Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1912-02-18 / 40. szám

2 DELMAGYARORSZÁG 1912. február 18. Hogy ez az alap létrejött és évtizedek után szilárdnak bizonyult, a legjobb biztositék Aehrenthal-Lexa Alajos gróf külpolitikai korszakának jellemzésére. A katonai perrendtartás. Apponyi Albert gróf irásba foglalva adta át a kormányelnöknek a katonai javaslatok módosítását célzó propozicióit. A sorrend szerint utolsó indítványa az, amelyik nem magára a véderő-javaslatra, hanem a katonai büntető perrendtartásra, e javaslat 80-ik szakaszának formai megváltoztatására vonatkozik. Kimerítően óhajtunk foglalkozni ezzel a témával, ismertetvén a statusquo-t, az uj javaslat által kontemplált jogi helyzetet és vizsgálván az Apponyi által indítványozott módosításnak következményeit. A katonai igazságszolgáltatás terén a nyelvi tekintetben jelenleg fennálló tényleges helyzettel sokat foglalkoznunk felesleges. Ma a helyzet egyszerűen az, hogy a katonai bíróság előtt magyar nyelven egyetlen egy per sem foly. Az uj javaslat ezt a szomorú helyzetet egy csapásra és a lehető legradikálisabban átalakítja. A javaslat 80-ik szakasza értelmében ugyanis minden esetben az állam nyelve fog érvényesülni és pedig nemcsak abban az esetben, ha az illető magyarul beszél, de akkor is, ha a bíróság előtt álló vádlott a magyar nyelvet nem is érti. Egyetlen egv kivételt statuál csupán a javaslat és pedig arra az egy esetre, ha a vádlott csak a hadsereg szolgálati nyelvét érti. Ez az egyetlen eset, a melyben az uj javaslat szerint más nyelven, mint magyarul, folyhat a tárgyalás. Ennek a kivételnek pedig az a gyakorlati indoka, hogy praktikusan véve felesleges volna tolmácsot alkalmazni a vádlott vallomásának németről magyarra való lefordítására, amikor nyilvánvaló, hogy a németül, az az hadsereg szolgálati nyelvén tett nyilatkozatokat a biróság különben is megértette. Ha ínég hozzá tesszük, hogy több vádlott esetén, ha csak egyetlen egyi is akad, aki a hadsereg szolgálati nyelvén nem beszél, az uj javaslat értelmében újból magyar nyelven kell folytatni a tárgyalást, igy szembeszökő az uj szituációnak módfelett kedvező alakulása, a melyet a miniszterelnök igen szemléltetően ugy fejezett ki, hogy a jövőben a katonai biróság előtt folytatandó pereknek legalább 99 százalékában magyar nyelven fog folyni a tárgyalás. Amig tehát a kormányjavaslat csak azt a kivételt ismeri el, hogy tolmács nem alkalmaztatik abban az egy esetben, ha a vádlott csak a szolgálati nyelvet érti, addig Apponyi a tolmács alkalmazásától akkor tekintene el, ha a vádlott a biróság nyelvét érti. Ez a körülírás pedig már nem kizárólag a szolgálati nyelv javára esnék, mert ha csupán a birósági tagok nyelvismeretét vesszük alapul, ugy a biróság nyelve igen sokféle lehetne, mert nagyon sok esetben a biróság tagjai nemcsak a szolgálati nyelvet, hanem esetleg egyéb, például nemzetiségi nyelvet is beszélnek. Nem fér tehát hozzá kétség, hogy Apponyi propoziciója tágabb körű kivételeket állapit meg az államnyelv hátrányára, mint azt a kormány kontemplálja és épen olyan ajtókat tárna fel, amelyek bezárására gondunk volt. Javaslatának második részében Apponyi gróf a rendeleti megoldás mellett foglal állást. Lehetetlen jellegzetesebb és meggyőzőbb érvéket csoportosítani az ellen a megoldás ellen, mint aminőket a kormányelnök 'kifejtett. Elegendő azoknak egyszerű és világos felsorolása: 1. A magyar államnyelv érvényesülésében statuálandó kivételek rendeleti megállapítása aggasztó és veszedelmes, mert lehetőséget nyújt arra, hogy ma ilyen, holnap amolyan, ma csak egy, holnap talán már több kivétel állapíttassák meg. i 2. Alkotmányos érzékű ember soha sem \ tarthatja azt kívánatosnak, hogy a törvényhozás a maga törvényalkotási jogáról bizo| nvos tekintetben önként lemondjon. 1 3. Felmerül a kérdés, hogy a kiadandó f rendeletet ki bocsássa ki. Talán nem felelne íj meg a magyar törvényhozás intencióinak, f hogy a rendeletet a közös hadügyminiszter 1 iniciálja, holott a hadbirák a hadsereg orgá| numai lévén és a hadügyminiszter fegyelmi | hatósága alá tartozván, természetszerűleg ő | adhatná ki e rendeleteket. 4. Gondolhat valaki arra az eshetőségre, hogy a kérdés királyi rendelet utján szabályoztassék. Ez ellen is szól azonban az az aggodalom, hogy az idők folyamán politikai befolvások utján olvan rendelkezés történhetnék, mely a magyar nyelv érdekeit nem szolgálná. 5. Alkotmányos érzékű ember mindig óvakodni fog a koronát ok és gyűlölség nélkül a rendelkezések iniciálásába belevonni. Amit magunk elvégezhetünk, azt végezzük is el. 6. Végezetül pedig Apponyi javaslatából nyilvánvaló, de a beszédében meg is mondja, hogy ő magába a tény be, a szolgálati nyelv javára tett kivételbe, belenyugszik, csak azt burkok formában akarja statuálni. A kormányelnök pedig azt mondja: amit megteszek, azt én be is vallom! De hát van-e valóban nóvum abban, amit a javaslat megállapít? Áll-e az, hogy a nemzet jogi birtokállományában történik csökkenés? Nem áll azért, mivel a katonai büntető perrendtartás 80. szakaszában semmiféle uj intézkedés nem történik, hanem az 1867. évi XII. törvénycikkben lefektetett politikai elv van végrehajtva. Amit a szakasz statuál, az természetes következménye ennek a törvénynek s nem egyéb, mint egy fennálló jogalapnak ujabb alkalmazása. íme, igy fest tárgyilagos megvilágításban a perrendtartás nyelvi rendelkezéseinek kontroverz kérdése. főző erőit a kurta mozdulatu, bikanyakú férfi, amint egyszer-egyszer valami artiku,fátlan mosoly vonaglott meg szája sarkaiban, mert nem helyesen vette a fogást. Hirtelen rokonságot érzett vele, majd villanyosan erősbülő vonzalmat. Ahogy a két robusztus test egyszerre puffanva hanyattvágódott és újra, pillanatnyi szökéssel felegyenesedett, már megdobbanó szivére nyomta a kezét, már félig szerelmes volt a nagyobbik atlétába. Ebben a túlfűtött izgalomban szeretetteljes udvariassággal lépett be a táncosnőhöz az igazgató. Nehezen jött a szó az ajkára, látszott, hogy szívesebben udvarolna, de mégis csak megmondta aztán a leánynak: — Kérem el fog késni a toalettel. Alig van félórája már a fellépéséhez, ezek a gazemberek ott fönt a saját mulatságukra döngetik egymást, már régen be kellett volna fejezniök. Kérem, talán bekísérném az öltözőbe, önnek sok időre van szüksége, mig elkészül a tánohoz ... — Rögtön, csak egy percet még! — Langyos, bugó hangon jöttek föl a szök a leány száján, mély nyelésektől, fuldoklásoktól megakasztva — gyönyörűen dolgozik ez a két fiu, nem tudom őket itt hagyni az eredmény előtt. — És a szájaszéleit harabdálta erősen. Az igazgató bosszúsan fordult ki a páholyból. Most sziszegve, kaotikus vonaglásban ringott a nézőtér, mint egy ember. Az atléták utolsó, tajtékzó erőfeszítéssel kaptak egymásnak. Érzett megvetett lábaik rettenetesen kibuttyant izmain, hogy döntő összecsapás következik. A leány finomszabásu dereka ingadozva, szinte ájuldozva viszolygott a páholy mélyén. Meredten nézett előre, a keztyiijét a fogai közé fogta, hogy föl ne sikoltson: az utolsó pillanatok voltak. A nagvobbik atléta most magasan föllóbálta a másikat és a szőnyeg felé nyomorította. A homloka kinvi.lt a hatalom és előny érzésében, valami fölénynyel, ma j esztétikus nyugalommal tartotta a vetélytársát. Ebben a pillanatban amaz megrázta magát, mint a megsebesített fenevad, kemény fejével beledöfött a társa mellébe, föléje pöndörödött és lenyomta mindkét vállát a szőnyegre. Igy kellett lennie, ez volt a megállapodás. Minden, ami ezt megelőzte, szélhámosság volt, mézesmadzag az izgalomra született közönség tátott szájába. A roppant méretű atléta megelégedetten, nyugodtan, enyhén, zihálva feküdt a padlózaton és mosolygott, a másik, a termetre kisebb és nyilván gyengébb is, ott térdelt felette, győztesen, a rekedten éljenző rivalgásban. A függöny összeesett; a táncosnő összetörve, keserű csalódással ült még egyre a helyén. A váratlan és természetellenes eredménytől megrabolva, arculütve érezte magát. Kiábrándulást, undort érzett a legyőzött Herkules iránt, aki felé pedig már a szivével, a vérével készült fordulni. Alig-alig tudott ocsúdni a szegénv kis ihindu baba, a gyönge indiai nádszál, a forró szélben érlelt, a keserű és szomorú csapással szivében, a bronzos bőr alatt. Megrogyva egyenesitette föl magát, elszoruló torkát visszakényszeritette és reszketve ment hátra a folyosón át, az öltöző felé. A színpad pereimén megrökönyödve visszahökkent, az egyik szuífitának támaszkodva, ott állt a legyőzött matador, szoborszerű nyugalommal és élcelődve diskurált a birkozótársávul. A leányt észre se vették. A táncosnő egy lépést ment előre, aztán hirtelen visszafordult. Dühösen, elszántan belenézett a szuffitának támaszkodó, párolgó testű ember szemébe és kemény fejtartással, hetykén igy szólt ihozzá angolul: — Szégyelje magát! Az atléta bárgyuan rámosolygott, mellén keresztbe font karjait meg se mozditotta. Csak nevetett, nyugodtan, ahogy kis gyermekekre szokás. Most már rikácsolva, jajgatva mondta a leány: — Szégyelje magát! Gyáva! senki! Erre se hederített az atléta. A szája nagyra nyilott, ásított. És utána mosolygott. A leány hirtelen összefogta alul a tüzesvörös uszályát, nyafkát előre nyújtotta és nyakszirten harapta az óriást. A fogait háb