Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-25 / 46. szám

1912 lií. évfolyam, 46. szám Vasárnap, február 25 ft&tponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ca Korona-utca 15. száin a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., c=a Városház-utca 3. szám 1=3 ELÖPííETESl AB SZEtifiOEft " egész évre . K 24— félévre . . . K 12 — negyedévre . R 6'— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ,, ELÖFIZETESi AB VIDEREN: egész évre R 2Í-— félévre . . . R 14'— negyedévre . R V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. " TEIEPOR-SZAM: Szerkesztősei 305 -=> Riadóhivatal 236 interurbán 305 ,1 Budapesti szerkesztősed telefon-száma 128— 12 Simon Ákos becsülete. Több mint egy éve annak, hogy ugyanez a tragikus ihletű homlokirás állott ugyanezen a helyen, keserű és lázadó sorok felett. Akkor más világ volt. Minden izében ellenszenves, kíméletlen és okotkerülő hajsza után, a meghamisított közvélemény elébe szomorúan téves birói ítélet tartott; birói itéle, amely bizonyára a legnemesebb emberi erényekből fakadott, de amely a rettegett summa iniuriát rakta egy érdemes és közszeretetben álló ember roskatag, de büszke vállaira. Akkor csatakiáltásnak szántuk ezt a szokatlan, kegyetlenül nyilt felirást, a félrevezetett közvélemény, a begombolkozó bürokrácia, az egész társadalmi farizeizmus felocsuditására és csatakiáltásul ama portyázó csapat elébe, amely vadászó uri társaságok taktikai ügyességével vágódott egy csöndes és dolgos ember után, aki egy kaszinói tucat-gorombaságot nem akart és nem tudott zsebrevágni és nem volt elég lelkiismeretlen ellovagiaskodni. Ma már vége az ütközetnek. Üldözőkről és üldözöttekről lehullott a lepel és le az álarc; bölcs és magas birói szó vetkőztette ki mindkettőt a hamis gúnyából és a jogászian, a szó és a gondolat valóságos ötvösművészetével kovácsolt birói Ítéletből megvilágító fény árad ki azokra az egyéni és Tfíisera pfeös. Majd háromezer év előtt Rómának rongyos népe: Szenthegy tövében összejött, S büszkén imigy beszéle: Ti törvényt hoztok nélkülünk, Reánk ügyet se vetve; Mi éhgyomorral küzködünk, S ti dőzsöltök nevetve! Mi jót Ég ád és föld terem, Zsebelve és markolva; Tündököltök első helyen, S a plebs, az hitvány horda! A munka, — nyűg, — az mind miénk, Tiétek a dicsőség; Duhaj danátok zeng felénk, S a plebset gyötri éhség! A népnek, mely száz éveken Kitartón huz igát; Az ur, hogy hurkot vethessen, Nyirbálja ős jogát. De észre tér a nép, ime, Cseklyét felismeri; Hátat forditva ízibe', Tanácsnak üzeni: Jó bölcs tanács élj boldogul! De majd mi nélkülünk; Folytasd müved s a nép okul, — Nem győzi már kezünk! társadalmi összeütközésekre, amelyek ütközőpontján az igazság egy percre — egy egész esztendő volt ez a perc! — félrebillent és a lelki válságok viharába dobott valakit, aki a harcot nem álmodta és a fegyvert nem ismerte. Ma már nincs szükség csatakiáltásra. Az a név, amely e sorok felett áll és az a becsület, amelynek védelmére az igazság maga szólalt meg, ellentmondást nem tűrő hangján ma ismét tisztán és régi fényében áll a tisztult itéletü nyilvánosság előtt; az ember, akit ellenségei majdnem halálra sebesítettek, nem a szánalom, hanem a fegyelmezetség, a türnitudás és a lelkierő bámulatának a tárgya és a biró, akit a közvélemény elejtett egy megtévesztésből eredett közhangulat, ma birái mellé áll a becsület és hivatás magaslatán és várja és akarja az in integrum restituciót, amelynek egyetemes jogelve az ő személyét sem kerülheti el. Hagj'juk el a fegyveres béke első óráiban a visszapillantást^ elég erős az immár győzedelmes legyőzött ahhoz, hogy újból sebezni ne akarjon. Hagyjuk a battonyai kaszinót, a kibicpénz Jánus-arcu lovagjait, a megvásárolható és megvásárolt hirhasábokat, a kiröpített hamis jelszavakat, a társadalmi elfogultságok ügyes kulisszatologatóit; egy ember, egy férfi, egy biró ismét a magáé és a hivatásáé és mert ezer próbán és mert ezer máglyatüzön kereszKivönult igy a nép, a jó, Lenyúzva, rongyosan; S a bölcs szénát, mint tört hajó, Vészjelt fúvat gyorsan. Majd hirtelen jó eszme száll, S agyakban földereng; A nép elé egy alkusz áll. Fehér kendője leng. Menenius Agrippa volt: Szenthegy lábához állt; Mesét mondott a népnek ott S hívőkre is talált. Elmondta, hogy a láb, a kar: A has hűbérese; S mit végtag a gyomornak ad. Abból önereje. Fordítom most e bölcs mesét, Te nagy, lelketlen csúf had. Láb, kar, ha mindent rak beléd, A potrohod megpuffad! Ott ész volt ur az emberen, S ők büszke mecénások; Itt nyűg a. pénz s nincs küzdelem, "Nincs más, csak: pénzes zsákok! Az Ur csak ád; nem foszt soha, Mert ő az ész, a lélek; Hibáz a dús és ostoba, Ha nyűgözi a népet. Aszlányi Dezső. tül az: ezzel és ennyivel több és különb, mint a béke és a támadatlanság ápoltjai. A nagy pör hullámai még dagadoznak a büntetőperrendtartás kanyargós partjai között, de már az elsékelyedés, a tengerbetorkollás deltájához közelednek; türelmesek vagyunk és várjuk az utolsó birói szót is, de tudjuk, hogy az ítélet már kimondatott. A biró, akinek lelkét, életét a rágalmazó bizonyitás Röntgen-kamaráján hurcoltak keresztül: tiszta és intakt volában kerül ki a másféléves kálváriából és nincs az a jogászi mesterkedés, amely újból ki tudja kezdeni, ennek a kamarának ragyogó negativ-lemezét. A magyar vidék ebben a perben szomorú bizonyságot tett kicsinyességéről és szüklátóköréről, de boldogság és büszkeség, hogy a birói rend féltve őrzött palladiuma nem követelt halálos áldozatot, hogy a nélkül is ragyogó tisztaságban maradhatott. A pogány isteneknek tüz és emberáldozat hozatott; itt is ezt kísérelték meg az egyéni érdek és sértett hiúság áldozárjai, felkavarván a dogmák és a kényes jelszavak varázslatos erejét; de sem az eszme, amelynek állítólagos szolgálatában ezt cselekdték, sem a hivők, akik meghivattak a barbár szertartáshoz, nem hitték, nem várták, nem fogadták el ezt az áldozatot. Nyíri hangok. Irta Krúdy Gyula. Egyszer Bujiban is járt az ördög ... De hát ugyan miért is ne járt volna? Buliban sem laktak másféle emberek, asszonyok, mint akár Süvöltőn vagy Geszteréden, ahol az ördög olyan sürü vendég volt, mint akár a végrehajtó. Ugy járt-kelt, mintha körülbelül ezekhez a falukhoz tartoznék. Látták sokan éjjel kóborolni a kertek alatt, nappal eltűnni a rozsvetésben. A buji-i ördög másféle- volt. Éjjel jött négylovas kocsin, — fekete volt a fogat és a négy ló tüzelt — a bakon pedig senki sem ült, a gyeplő a lovak közé volt vetve. A lovak egyszerre megállottak özvegy Sáriné háza előtt és a hintóból valaki kiszállott. Az ördög ekkor láthatatlan volt. A ház ajtaja magától kitárult, az ördög besétált rajta. Egy jó negyedóra múlva a fekete fogat tovább vágtatott és a kocsis megint nem ült a bakon. Persze ez isrv elmondva épen olyan valószínűtlennek látszik, mint az a sok többi történet mind, amelyben az ördög szerepet játszik. Hisz nagyon kevés azoknak száma, akik szinről-szinre látták a földalatti fejedelmet és azoknak se megbízható a vallomása. Ám tr''*",:í't másféle lesz a történet, ha elmondjuk, hogy az özvegy Sáriné — nem valami vén asszony volt ám, aki éjjel a Gellérthegyre jár, hanem takaros, fehérbőrű, gömbölyű, vászoncseléd, akit megkívánt minden épkézláb férfi. Még Simkó Mihály is járkált utána,