Délmagyarország, 1912. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1912-01-14 / 11. szám

y 1912 január 14. DÉLMAGYARORSZÁG 17 Mit kíván ön a mai asszonynak ? Jókivánságok mindig aktuálisak és különösen most, amikor alig multak még el a nagy ünnepek, a kölcsönös jókívánságok hagyományos időpontjai. A fenti kérdésnek pedig, amelyet a párisi „Gaulois" intézett hírneves francia Írókhoz és tudósokhoz, teljes időszerűséget az kölcsönöz, hogy a válaszok a nőkérdés örökké mai témáját érintik. Hiszen a nők tudományos pályákra özönlése és egyre növekvő részvétele az élet harcaiban, előbb-utóbb teljesen uj alakulások elé állítják majd a társadalmat. Annál a kérdésnél telhát, amely ezt a nagy változást formálja ki a társadalom kebelében, misem lelhet aktuálisabb. A megkérdezett irók a következőkben feleltek meg a „Gaulois" kérdésére. Jean Aicard iró ezeket mondta: — Mit lehet vájjon a mai asszonynak kívánni? övék minden szépség, minden varázs s ez hatalmassá teszi őket; a legtökéletesebb lojalitás, szintúgy a períidia is az ő tulajdonságuk. Mit lehessen hát azoknak kivánai, akiknek minden a birtokukban van? ... Mégis egyet: Lássák be végre, ihogy a túlságos terjedelmű színházi kalap sérti az irodalmi jóizlést; ezt kívánom nekik teljes szívből. René fíazin iró csak annyit kiván az aszszonytól, hogy „a jövőben, ép ugy, mint eddig, imádkozzék a férfiért". A nálunk is nagyhírű Eugen fírieux igen komolyan vette a föltett kérdést; a válasza igy hangzik: — Nagyon nehéz ilyen komoly kérdésre néhány sorban válaszolni. Mert igen bonyolult a nő szociális helyzete. Már legfiatalabb ifjúságától kezdve azon fáradoznak a leány szülei, hogy közte és a világ között egy tévedésekből és altatásból szőtt hálót kerítsenek. A siker és pénz után való vágy, a hozományvadászat szemérmetlen üzleti üggyé tették a házasságot, s ennek a következménye az, hogy két embert, akik alig ismerik egymást, szomorú életre egymás mellé láncolnak. A fiatal leány lelke mintegy megmerevedve, holtan pi-hen egy áfhatatlan burokban. Ha nem merész óhaj, a szinte lehetetlent kívánni, ugy olyan bátorságot kívánok a mai nőnek, amellyel megszabadíthatja magát ama szánandó előítéletektől,, mely eket gyakran a hibás nevelés kényszerit reá. Intelligenciát kívánok neki, hogy mindent tudjon és megértsen, hogy szeretni tudjon és megbocsátani. Emil Faguct rövidebben és tréfásabban válaszol: — Azt kívánom a mai nőnek, hogy ne legyen a holnap asszonya. Ugyancsak a nőemancipáció ellen nyilatkozik Henry de Régnier: — Hogy az asszonyokból orvosok, ügyvédek, sőt kocsisok is lettek, csak egyet merek kívánni nekik: maradjanak a fentiek ellenére is asszonyok. Egyéb feladataik ellenére se feledkezzenek meg arról, hogy elsősorban tetszeniük kell. Ha az asszonyoknak csak a foglalkozásukra lesz gondjuk, akkor nagyon csúnya lesz a világ és igen szomorú az élet. Jules Lemaitre az asszonynak „gyermeket és hűséget" kiván. Jules Claretie pedig azt kívánja, hogy a mai asszony hasonlítson a régihez. Paul Margueritte az aranyos középúton marad: — Azt kívánom a mai asszonynak, hogy a holnap asszonya legyen: öntudatos, szabad, tanult, de tartsa meg a régi asszony minden varázsát. Flamiron válasza igy hangzik: — Azt kívánom az asszonynak, hogy olyan maradjon, mint amilyen most: szép, elragadó és kedves; de ha valamelyes fogalmakat alkot magának a természettudományokról, hát az sem baj. Főleg ne tévessze össze az északi sarkcsillagot a Siriusszal. És végül J. Normand igy nyilatkozott: — Azt kivárnom a mai asszonynak, hogy a tegnapelőtti asszonyhoz hasonlítson. Mert a tegnapelőtt anyáink kora volt. Vércsepp a tjomoköan. Ha majd a Lét, a cifra börtön Lázas öléből eldobott, Ha mást nem, hagyok itt a földön Egy forród piros vérnyomot. Minden keservem abba öntöm. Égni fog tőle a homok. Abban a forró, csöppnyi vérben Én szólok majd, én lázadok: lm, ezt hagyták örökbe nékem Az évek és a századok: Lágy meghunyászkodást a Végben És renyhe, rest alázatot. Hol van az agaim erője. Mi apámban is lüktetett? Az élet kiszitta belőle A mindenható tüzeket. Maradt a múltból a jövőre: Nekem egy halvány 1 üzenet. Nem soká sinylek már én itt lenn, Elnyü a fásitó'robot. Mi Én vagyok, — eloszlik minden, bem hagyok mást: egy'vérnyomot. • • • Egy kósza szellő arra libben. Belepi azt is a\homok. Lányi Viktor. TCoíbuska l)erceg édesanyja. "Az anyád este'vig házakba jár. Anyád a bálba mén el minden este. Vesz vasárnapi vörös viganót, Violavirág-szagos lesz a teste, Cseppenő vér (cseppjénél pirosabb Anyád csöpp szája, mikor téged csókol, Kolduska herceg ne tudd meg soha Honnan jön anyád haza, reggel jókor. Anyád ha mén, lelkem, ne leskelődj. Hercegi ujjast varr neked ő nappal, Tiz selyem gúnyát varr egyvégibe, S a ház megtelik arany kosarakkal: Hallgasd csak, hogy zenél most kint a szél, Hosszú holdfényes haja súg, suhog, zeng, Kolduska herceg van egy siri kert, A herceg is gyolcsinges koldus ott lent. Anyádat egyszer hazahuzza majd Fekete hintón két fekete sárkány, Violavirág-szagos testire, Az éjji ut csatakos őszi sárt hány, Viganója vörös\ lesz mint a vér. Arca fehérlőbb, mint a párna pelyhe, Kolduska herceg, a te szép anyád' Valaki szörnyen magához ölelte. Ha nagyra nőssz, a szél majd mást zenél, Hercegi ujjast senki se varr néked, És nem tuclod, hogy ki volt az • anyád És senki se mond este vén meséket, Viola virág-illat rabul ejt. Vörös viganó vár rád minden éjjel, Kolduska herceg a te szép anyád Meghalt éretted örök szüzességgel. Ernőd Tamás. Szonett. Estére zárd be majd az ablakot S a függönyöket csendesen I ereszd le És nézz soká a csillogó ereszre És nézd soká a sarki csillagot. Gondolj emlékem üres batyujára. S dobáld belé sok tőlem féltett kincsed, És melegítsd meg nekem a kilincset, Ugy tedd rá kezed a fogantyújára, De akkor is, ha bánatok zavarnak. Csak aludj el és fordulj be a falnak, S álmod, csipkéit, mindet neki hintsed. Ki, mig az idő lassan odakint mult, Oly messziről is Te utánad indult, S most csókolgatja sirva a kilincset . . . Ambrus Balázs.