Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-01 / 26. szám

4 hez különben a felség hozzájárulása is szükséges. Nem volna tehát semmi értelme, hogy a kongresszust, melynek mandátuma különben az év őszén jár le, feloszlassák, mert hiszen egyáltalában csak akkor működhetik, hogyha ezt az erre hivatott tényezők szükségesnek tartják és e célból összehívják. Nevezetes álarcosbálok. (Saját tudósítónktól.) Nem Franciaország ugyan az álarcosbál hazája, díe itt emelkedett fény és jelentőség dolgában a legelső helyre. A francia udvarnál folytak le a legpazarabb és legszínesebb álarcosbálak, melyek közül nem egy történeti jelentőségre tett szert, vagy legalább is fontos politikai célok szolgálatában állott. VI. Károly uralkodása idején, 1393. január 29-ikén például nagy álarcosbál volt a párisi királyi palota gobelin-termében. A király, az öccse, az orleánsi herceg, toVábbá sok más előkelő ur vadembernek öltözve jelent meg. Jelmezük egyszerű volt ugyan, de nagy bajnak lett az okozója. Az urakon ugyanis térdig érő vászonszoknya volt, melyre havasi gyopárt erősitettek. A lenge ruháju vadak fáklyát lobogtatva, táncra perdültek. Ez alatt a tánc alatt az orleánsi herceg kisé közel talált érni fáklyájával királyi bátyjának ruhájához, mely menten tüzet fogott. A királyt a nagyobb veszedelemtől csak nagynénje, Berry hercegnőnek lélekjelenléte mentette meg, aki lekapta válláról bő köpenyegét, hirtelen rávetette a királyra s igy fojtotta el a tüzet. Néhány udvari ember azonban odaveszett a gyorsan harapódzó {tűzben, sok meg súlyos égett sebet szenvedett. A király pedig, nyilván a kiáltott ijedtség következtében buskomorrá lett, amire már azelőtt is nagy hajlandóságot mutatott. Az a rögeszméje támadt, hogy öccse, aki véletlen okozója volt a szerencsétlenségnek, az életére tör. A történelem már tisztázta a dolgot, hogy ez a szándék az orleánsi hercegtől távol állott. Históriai nevezetességiivé vált, legalább következményeiben, az a párisi álarcos-bál, mely az 1572-ik év nyarán, augusztus 21-én a Tuilleriákon lezajlott, három nappal a rémes Bertalan-éji vérengzés előtt. Háziasszonya Medici Katalin volt. A fényűzés, pompa ragyogó látványa volt az a némajáték, melyben nem kisebb emberek, mint maga a francia király, IX. Károly, továbbá III. Henrik, Lengyelország könnyelmű királya, a hűtlen és ravasz alensoni herceg, a nemesérzésii, lovagias Condé herceg, a bájos Valois Margit hercegnő vőlegényével, Bourbon Henrikkel (a későbbi IV. Henrikkel), végül maga a vendéglátó háziasszony: Medici Katalin. Az ég lakóinak pokol szülötteivel való harcát adták elő; IX. Károly, III. Henrik és az alenceni herceg az első csoportnak, az ég védelmezőinek voltak a vezérei, akik a pokolra kárhozottakkal állottak szemben; a jó király, aki később mint IV. Henrik ama szállóigévé lett kívánságát fejezte ki, hogv vasárnaponkint minden polgára fazekában egy-egy tyúk főjjön, a pokol egyik hercegének szeremét adta. A mulatságot csak azért rendezte Medici Katalin, hogy azalatt a vérengzést rendezők nyugodtari tanácskozhassanak. I. Nanolepn idejében különösen azok az álarcosbálák voltak híresek, melyekre az olasz követ, Mareschalchi gróf gyűjtötte össze pajtájába a francia közélet elitjét. Marbot tábornok irja emlékirataiban, hogy ez a diplomata előkelő álarcosbál tartására szinte monopóliumot élvezett és dicséretére legyen mondva, ezeket, az á]arco«bálakat miket, pedig az udvar a maga Vönáhnl száműzött, páratlan izjésfi ÓS diszkrét. le-pn<rfi»ü főnrj mulatsággá avatta Maga a császár se mulasztott volna el egyetlenegyet sem •Mnvesetrsléhi gróf mindig a rendezőség elé terjesztette meghivott vendégei névsorát; senkit se bocsátottak be, aki a mpn-Hvólát elő -nem nvuitotta és arcát fedetlenül, álarc, nélkül meg nem mutatta az összeesküvők üldözésében az időDÉLMAGYARORSZÁG ben hírhedté vált Laborde-nak, a rendőrminiszter adjutánsának. Constant, I. "Napoleon komornyikja, megírja emlékirataiban, liogyan maszkírozta magát a császár Mareschalchi álarcosbáljaira. Tiz jelmezt kellett a császár számára az olasz követségi palotán berendezett szobákba vinnie. — Minden ilyen eset alkalmával — irja Constant — magam öltöztettem a császárt. Belebujt dominójába és erősen rámparancsolt, hogy mentül fölismerlietetlenebbé tegyem. Minden jólment, ámbár sokszor emiitette, milyen nevetséges az, ha valaki a rendes viseletétől elütő ruhával ékteleniti el magát; végre arra került a sor, hogy cipőt is váltson. Erre azonban semmikép se tudtam rávenni. Aminek természetesen az lett a következménye, hogy rögtön ráismertek. Karját rendes szokás szerint hátán egybekulcsolva, odament az egyik maszkhoz; az első kérdésre pedig, melyet hozzá intézett, igy kezdődött a válasz: — Sire! Nagyon elcsodálkozott ezen, sarkon fordult és visszatért öltözőjébe. — Igazad volt Constant, -— szólott hozzám. — Azonnal más cipőt és más kosztümöt! Teljesítettem parancsát, miközben nem győztem elégszer hangoztatni, hogy lógassa le a kezét. Megfogadta, hogy instrukciómat, ahogy nevezte, pontosan megtartja. De alig lépett he a terembe, az egyik hölgy megint fölismerte hátul összekulcsolt karjáról. Harmadszor is átöltözködött s most ugy viselkedett a hálteremben, mintha kaszárnya udvarán lenne: senkinek az útjából nem tért, ki, valósággal őrmesternyelven diskurált. Már kezdett belemelegedni a mulatságba, mikor egy maszk ezzel tromfolta le vaskos tréfáját: — Ilyen hangon itt csak a császár beszélhet! Végre is nyomott kedvvel távozott a követ palotájából, mert lehetetlennek tartotta, hogy bármilyen ruhában is ne ismerjenek. Sokat beszéltek annak idején )azokról az álarcosbálakról, miket Mária Terézia királynő adott a bécsi Burgban. Oda csalogatta föl a magyar mágnásokat és volt nagy csodálkozás, mikor az álarcos főúrral valamelyik szépséges Pierette a legintimusabb dolgairól kezdett beszélni. Honnan ismert rá a hölgy? És honnan tudja olyan részletesen apró kalandjait? Persze, hogy benne volt ebben a játékban _a királynő keze. Tudta mindenkiről, milyen jelmezben van. És gondoskodott róla, hogy a titkot az érdekeltek tudomására hozza. Sok német és lengyel mágnásleány jutott igy magyar főkötő alá és sok kuruc férjet vett általa le a lábáról a bécsi udvar levegője. Rémes hire maradt ránk annak az álarcoshálnak, melyet 1792 március 16-ika és 17-ike közötti éjjelen a stockholmi operaházban tartottak és amelyen III. Gusztáv svéd királyt meggyilkolták. Gusztávra a svédi nemesség nagyon haragudott zsarnoki uralma miatt. A stockholmi véres drámát több szindarabban is földolgozták. Igy Seribe színmüvet irt róla, melyet Auber zenésitett meg. Verdi is szinpadra vitte az „Álarcos bál"-t. Ugyancsak rémes eset tette a párisi operában 1832-ben lezajlott álarcosbálat emlékezetessé, amelyen a kolera olyan félelmetes módon és oly hirtelen tört ki. hogy sok résztvevőt álarcosbáli jelmezben temettek el. Akkoriban az a hir járta., hogy megjelent egy különös ruháju álarcos, aki köré hamarosan egész csomó bámész nép sereglett: ekkor elkiáltotta magát a titokzatos maszk: — Csak nézzetek meg jól, én vagyok a kolera. Nagy rémüldözés, sikongás támadt e szavakra és többen valóban kolerabeteggé lettek. Ha nem is a fura öltözetű álarcostól kapták el a hajt (mint akkor beszélték), de anynyi bizonyos, hogy az ijedtség okozta megbetegedés nagyon kezére járt a járványnak. Hadd említsünk meg végül még egy álarcos-mulatságot, melyet, 1842-ben Málta-szigetén angol katonatisztek rendeztek, Nem volt 1912. február 6. politikai jelentőség nélkül való, mely jelentőséggel most nem akarunk tüzetesebben foglalkozni, de érdekessé vált azáltal, liogy fölvonult itt a legkülönbözőbb népek és idők minden jelentősebb bőse. Éjfélkor először négy francia gránátos lépett elő: kettő az ajtó mellé, kettő pedig a teremben levő két aranyos szék mögé állott. Majd egész sereg francia tiszt vonult be, végül I. Napoleon olyan kitűnő maszkban, hogy szinte elképedtek azok, akik még személyesen ismerték. Leült az egyik székre és bemutatta magának a jelenlevőket. Akkor megint fölharsant a kürt és II. Ferenc osztrák császár és magyar király lépett a terembe fényes katonai kísérettel. Kezet szorított Napoleonnal (vejével, de egyúttal legfélelmesebb és leggyiilöltebb ellenfelével) és leült a mellette levő székre. Szuvarov, Nelson, Washington, Blücher, Wellington, Metternich hajladozott ezután a két uralkodó előtt élethű maszkban. Az erről a bires álarcosbálról fölvett fényképek még most is megvannak a londoni Britisch Muzeumban. SZÍNHÁZMŰVÉSZET Színházi műsor. Csütörtök: Apja fia, szinmü. (Páros 2A.) Péntek délután: A szerelem gyermeke, szinrnü. — Este: Tetemrehívás, opera, Petőfi, szinjáték. (Bemutató. Páratlan 3/s.) Szombat: Tetemrehívás, opera, Petőfi, szinjáték. (Páros V3-) Vasárnap d. u. A kis gróf, operett. — Este: Az ártatlan Zsuzsi, operett (Páratlan */»•) Erzsébet Színház. (Saját tudósítónktól.) Budapesten ma uj színház alakult, Erzsébet Színház név alatt. Az alakulás lehetőségéről már tegiíapi lapszámunkban szólottunk, megemlítve, hogy fíorn Frfgves báró tárgyalásokat kezdett Erdélyi Miklóssá!, a nagyváradi színház igazgatójával. Ami tegnap még csak terv volt, az ma már valóság. A színház, — mint üzleti vállalkozás — részvénytársasági formában ma megalakult és a jövő színházi idényben Budapest szinházéhes közönsége még egy modern, uj operettszínházzal lesz gazdagabb. Az alakulás részleteiről a következőket jelentik telefonon: Az uj színház neve: Erzsébet Színház, melynek fentartásáról részvénytársaság gondoskodik. Az Erzsébet Szinház részvénytársaság alaptőkéje 1,000.000 korona. Az igazgatóság tagjai a következők: Ertsey Péter. Parányi Gyula. Ttom Frigyes báró. Szász Pál és Bnros Vilmos nemzeti munkapárti országgyűlési képviselők, valamint Sehwartz István, Sas Ede és Erdélyi Miklós. Az Erzsébet Színház kizárólag operettszínház lesz. Építését már a kora tavaszszal megkezdik, ugv- hogv 1913 augusztus 1-én már rnear is nyílik. A színházat csak 1400— 1600 néző befogadására alkalmasnak, tehát intim-iellegünek tervezik és építésére nem hirdetnek nyilvános pályázatot, hanem csak néhány kiváló színházépítő művész közt, tartandó szűkebb pályázat utján adják ki az építését. Nagvon jellemző a főváros kulturális, de Hílönüsen zenei fejlődésére a színházaknak ily hihetetlen arányú és gyors fejlődésére. Tiz évvel ezelőtt méar csak magyar királvi Ooeraház, na me" a jó öreg Népszínház szolgálták a zenét. Ez utóbbi is csak fölváltva népdalokkal tűzdelt népszinumvekkel és a végi klasszikus operettekkel: Offenbach, Stravss. Milöcker. Kadelbvra és SulUvav remekeivel. A publikumnak még ez sem kellett. A. Néoszinház tönkrement, az Operaház tátongott az ürességtől és csak azért nem ment tönkre mert nem üzleti vállalkozás Tiz év óta alakuhak: » Magyar Szinház. a Király Szinház, a Városligeti Kőszinház és