Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-06 / 5. szám

Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c- Korona-utca 15. szám Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., 5=J Városház-utca 3. szám c=> ELŰFlZETESi AR SZEüEDEft egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'— negyedévre . R 6'— egy hónapra R 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: egész évre R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre . ft V— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELE' U»-ÍÍAÍ'I Szerkesztóseg 305 •i.adóh.vata 836 interurbán 3<>5 Budapest'szerkesztőseu eieton-szám i 812 1912 lii. évfoivair, 5. szám Szombat, január 6 A munka minisztere. Még fülünkben csengett az uj szombathelyi püspök székfoglaló szózata a munka arisztokráciájáról, mikor Beöthy László kereskedelmi miniszter a bihari küldöttség előtt mindennek fölébe helyezte az alkotó munka becsületét. Szavai nemesen hangzottak és lelkünkben átérezzük ma is azoknak nagyszerű jelentőségét. Hiszen látva a henyeség és semmittevés uras garázdálkodását, bölcsen tudjuk magunk is, hogy vesztében rohan ez az ország, ha elmaradva a^népek versenyében, nem helyezi a munkát a legmagasabb piedesztákra- mégis jóleső és bátoritó, ha egy magyar szakminiszter ajkáról röppen el a tiszta és félelmetes igazság: Magyarország csak ugy maradhat nemzeti állam a mai formájában, ha őszintén és tökéletesen az alkotó munka alapjára helyezkedik . . . Beöthy László, az ipar- és kereskedelem minisztere mindjárt föl is ajánlja lelkes támogatását e fontos nemzeti hivatásnak minél sikeresebb betöltéséhez. Ha bárki hozzásiet jogos magánérdekével és e magánérdek kongruens a salus reipublicae-vel, boldogan és meggyőződéssel elégíti ki az egyénnek érdekét. Messzire kiható biztatás ez a kereskedelmi miniszter szájából, mert nincs a mi államéletünknek olyan terrénuma, ahol a jogos magánérdekek méltányos és lelkes kielégitése olyan nagyfontosságú, mint az ipar- és kereskedelem terén. Untalan fölhangzó igazság, hogy ezen a két területen szörnyen elhagyatottak vagyunk. A nyugoti kulturállamok mértföldekkel járnak előttünk és mi domináló nyerstermelésünk előnyeit nem tudjuk ipari téren hasznosítani. E miatt kereskedelmi életünk is vérszegény és a vállalkozási kedv a bizonytalanság mankóin sántikál. Nincs pezsgés, elevenség, nem bontakoznak ki friss erők és a nemzet nem tud meríteni a modern gazdasági szellem nagyszerű forrásaiból. Iparosnak, kereskedőnek lenni nálunk ma is másodrendű fogakozás és a vármegyeházán körmölő utolsó dinok szalonképesebb a felsőbb tízezrek parkettjén, mint az iparos meg a kereskedő. Oktatásügyünknek legfőbb nyavalyája is az a szomorú degradáltság. Uri ember — és itt az uriság egy avult középkori fogalom szomorú testesitője — nem adja gyermekét a produkció pályákra, mert lateiner-sorban vagy a hivatalnoktestületben becsültebb pozíciót és magasabb f.oku közéleti szerepet biztosithat neki. A gseftsmann-bagázs nem tud felkapaszkodni az etikett létráján, mert kaszinóképes uracsok hozzá dörzsölik lakktopánjukat és kevélyen lefelé rugdossák. Kötetekre menő cikkeket öszszeirtak már erről a siralmas nyavalyáról; de nem lehet elég gyakran és elég hangosan tiltakozni. Minden józan, fölvilágosult, dolgozó embernek össze kell fogni, hogy az előítéleteknek ezt a legveszedelmesebb rákfenéjét kiirtsuk a magyar társadalom testéből. Most olyan férfiú siet segítségünkre, mint Beöthy László, akinek a neve, a szózata lobogó, mert az előítéletek pusztításának minden kellékével ékeskedik. A nagymultu bihari dzsentri ivadéka ő, aki most a henye uriság fölébe helyezi az alkotó munkát. Kora ifjúsága óta a munka volt disze és öröme. Már, mint hivatalnok megszégyenitette a vármegyei bürokrataság ősi jelvényeit, dolgozott, fáradt, purifikált és noha más volt a kenyere, buzgón A kék huszár. Irta Molnár Ferenc. A hölgy, akiről itt szó van, olyan gazdag volt, hogy nemcsak hogy saját automobilján járt, hanem két évvel idősebb is volt, mint a férje. Az egész történet egyébként, ahogy itt következik, oly végtelenül egyszerű, hogy tulajdonképen nem is volna szabad betűkkel leirni, mert érzem, hogy ezzel valami fontosságot nyer, ami ártalmára van. Az ilyen történetet egyszer véletlenül hallani kell, nem olyan embertől, akinek az van az arcára irva: „most mesélek valamit", hanem olyantól, aki ártatlanul mondja el, aki nem tudja, mi benne a szép, nem érzi, mi benrie a fontos, nem látja, mi benne az emberi és a végtelen. Igy hallottam tudniillik én. De az én szomorú pályámon, ahol az ember elbeszélő, nem lehet másként visszaadni ezeketa friss dolgokat, mint bizonyos formában. És hogy mindjárt megnyugtassam a szíves olvasót, hát épen ez az a fajta történet, amely rögtön tönkremegy, amint formába öntik. Mit csináljak ? Elmondom. A hölgy gazdag volt és két évvel idősebb, mint a férje. De azért szép volt és mikor az Operába mentek és a hölgy kiszállt az autóból, ugy, hogy a lábát messzire lenyújtotta a hágcsó felé, aztán mutatott egy darabkát a juponjából, aztán rögtön megjelent a szép kis feje a kocsi ajtajában, — azok, akik gyalog jöttek, megálltak és hosszan ránéztek. Az ura komoly kis fekete ember volt és öntudatosan ment mellette, vigyázott, hogy mindig legalább oly elegáns és méltóságteljes legyen, mint a felesége. Egyszer, mikor igy hazamentek az Operából, azt mondja a kocsiban a férje: — Kérlek, jöjjünk tisztába a kék huszárral. — A kék huszárral ? — mondja az aszszonz minden emóció nélkül. — Mi közöm nekem a kék huszárhoz ? — Kérlek, — mondja a férje egészen nyugodtan, de igazán nyugodtan, — én magamat okos embernek tartom. — Az is vagy. — Igen, és ismerlek téged. És a legszebb férji feladatok egzikének tartom azt, amit most csinálok. A kék huszár ma velünk ült a páholyban. — Igen. — Tegnapelőtt nálunk ebédelt. — Igen. — Es holnap nálunk fog vacsorálni. — Igen. A férj igazán nyugodt volt. Ezt annyiszor mondom, hogy még gyanússá válok vele. Azt fogják hinni, hogy nem is volt nyugodt, mint én hiszem. De kérem, az Isten szerelmére kérem önöket, higyjék e! nekem, hogy a férj teljesen nyugodt volt, egyszerű, egyenletes hangon beszélt és a szemében sem volt semmi olyan kifejezés, ami eltitkolt izgalomra vallott volna. — Igen, — mondta a férj is, — és én figyelmeztetni akarlak téged valamire. Te olvastad a Karenin Annát. — Igen. — Abban van egy pár oldal, amit én minden nyomtatott oldalnál többre becsülök. Ezeken az oldalakon az a jelenet van leirva, amikor Anna megjön a vonaton és Wronsky először látja meg őt: Mire a pályaudvarról kimennek, Wronsky az anyjával és Anna a férjével, akkorra már Wronsky szerelmes Annába és Anna szerelmes Wronskyba. De a könyvben ez a szó: „szerelem" nem fordul elő, ezt a jelenetet húszszor olvastam el egymásután és sehol nem tudtam benne azt a pontot, azt a mondatot megtalálni, ahol felkiálthattam volna: „itt kezdődött, ez az a pillanat, amikor megszerették egymást." Elolvashatod százszor is, ott szó van a vonatról, a pályaudvarról, néhány emberről, egy balesetről, tudja Isten még micsoda távoleső dolgokról és mikor a végére érsz, mégis azt érzed, hogy ezek ketten itt most tiz perc alatt beleszerettek egymásba. Egy rossz iró ezt irta volna: „Tudja Isten hogyan, tudja Isten miért, a férfi szivében feltámadt a szerelem". De ez az iró nem irt semmit erről és mégis mindent tudunk. Nekem ez rendkivül tetszett. — Nos ? — mondta az asszony. — Ez az életben is igy van, — szólt a férje. — Igy van az életben is. — Igen. — Ostoba ember, aki szavakat, mozdulatokat keres. Ha az ember addig vár, arnig egy asszony egy gyanús szót mond, akkor már le is késett mindenről. És mikor már az asszony valamit mond, vagy egy mozdulatot tesz, akkor már a férjnek semmi csinálnivalója nincs többé. Azért szólok most édesem, mert én nem várok addig. — A kék huszárról van szó ? — Arról.