Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-06 / 5. szám

1912. január 12. DÉLMAGYARORSZÁG 21 Az örök talány: az asszony. Ilyen cimen egy hires német nőemancipálás mozgalmainak harcos nője Káthe Schirmacher könyvet irt — a férfiak ellen. Ez a focim voltaképen nem is árulja el a könyv valódi tartalmát, de hát a két alcím sem kerüli el a figyelmet, akkor jól gyanítja az „erős nem", hogy most alaposan ki fog kapni, a gyengének kinevezett nem egy harcias tagjától. Mert az alcímek valóban vésztjóslók. „Leszámolás" — ez az egyik; Ez a könyek és haragnak könyve" — a másik. Ha Káthe asszony nagyon őszinte akart volna lenni, ugy könyvét „a férfiak ellen való harc katekizmusának" nevezhette volna, de a könyv tartalmában igazán jóvá tette azt, amit címében elmulasztott. Elsősorban azzal a szemrehányással kezdi, hogy a férfiak még mindig talánynak mondják a nőt. Hol minden titokzatosság testvérének tartják, hol pedig minden baj gyökerének és fejének. — Azonban, jegyzi meg a szerző — egy dolog közös és öröktulajdonsága a férfinak: nem érti a nőt. Akár Don Jüan, akár sörivó filiszter: ebben megegyeznek. Igen, vannak pillanatok az életben — folytatja — amikor a letiport, alárendelt, félig állati sorban élő nő, az áldozati bárány, a játékszer, rettenetes lesz? Miért? Ki tud megfelelni erre? Az asszony. Csak az aszszony, mert neki viszont nem talány a férfi, ő tökéletesen ismeri ezt a fenevadat, aki a 71 könnyek asszonya. Bús arcát érzem szivemen I A könnyek aszonyának Rózss, rengő ujjai ) Most a szivembe vájnak, Érzem az illatát is : ám A rózsás gyilkos ujjnak A véres szivemre szomorún; A könnyek hullnak, hullnak. Az ajka itt mar édesen,! A haja ide lebben, Az egész asszony itt pusztít, Itt, itt: az én szivemben. Bosszút itt áll az életért, 1 Aknát itt ás a múltnak. Véres szivemre szomorún A könnyek hullnak, hullnak. Nagy az én bűnöm Vesszen is, Kire a végzet mérte, í Hogy a könnyeit szfinksz-asszonyát Megérezze, megértse Maradjon szent talánynak ő, Maradjon mindig újnak. Véres szivemre szomorún A könnyek hullnak, hullnak. Ady Endre. kapni, a gyengének kinevezett nem egyik teremtés koronájának tartja magát, minden fejlődés legtökéletesebb elfejlődési fokának. A férfi egész arca boldogságtól sugárzik, ha magára gondol, az ő kiváltságos voltára, amelynek imádásában a nő legeszményibb feladatát látja. Milyen jó is a nőnek, hogy ilyen nagyszerű földi gyönyör részese lehet! Mint egy kényes páva tetszeleg a férfi végig a világtörténelmen. Az egész világot a maga képére formálja meg, s a maga számára rendezi be. A türelmetlenség és férfierény az ő beállításában és az önzés — karrakter. Az erkölcs ápolását azonban átengedi a nőnek. Mióta csak áll a világ, szóban, alkotásokban, tartózkodás nélkül kifecsegte magát, mert egyrészt el van telve magától, másrészt meg a legrosszabbat is elmondhatta magáról, senkinek sem felei érte. A férfierkölcs — mint a macska — mindig ta/pra esik, akárhonnan bukfencezzék is alá. De ha meg van a függetlenségünk, a férfivilág reprezentatív kirakatai mögé is nézni, megláthatjuk, mi megy végbe a hátsókamrákban. És akinek meg van ehez a kellő bátorsága, az fölfrissül. Minden idők és minden ország férfia csak alárendeltségben, odaadásban és imádásban látta a nő szerepét a nemi életben. És itt megnyilatkozik a férfi minden fentartás nélkül; s ha megnézzük, a nemi élet mélységeit, hát szótlanok maradunk az ámulattól. Mindazt, amire a férfi képes, megismerte az esszony és ezt a fájdalmas tudását átöröklik a nemzedékek. r Qszakai ima. Adj — aki ezeket adod — Pár vig reggelt, pár jó napot, Pár I szép hetet és hónapot. Fehér, meszelt kastélyszobát, Zöldpenészes pincék borát, Nőt, ékszert, dalt és'zongorát. Vén, fényes, barna sifonért, Benn' hűs fehérneműt — féhért: Kis semmiket, a mindenért. Adj aratást, adj szüretet, Sáros őszt, havas teleket, Két jó lovat, két gyereket. Egy tehénkét, egy hü kutyát. Ötven-hatvan szép régi fát: Halas ér fusson köztük át. Adj békét, hogy ne fájjanak, A vágyak és ne vájjanak, Mint éhes holló-madarak. De igazán csak akkor lesz keserű Schirmacherné aszony, amikor a szexuális morál egymáshoz való alkalmazkodásáról beszél. Itt mondja, hogy a férfi a házassággal ura lesz felesége testének is, mindenkor, ha ugy kívánja, akár szereti őt az asszony, akár gyűlöli, akár kívánatos számára, vagy undorodik tőle. Mindegy. Az asszony állandóan készséges szolgálója legyen az érzékeinek. Sok aszonyt ez fosztott meg józanságától, sokan elvesztették minden önbecsülésüket, mások azért rohantak a halálba. Ha nagyon-nagyon nekirestelkedtek és halállal fizették meg kínjaikat, hát azt mindenha nagyon nőietlennek tartották a férfiak. De nemcsak igénytámasztás a férfi joga, övé a kívánság megtagadása is. A férfi temperamentuma irányitója a házassági életnek. Ha érzéki is a nő nem az, jaj az asszonynak. Ha hideg s a feleség meleg, annál rosszabb a nőnek. A férfi az ártszabó kereslet, a nő az alkalmazkodó kínálat — minden viszonylatban. Övé a jog és a hatalom, az asszonyé az alávetés kötelessége. Mindennel ki kell békülnie az asszonynak: a nemi élet kiéheztetésével ép ugy, mint a túlzott inger elszenvedésével, csakúgy a brutális, mint a lágy szeretkezéssel. Igy lesz anya; ha akarja, ha nem. Már azt is tudja a férfi, hogy ez a testi-lelki kin pompás eszköz minden feltörő szellem megfékezésére. A nem óhajtott gyermekágy a házasélet kinzókamrája . . . — A nő a házaséletben mindig tiszta és Adj megvetést, gőgöt, derűt, Az édes mellé keserűt, Halált: könnyűt; sirt: egyszerűt. Kemény Simon. Tosztóka. Csupa holdfény és sírdomb ott a rét, Csak a püspök-vár csöpp mécse lobog, Ködbe halt ház kék ablakában ül És tollat foszt négy kis kisasszony ott. A csönd tavában elsülyedt a kert, S a rózsaillat elszállt mint a nyár, Az út, a kút, az udvar sürü gyom, S ha szól a szél, nem cseng már kint a zár. És két öreg is ül benn, két öreg, Hajuk fehér és fényes, mint a len. A püspök-várban lassú zene zeng, Ha megágyaznak nékik odalenn. Kis köd-kastély kék erdő fái közt, A parkja holdfény, sírdomb és moszat, A két öreg nyolckor feküdni mén, S a négy nővérke tollat fosztogat. Ernőd Tamás.