotta a tengerészeti miniszter: — A királyság védelmére szolgáló hajókat három flottába osztjuk, melyek összesen nyolc hajórajt alkotnak, hajórajonkint nyolc hadihajóval és a hozzájuk tartozó cirkáló flottilával és segédjármüvekkel. Mozgósítás esetén 64 hadihajónk lesz az utánunk következő tengeri hatalom 36 hadihajójával szemben. Ebben az évben -megalkotjuk; a hetedik torpedóflottilát is. A legnagyobb költségeket a legénységi létszám szaporítása fogja okozni. A most érvényben álló törvény szerint Németországban a legénységi létszám szaporítása 3500 emíber, mi ezzel szemben átlag 2000 emberrel való szaporítást követelünk. Természetes, hogy ha másutt nagyobb márvü szaporítások lesznek, akkor mi is kénytelenek leszünk nagyobb szaporításhoz hozzálátni. Hervé missziója. — Egg katonatiszt adománya a katonaság ellen való küzdelemre. — (Saját tudósítónktól.) Franciaországról tudunk mindent. Tudjuk, hogy Páris a művészetek mekkája, a lángelmék termőhelye, a szertelen lehetőségek, a forradalmi eszmék és modern gondolatok hazája. Nem lep meg bennünket semmi, ami Franciaországból jön s nem hihetetlen a hihetetlen, ha Franciaországból származik. Egy ilyen hihetetlen és nagyszerű esetet jelentenek most Párisból. Az eset egyik szereplője Hervé, a lánglelkü szociálista agitátor ós egy volt katonatiszt. Hervé ezidő szerint, de még ezután is jő ideig a börtönben ül, mert állam ós osztályellenes izgatásért épen tizenegy esztendei börtönre ítélték. A volt hadnagy pedig dúsgazdag földbirtokos és „szent ideál is ta", aki félmillió frankot adományozott a börtönben sinylő Hervének, hogy azzal tetszése szerint rendelkezzék. — Talán keres, vagy vár valakit? Szomorúan bólintott nemet: — Csaik tele akartam szivni a szemeimet ennek a szobornak a tökéletességével, a szépséggel és kész örökös egészséggel. Nincs nagyobb igazság a földön, mint a teljesség és a befejezettség! A legborzalmasabb látvány a korcs félben maradottság. Valahányszor tökéletlenséget látok, megáll bennem az életműködés és szeretnék a halálba szaladni. Pedig de sokszor kell ilyet látnom, — mondta végtelen és fáradt szomorúsággal. Mindennap eljövök ide, ehhez a szoborhoz. Nézze ezt a lókolosszust, ezt a szügyet, ezeket a hatalmas, duzzadó combokat! Nézze ezt az embert, óriási mellkassával és ezt a fejet, ahogy nagyszerű arányban hajlik ki a vállak közül. Ezt a fejet ... Ez a szobor egyetlen boldogságom és néha egy-egy szépen, arányosan, tökéletesen nőtt ember. Itt némi szégyenkezéssel átsimította kissé ködös tekintetét rajtam. Éreztem, hogy az asszony beteg lelkű nő, zavaros lelkidiszpozicióval, ikissé kényelmetlennek éreztem a helyzetet, amely azért — talán épen azért — hipnotikusan vonzo.tt. Beszélni alig tudtam valamit. Kissé megcsalódva álltam a szobor és a szép, beteg lelkű asszony közt. Nem tagadhattam magam előtt, Í*ogy a remény gyenge, de fényes sugarával kerestem, valami ki nem fejezett, homályos, de alattomosan erős vágygya! és a 1912 március 20. Valami nagyszerű őrület van e két ember "közeledésében és egymásrahatásábán Hervé, aki igénytelen kis néptanítóból fölküzífötte magát a legmagasabb polcra: a legnagyobb népszerűségre, aki lankadatlan buzgalommal, fanatizmussal megsokszorozta ia francia szociáKsták táborát, áki beszélt, ágitált az elnyomottak érdekében és aki legszentebb életcéljának, missziójának a „militarizmus elleni küzdelmet tartja". A katonaság ellen irt és beszélt Hervé a legnagyobb hévvel, a legnagyobb fanatizmussal. Bezárták. Akcióját folytatja még a börtönből is. És a nagylelkű adakozó egy volt* katonatiszt. Ez értette meg legjobban Hervé eszméinek igazságát és ez az ajándékozó épen azt a küzdelmet akarja elősegíteni az adományával, amelyet az ellen az intézmény ellen folytatnak, amelynek ő fölesküdt tagja, amelyet neki szentnek és sérthetetlennek kellene tartania. Ez az adakozó maga világítja meg legjobban az ő lelkivilágát egy levélben, amelyet Franciaország elnökéhez intézett s amely igy hangzik: Falliéres Armand louipilloni földbirtokos urnák. Nemrégen arra a meggyőződésre jutottam, hogy ön nagy államférfi. Ezelőtt egy Hervé Gusztáv nevű íróról hallottam, akit Németország fizet azért, hogy tönkretegye hadseregünket és átszállítsa neki szép Franciaországunkat. ön tizenegy esztendei fogságra ítéltette és én azt mondtam: Helyesen. A tárgyalásról szóló jelentésekből, amelyeket lapomban, a „Gaulois"-ban olvastam, jobban megismerkedtem a nevével. Amikor egy ujságkioszk előtt elmentem, nagy betűkkel ezt a fölirást láttam: „La Guerre Sociale; Hervé Gusztáv főszerkesztő." Kíváncsi voltam rá, mit írhat ez a hitetlen és leszúrtam a 10 centimot. Olvasni kezdtem és minél tovább olvastam, annál jobban csodálkoztam és érdeklődtem és végül fölkiáltottam: „Ennek a fickónak tökéletesen igaza van!" A lapot tovább adtam társaimnak. Beszélgettünk róla ós valamennyien osztották véleményemet, annyira, hogy mostanig ép tizenketten vagyunk tisztek, akik rendszeresen olvassuk a Guerre Sociale-1. Tehát nem önnek köszönhetem, Falliéres ur, hogy én, a katona, az állam, a rend, a tulajdon, a család, a nyilvános házak és egyéb kormányintézmények fölesküdt védelmezője, szokatlan tónus, amelylyel ideges ideológiájába belevilágított, kitörülték szemeimből a kívánkozást és tagjaimból a kalandos kedv lázát. Delet harangoztak. Az asszony épen búcsúzni készült tőlem, hogy hazamegy. Ekkor egy dajika elegáns uri gyerekkocsiban uri babát gurított arra. A finom acél rugókon ringó kocsi függönyei közül elevenen, kövéren, rózsaszínűén kandikált ki az alig párhónapos csecsemő-. Az asszony mélyen belenézett a gyermekkocsiba, aztán elfehéredett, összeborzadt, rémülten nyúlt — mint a színházban — az illatszerüvegcse után és mohón végigöntötte magát belőle. Ott a járókelők egész tömege közt, a nagy téren, mindenki szemeláttára. Látszólag megkönnyebbült. — Rosszul lett, segíthetnék? . . . kérdeztem szolgálatkészen, a fiákkerállomás felé intve. — Nem ... csak egy pillanatra, — mondta aléltan. — Mindig igy járok, ha gyermeket látok. — ön.ríek bizonyára nincs gyermeke, — mondtam én kérdően. — Ó, dehogy nincs. Sőt! — és ezt a szót mély hangsúlyozással ejtette ki. — Dehogy nincs! hogyne volna! Akarja látni? Jöjjön el délután a „Botaniesku vrt"-be. Ott leszünk! Megígértem, hogy eljövök. Elváltunk. Délután, bár erősen elhatároztam, hogy szakitok evvel a különös ismeretséggel, mégis;