Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-04 / 3. szám

191?. január 4. DÉLMAGYARORSZÁG 7 — Egy szürkehályog-operáció rendesen, azt mindenki tudja, két percig tart. De az előkészület eltartott egy óra hosszat. Én rög­tön siettem vissza, mert itt a klinikán vár­nak a betegek . . . A miniszterelnök a délutánt jól töltötte, ugy egészségi állapota, mint kedélye kifo­gástalan. Grossz tanár a délután folyamán meglátogatta a miniszterelnököt, akinek egészsége javulásával teljes mértékben meg van elégedve. Mindennek ellenére a minisz­terelnök nem fogadhat látogatókat. A lencsét kivették a miniszterelnök sze­méből s azt épugy, mint Tisza István gróf­nál, üveggel helyettesítik. A nemzeti munkapártban ima egy ivet tet­tek ki, amely gratulációt tartalmaz a minisz­terelnök az operáció szerencsés lefolyásá­hoz. Az ivet már eddig is nagyon sokan ír­ták alá. Ha semmi komplikáció nem áll be, ugy a miniszterelnök rövidesen teljes egész­ségben folytathatja nagy gondot és energiát igénylő munkáját. fi magyar szinészügy országos rendezése. (Saját tudósítónktól.) Az idei sziniévad kezdete előtt színházi, de társadalmi körök­ben is nagy föltűnést keltett egy érdemes és jónevü színházigazgatónak nagy szinügy­reformáíó terve. Komjáthy János, a kassai színház kiváló igazgatója vetette föl a strag­gione eszméjét, mellyel a magyar színészet országos rendezésére adott megszívlelendő direktívákat. Röpiratot is készült kiadni ak­kor Komjáthy, amelyben nagyszerű reform­terveit a'karta kifejteni és a nagy nyilvános­sággal megismertetni. Azonban nem tudni mi okból, de a beígért és már megjelenése előtt sokat kommentált és firtatott röpirat még •mindig nem jelent meg s az egész akció még születése előtt letörött. Nem kutatjuk, hogy mi okból maradt el ez a várva várt röpirat. Ugy látszik leintet­ték, mert azt nem tehetjük föl, hogy Kom­játhy, akinek negyedszázados színigazgatói múltja alatt szerzett keserves tapasztalatok adtak elég okot az elkeseredésre, — ez az elkeseredés viszont impulzust a röpirat meg­írására, megváltoztatta vo'lna véleményét, a melyet a szinügyi viszonyok végleges meg­utálása érlelt meg benne. Elmaradt a röpirat, de nem maradtak el azok a lehetetlen igazságtalanságok és fél­szegségek, amelyek az emiitett röpirat megje­lenésére, de még inkább a szinészügy orszá­gos rendezésére okot szolgáltatnának. A szi­nészügy még mindig, sőt mindtovább nyílt kérdése, hogy ugy mondjuk nyílt •nyomoru­sága marad a társadalomnak, melyet előbb­utóbb országosan rendezni kell, mert ugy amint van, tűrhetetlen. Tűrhetetlen az, hogy inig a színházat mint a művészet egyik eklatáns kifejezőjét köz­érdeknek tekintik, addig a köz rovására üzle­tet csinálnak belőle. El kell végre is dönteni, hogy müvészet-e vagy üzlet? Há művészet, akkor ne csináljanak belőle üzletet, ha pe­dig üzlet, akkor ne bolonditsák el vele a né­pet azzal, hogy művészet, amit pártolni kö­teles és amit pártolnak is a köz nevében és a nép pénzéből azok, akik a közérdek lovag­jaivá és a szent művészet őreivé szeretik ma­gukat föltolni. Lássuk már most, mi a helyzet: meddig művészét és meddig üzlet? Van Magyarorszá­gon vagy husz-lmszonöt kulturváros. Mond­juk igy, bár a kultúrát inkább a népesség nagy száma helyettesíti. Ezek a városok épí­tenek egy színházat, amely méltó legyen a városhoz és már a külsejével, a homlokzatá­val,. sot többnyire csak is azzal hirdesse, hogy az illető városban milyen nagy érzékkel van­nak a kultura, a művészet iránt. Egy-egy színház-épület felépítése kerül vagy egy mil­lióba, sokszor többe. Nem baj, nem érzi meg senki, télik a jó adófizető polgárok pénzéből, meg is éri nekik a költséget azok a művészi élvezetek, amelyeket nyújt, S ugyan mire telne, ha még színházra sem? A kövezetet, világítást, köztisztaságot bánja a kánya, az nem fontos, fontosabb a kultura és annak első tényezője a színház. És mert a magyar városok, köztük Szeged is, nagyon híresek a kultúráról, hát kerül, amibe kerül, meg­építik a színházat s benne rendbe lesz a vilá­gítás is. fűtés is, miegymás is, — csak a mű­vészet marad ki belőle rendszerint. A színház tehát meg volna. Eddig rendben is van. Most aztán a város hivatása, hogy gondoskodjék arról, liogy élet, művészet s kul­tura kerüljön a falai közé. Ezt ngy csinálják, hogy kiadják egy színigazgatónak, csinál­jon vele, amit akar. Félreértés ne legyen be­lőle, állítólag nagyon megkötik a kezét, sőt bizottság utján bele is szól annak ügyeibe, de azért az igazság, hogy a színigazgató még is a markába nevet s azt teszi, amit akar. Pe­dig ő tudja, mit akar. A józan ész azt diktálná, hogy a város, amely óriási áldozattal épiti meg a színházat és fizeti annak hatalmas összegű részleteit, bérbe adja a színházat, vagyis hasznosítsa azt és ha lehet, jövedelmet húzzon belőle, de semmiesetre se fizessen rá, mert annyit is­ten bizony nem ér meg a „színházhoz címzett kultura". E helyett a színházakat egész egy­szerűen odaajándékozzák egy szerencsefmek, hadd gazdálkodjék benne, sőt sok esetben még rá is fizetnek.A boldog halandó pedig, akinek a kezeibe adták a város színészetét, a szín­ház basája ,az gazdálkodik és okosan, sok üz­leti érzékkel s egy-egy színházi bérlet el­multa után, ha újra a nyakába nem sózzák a hasznos kis boltot, nyugalomba vonul és él a tőkéje kamatjából, mig a vidéki színészek ha­talmas gárdája a legnagyobb nyomorban ténfereg egyik helyről a másikra és sok eset­ben kabarékhoz címzett nyilvános helyeken váltja fel aprópénzre nemcsak a színészi képességeit, de emberi becsületérzósét is. A színigazgató, mikor megkapta a szín­házat, igér fűt, fát, művészetet, fővárosi igé­nyeket kielégítő előadásokat, magas művé­szi nivóju rendezést, diszletezést stb. stb. Hozzálát a társulata rendezéséhez. Itt nyilatkozik meg aztán főkép az üzleti szel lem, mert ezen a réven nagy megtakar itáso­kat leliet tenni. Lehet ugyan nagy összege­ket is kiadni, de hát nem lenne kár a pénért? Színész és színész között ugyanis szokott lenni különbség, még pedig nemcsak kvali tásban, hanem árban is. Jó színész nem szerződik olcsó pénzért. És mert hát mégis fődolog a business, hát majd megteszi az olcsó színész. Primadonna, — primadonna, mind­egy, liogy milyen, jó az a szegedi publikum nak. Mire végire jár a szerződésének, még bele is tanul, meg is szeretheti a publikum. És igy vagyunk az egész szinész-gárdával Kipróbált, megizmosodott tehetségű sziné szek helyett a szegedi társulat zöme megle­het, liogy talentumos, de fiatal, kezdő erőkből van összeválogatva, akik alig, hogy lerázták az iskola porát és akik tulaj donképen csak most végzik igazán színészi tanulmányaikat Ez még nem lenne haj, elvégre fiatalnak is kell lenni, de az mégsem járja, hogy a szegedi közönség, a szegedi adófizetők költségére „szini gyakorlati iskolát", gyerek-szinházat tartsanak fenn s hogy a színigazgató a sok kedvezés fejében azzal áltassa ezt az elnéző jó publikumot, liogy színtársulata elsőrendű erőkből van összeválogatva és hogy gyereke ket, kezdő színészeket komoly primadonnák­nak, drámai hősöknek játszik ki Azt mondhatják, liogy megítélés, gusztus dolga. Erre nézve azt állíthatom, liogy ha megítélés dolga, akkor ezt maga a szinliáz­direktor is igy ítélte akkor, amikor nevetsé­gesen csekély — gázsikért: mondhatni éh­bérért szerződtette le őket. A szegedi közön­ség összecsapná a kezét a csodálkozástól, ha tudná, liogy ragyogó, pazar toalettekben megjelenő színésznőknek annyi fizetésük sincs, liogy abból karton blúzra és perkál­szoknyára sem tellene, nem pedig fényes db vatkosztüinökre és plörözös kalapokra. Igaz, hogy van nekik, abban azonban a direktor ie, a színművészet is nagyon ártatlan, hogy egyéb ártatlanságokat ne is firtassunk. Színészek, talán ífiatalok, de „ilyen öreg" sz« repkörrel, szégyenletesen kevés fizetést kúp­nak, olyan keveset, hogy az úgynevezett szer­vezett munkásoki lakatosok, nyomdászok, kő­mivesek sztrájkba lépnek, ha csak annyit fizetnek nekik. A színészek, úgynevezett szi» művészek, intelligens, képzett emberek, t« lietségek, akikben, hogy is mondják csak: is­teni szikra lángol ' és akik napról-napra ta­nulnak, próbádnak' és játszanak a szivükkel, lelkükkel, a legjobb tudásukkal, azok nem sztrájkolnak, nem is sztrájkolhatnak, mert szerződésük van, egy éves vagy bárom éves és mit bánják ők a fizetést, ők ideálisták, meg­élnek a dicsőségből. Jó, hogy a direktor nem ideálista, ő fütyül a dicsőségre, ő többre becsüli azokat a esengő­zengő melódiákat,' melyeket az anyagiak zö­reje csinál. A tanulság pedig a dologból az, hogy elsősorban ő maga legkifejezettebben ismerte el, hogy nem is másod, de harmad­rangú társulattal játszik, amikor tényleg harmad, sőt negyedrangú színészek­nek kijáró gázsikat fizet. Ezt a valóságot pe­dig homlokegyenest tagadta akkor, amikor Szeged város tanácsával és a szinügyi bizott­sággal elhitette, liogy az uj társulatának sze­mélyzete sokkal több fizetési huz, mint a meg­előző, szélnek eresztett személyzet. Tehát hol van itt szó mindeddig művészei­ről? Eddig mind csak üzlet, még pedig na­gyon egyoldalú, nagyon a színigazgató zsebé­re játszó üzlet Na és amilyen a gárda, olyan az előadás, amilyen a művész, olyan a művészete. Maga az igazgató igazán nem várhat többet társu­latától, mint amennyit az azért a pénzért produkál, de a közönség, az igen is igényel­het többet. Nem lehet csodálni, ha olcsó nyári operetteket és bohózatokat adnak, amiken nem ronthat az előadás. Bár azt is aláírjuk, hogy a szegedi színházban helye van a ko­moly és klasszikus színmüveknek. Oh igen, hétfőn és kedden, amikor a közönség úgyis elkerüli a színházat, előadják a Maebethet is, előadnak olykor egy-egy operát is, csak ugy tessék-lássék. Nagyon ügyesen: kisebb a közönség, kisebb a rossz előadás fölött érzett blamázs. És igen helyesen, mert azért, liogy a nyilvánosság kizárásával csúszik le egy-egy Shakespeare darab; a klasszikus színműiroda­lom mégis meg van mentve s a szegedi mu­zsahajlék, a komoly szinmühajléka. Az „Ár­tatlan Zsuzsi", „Eszemadta", avagy „Kegyel­mes ur" cimü léhaságokhoz úgyis megtelik hét utolján az egyetlen egy szegedi színház. Mindezekért a lehetetlen állapotokért pe­dig világért sem hibáztatjuk a színházigaz­gatót, sőt még a .város szin ügyekben intéz­kedő hatóságát sem. A rendszer a hibás, amely alapjában rossz. A színészetet országosan kell átszervezni Minden szakma, testület között ezt a leg könnyebb szervezni, mert már meg van az alapja. Az Országos Szinészegyesületet kel szélesebb alapokra fektetni és a kultuszkor mány kiegészítésével nagyobb hatáskörre ellátni. Azután a városok ne adják sem bérlie sem igazgatásra a színházat egyeseknek, ha nem adják ki ennek az ilymódon átszervezek Országos szinészegyesületnek. A város a ma ga adminisztratív közegeivel együttvéve is kevésbé illetékes unnak megítélésére, hogj, méltó-e, érdemes-e és hozzáértő-e az a szi nész, akire a színház kezelését rábízza, min egy ilyen szaktestölet. Ez a szaktestület mondjuk Országos Szinészegyesület, mely as ország összes színészeinek egyetemét jelenti majd kijelöli a maga ügyvezető igazgatóit rendezőit és ad nekik megállapított, megfe lelő gázsit. Egy-egy ilyen kiválasztott ügyve zető talentumnak azután majd nem az les a törekvése, hogy a színházat spekulatív ce lókra használja, hanem hogy színművészét* produkáljon, hogy művészi eU-smerest ara­Z A vezetése alatt álló színtársulatot pe-

Next

/
Oldalképek
Tartalom