Délmagyarország, 1912. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1912-03-01 / 50. szám

1912 III. évfolyam, 50. szám Péntek, március I SOzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, t=i Rorona-utca 15. szám <==> Budapesti szerkesztőség és ktadóhivsta! IV., a Városház-utca 3. szám e=j ELÖPÍZETESI AR SZEGEDÉN egész évre . R 24-— félévre . . . R 12-negyedévre . R 6— egy hónapra R 2' Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDEREN: egész évre R 28— félévre . . . R 14'— negyedévre. R T— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELEFON-SZÁM: Szerkesztéses 305 Kiadóhivatal 836 Interurbán 305 Budapesti szerkeszíöses telefon-száma 128—1/ Az ellenzék keservei. „Werther keservei"-ben találunk csak oly érzékeny lelkületű lényekre, aminőnek ma a technikai obstrukció bizonyul. Nagyon rossz néven vette a képviselőház elnökétől, hogy magában a házszabályokban lelt orvosszert a technikázás elfajulása ellen. A képviselőház elnöki székében jelesnél jelesebb férfiak ültek. A kiváló férfiak diszes sorában méltán beillik Návay Lajos, akár a képességeit, akár a jellemét, akár az önzetlen hazafiságát tekintjük. Nagynevű elődje távozását mindenki fájlalja, sőt az ellenzéki politikusok közül krokodiluskönyeket sirtak utána ma is épen azok, akiknek magatartása, a házszabályok hézagai.al Való visszaélése idézte elő főleg távozását. Akik ma Berzeviczy Albert fényes nevét emlegették, szellemét felidézték, csakhogy árnyékot borítsanak vele az utóda alakjára: elfelejtették, hogy Berzeviczy elnöki hattyúdala erélyes és kemény elitélése volt a technikai obstrukció visszaéléseinek és tízeiméinek. Most utólag hiába gyújtanak tiszteletére gyertyákat, mikor diszes állásából ők üldözték ki, a magyar parlamentárizmus ország-világ előtt pellengérre állító viselkedésükkel és technikázó csinyjeikkel. Mint az elbizakodott házibarát, a technikázás már igen kényelmesen terjeszkedett el a tisztelt Ház padjai között. Hónapokon át a technikázásnak a legkopottabb, legegyszerűbb, legunalmasabb fegyvereivel élt. A képzelőerejét s a találékonyságát egy cseppet sem erőltette meg. Ami trükköt juniusban kieszelt, avval akart élni a „nemzeti küzdelem" kilencedik hónapjában. Am Návay époly jártas a teljesen tarthatatlan házszabályok útvesztőjében, mint az obstrukció legkörmönfontabb tanitómesterei. Éles szeme és még élesebb judiciuma értékes és eddig még ki nem használt védelmi fegyverek egész arzenálját fedezte fel a házszabályok intézkedéseiben. Ma ezek közül kipróbált egyet s frappáns, minden izében igaz házszabályértelmezésével kicsavarta a technikai obstrukció kezéből a legkényelmesebb fegyvert: azt, hogy ülésről-ülésre szabadságot kérjenek betegség cimén olyan obstruktorok, akik majd kicsattannak a piros egészségtől és majd kicsattannak az elfojtott nevetéstől, ha sikerül jámbor kérelmük felett óraszámra névszerint megszavaztatni a többséget s ha sikerül az ország drága idejéből megint agyoncsapni egy ülést. A technikázást érzékenyen érintette az elnök fellépése. Kijött a sodrából, hogy egy nyíl kihullott a lyukas puzdrájából. Nyila pedig maradt még elég; sőt a többség „öreg jó barátja", Polónyi Géza, késznek nyilatkozott öt vadonatúj kópésággal állani elő, ha a házszabályok szoros alkalmazásával egy kópéságukat csúffá teszi az elnök lélekjelenléte és pártérdekeken felül álló fiatal energiája. Egy dologra azonban a többség jó öreg barát-ja nem gondol. Nem veszi észre, hogy minél termékenyebb lesz agya a Ház munkáját megakasztó fogások kieszelésében, s minél több kópéságot követ el, csakhogy lehetetlenné tegye a többség törvényhozó akaratának a megnyilvánulását: annál jobban felnyitja az ország szemét, s annál inkább érleli meg a közvéleményben azt a tudatot, hogy a nemzet élete szinte megállt, az anyagi és szellemi haladás vérkeringése folyton elakad, alkotmányos életünk rut és gyűlöletes komédiává válik. v Návay e közveszélyes, frivol játékát a technikai obstrukciónak látva, felmérve annak rettentő erkölcsi és anyagi kártevéseit: csoda-e, ha a képviselőház elnöke utakat és módokat keres, a házszabályok betűjével és szellemével teljesen megegyezőket, hogy az alkotmányrombolás pusztításait minél szűkebb mederbe szorítsa? Teljesitené-e kötelességét nemzete és állásának méltósága iránt, ha összetett kezekkel, fatalisztikus nyugalommal, tehetetlenül nézné, mint pusztítja a technikázás A gazember. Irta Biró Lajos Tass bámulva nézte a leányt. — Szeréna csakugyan maga az? A leány vérvörös arccal állott előtte és idegesen morzsolta a keztyüjét. — No, Szeréna, nevetett gúnyosan a férfi, szépen vagyunk. Csik-Tárkányból ötven év óta nem került fel senki Budapestre, csak mi ketten. És mi szép dolgokat müvelünk itt. — Ne csúfolódjon. — Nem csúfolódom, drágám. Csak hogy tudom, mit jelent az, mikor valaki az Olytnpiába kerül. Én egy év óta ölöm itt magamat. Örülök, hogy most már ketten pusztulunk itt bérces hazánk nagyobb dicsőségére. A leány mély meggyőződéssel mondta: — Maga nagyon rossz ember. — Észrevette? — kérdezte Tass nevetve. A leány leült melléje. A szeme könnyes lett és halkan, könyörögve mondta: — Ne szóljon itt senkinek arról, hogy hinak engem, hová való vagyok. — Ellenkezőleg — kegyetlenkedett Tass. — Nemcsak megmondom mindenkinek, hanem ki is irom az újságba, hogy Szeréna, a csik-tárkányi zsidó kántor lánya, aki engem otthon kidobott, idekerült az Oiympiába ... A leány szeméből kibuggyantak a könynyek. No — mondta nagylelkűen Tass — hat nem mondom meg senkinek. — Igazán? — Igazán. — Becsületszavára mondja? — kérdé a leány reménykedve. — Becsületszavamra. — Tudja, mondja a leány bizalommal, az nagy baj volna. — De miért? hiszen előbb-utóbb úgyis megtudják. — Nem. Nem tudják meg, mondta diadalmasan a leány. Ide nem jön Tárkányból senki és én rögtön hazamegyek, mihelyt együtt lesz a hozományom. Tass elbámulva nyitotta ki a száját: — A hozománya? — Igen — mondta bizalommal a leány. — Látja, én láttam, hogv varrással semmire sem megyek. A világ pedig olyan, hogy a szegén^ leány nem kell senkinek. — Hát mennyi hozományt akar gyűjteni? — Ezer forintot —mondta büszkén a leány. Tass hátradőlt a puha díványon és hahotázott. — Gyönyörű. Pompás. És itt akarja összegyűjteni a hozományát. — Igen. — És ki a boldog vőlegény, ha szabad tudnom? — Még nincs — mondta a leány. — De majd lesz. — Szeréna, Szeréna, nem lesz abból a házasságból semmi. Nem tud maga elmenni innen. — Én —mondta szikrázó szemmel a leány — én? Utálom ezt a helyet, utálok itt minden embert. Asszony akarok lenni, tisztességes, becsületes asszony. Tass elkomolyodott. — Hát jól van, Szeréna, amit megígértem, azt megtartom. De igérje meg, hogy ha majd elmegy innen, szól nekem. — Szólok. ... A férfi megtartotta az igéretét, a leány nem. Égy napon eltűnt. Tass kérdezősködött utána. — Már négy napja nem jött el, válaszolták neki. Tass elgondolkozott. Érdekesnek találta ezt a furcsa leányt az ő kiirhatatlan családi hajlandóságaival. Most talán együtt van már a hozománya és keresi a férjét. Azután nem foglalkozott vele tovább. Elfelejtette. Három év múlva, nyár elején együtt volt Csákánnyal, a barátjával. — Hova mégy nyárra? — kérdezte Csákány. — Mindössze egy hónapos szabadságom van. Hegyek közé valahová. — Hát gyere már el egyszer hozzám. Meglátod: a Csákány-major jó hely. Julius elején Tass csakugyan megérkezett a Csákány-majorba. Jó hely volt; nagy ház, majdnem kastély, óriási kert, majdnem park és fejedelmi kényelem. — Kérlek, mondta Csákány, engem egy kissé elfoglalnak az aratás-dolgok; rendezkedj be ugy, mintha te volnál a gazda. Tass berendezkedett. A harmadik napon délelőtt a verandán ült és lustán nézett kifelé a szikrázó napba. Messziről, a kerten át,