Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-10 / 58. szám

1912. március 10. DÉLMAGYARORSZÁG 17 Gyermek és hittan. Fiatal anya vagyok és még csak nem is tul modern, de nekem .még gondolatnak is borzasztó volt, hogy fiam iskolába kerülve, „hittant" tanuljon. Elmondok egyet-m ás t kis fiam pár hónapos hittani impresszióiról. Megjegyzem azonban, hogy a hatéves gyermek szinte már érzi, hogy mindent nem kérdezhet, illetőleg nem kaphat mindenre kielégítő választ, látja, mennyire megmosolyogják néha kérdéseit és ezért kevesebbet kérdez, mint amire kíváncsi. Pedig a gyermek kérdése mindig logikus, csak talán mi ielnöttek átugrunk egynéhány gondolatot, mig a gyermek szinte mindent két sorra vesz. A gyermek hazajön az iskolából. „Anyuskám, most már tudom, az Isten vett homokot, gyúrt egy bábut és az orrán át belefujt lelket. Most már tudom" — Mit tud szegény most? Azt, hogy mi, nagyok oly buták 'vagyunk, nem tudunk segiteni azon, hogy gyermekünkbe ilyen badarságot ne oltsanak be. Itthon megmondtuk a gyermeknek, mielőtt az iskolába ment, mi az iskola, mi a tanitó. És aztán ilyet hoz az iskolából! Ezen a gyúrt bábun töri fejét és ebből és ehez fűzi gondolatait. Ilyet is kérdez: „Az Isten olyanféle, mint mi. Van az égben szekrénye, melyben ruháit tartja? De hogyan áll az a szekrény az égben, nem esik le?" „Ma nagyon szépet mesélt a tanitó bácsi; Ádám és Éváról tanultunk. Milyen furcsa az, Ádám csontjából lett Éva, síb. stb." Hát én mitévő legyek? Azt kivánom fiamtól, legyen jó tanuló, figyeljen a tanitó szavára és tudjon mindent, amit az iskolában hall, mert az mind szép, hasznos dolog. Hát én mindezekre csak azt mondhatom: — Amit a tanitó bácsid mondott, nem igaz. Ezek csak szép mesék. A nagy emberek sem iudják biztosan, hogyan keletkezett a világ és az első ember. Ezt ők csak igy képzelik. És miután ezek a mesék mindenkinek tetszettek, beírták egy könyvbe, hogy el ne felejtsék ás az idősebbek mindig elmondják a fiatalabbaknak. — De a tanitó bácsi nem képzeli, az biztosan tudja. — Az sem tudja, ő is csak képzeli. — Minek kell nekünk azt megtanulni, amit a nagyok sem tudnak biztosan? Ez volt a kis fiam válasza. Igazán nem tartom őt okosabbnak, minden jól fejlett hatéves gyereknél. Meggyőződésem, hogy minden, ebben a korban levő gyermek ezzel a kérdéssel fordul anyjához a fenti magyarázat után. Erre a kérdésre nem tudtam magyarázatot adni, mert ez sokkal nehezebb, mint a bibliát egy szép, régi mesekönyvnek nyilvánítani. A gimnáziumban tanulnak latint, a reálban nem. Tehát van választás, nem kényszeríthet senki Homeros olvasására, ha jó magam nem akarom. De igenis, minden első elemista zsidó gyerek köteles héberül tanulni. Itt nincs választás, ennek kérlelhetetlenül meg kell lenni. Miért? Azt nem tudom. Tiszteljük ezáltal kedves őseinket? Vagy azt reméljük, feltámad bennünk egy óriási vágy visszaállítani a régi zsidóságot? Én valamikor egyest kaptam hittanból és ma oly vallásos anya vagyok, ki a jövő nemzedékbe oltja az egy Isten hitét, aki oly végtelen hatalmas, igazságos, mindentudó stb. És ennek a teremtésétől lettünk mi is oly igazságosak, oly bűnbocsátók, ugy szeretjük felebarátainkat, különösen, ha szegényék és gyöngék. De ha ez hihetetlennek hangzik, kérdezzünk meg egy szegény munkást, hogy milyenek vagyunk. Az jól tudja. Messze kalandoztam; ez már nem ide tartozik. Csináljunk valamit, valami jót, okosat, szépet, hogy a gyermekeinket másképen nevelhessük. Azt hiszem, ma minden szülő hő vágya ez. Tanitsunk igazi erkölcstant, ha ennek okvetlenül lennie kell és a szülők élete nem elég jó példa. Csináljunk válamilyen iskolát, amelyben nincs hittan. A szegény, a zsidó, a leány, a fiu, a gazdag, a keresztény együttesen tanulja meg, mily szép a szeretet, az egyenlőség, a béke, a tudás és az erő, de e két utóbbi tulajdonság csak akkor, ha tudatlant és gyengét támogat. Ez ugy hangzik, mint egy szép mese, bárcsak megvalósulna! B. K. Daí. Riadva ébred néha fel a szél, mint gyermek, aki álmaiból kél, s a fasoron át csak egymaga jön éjjel, halkan le a faluba. Tapogatózva jut a tóig el, aztán a messze távolba fülel: oly haloványak mind a házfalak, s a tölgyerdő oly néma, hallgatag ... JReiner^jilke Mária. Vcrfainc szoörénéf. Be szép a nappal, s akik izzadnak, ó, be szépek. Be szépek az erős legények, és a rokkantak, ó, be ruták. Be szépek a nappali utak, s a jóét vágyás délebédek. Füttyös, dalos, vig dolgozásban Be szépek a tréfás beszédek. Be szép, a kifáradtan ballag alkonyatkor haza: szeretni. S be ruták, akik este kelnek undorodni, inni, temetni. Be ruták, akik már lecsúsztak, Akik az életből kimentek: Ereszet alá, bus vértanuknak. — Be ruták ők... be szentek. Simonica György. Tlaio szerefmes szonettje. Ó kincsek kincse, gyöngyök drága éke! Beteg szivem ma újra fölremél. Eresztett húrján újra fölzenél Szines szavak puhán zengő zenéje. Hogy izes ajkad ajkamon vonaglott, Vágyó szivünk meg hosszan összevert, Hogy hajad selyme arcomon sepert, Hangod arany ja meg fülembe vallott. Koldus bűnöm örök önvádolása A vágyat bennem mind mélyebbre ássa A csendes, végső elmúlás után. Könnyes szerelmünk meleg zálogául, Ha lelked titka nékem mind kitárul Egy elfehérült téli délután. Szabó István. tt Örök oőfegényefc. S az ember odajut görcsös szivével, Hogy gyönyörűt álmodik minden éjjel, Ahol az ég kinyílott, oda ér el. Ha ősz szálat lel a hajában, Kitépi és csókolja lágyan, Mint — akiért lett — a, lányt hajdanában. S mit évek óta nyűtt — a vén zsakettet, Gondozza, félti, bárha, vedlett, Mint ősz anyó egy régi kertet. Az utcán mint egy vőlegénynek, Szemei furcsa fényben égnek, Mintha menyasszonyt keresnének. 1A kávéházban ugy ül ő le, Mikéntha várna ifjú nőre: Virágokat vesz nyakra-főre. És éjjel, félig égve, félig fázva. Sietve megy a lázas indóházba. Szegény bolond reményekkel parázna. Ha. egy vonat befut rekedt iramban, Ö vár legeiül kopottan, hívatlan «, És bámul, ha egy rőt szikra kipattan. Somlyó Zoltán