Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-12 / 284. szám

4 DELMAGYAPORSZÁQ 1911 december 12 zös pincébe raktározzák el boraikat s egyenlősitik. Nagvon sok ily pincét lehet létesíteni, mert költsége csak a hordóbeszerzés, mit a gazdák természetben is adhatnak, a pincebérlet s a borok rövid ideig tartó kezelési költsége. Most az ilv pincékben elraktározott Összes borok értékesítéséről egy központi szervezet gondoskodik, amely a beraktározott borokra előleget is ad. Ha -ily módon először csak 10 pincét szervezünk per 10.000 hektó, akkor már 100.000 hektó egyenlősített borral állhatnak a gazdák a piacra s bizonvára más árakat énnek el, mint most, mikor minden hordóban másszinü borokkal könnyű játékszerei a borügynököknek, kik vidékenkint kartelt kötve, ugy veszik meg a kisgazdától a bort, ahogy akarják. A kisgazda szüretkor kénytelen eladni borát, mert nincs hordója, pincéje s főleg kell neki a pénz s szorultságában kész zsákmánya a kartelnek. A fent emiitett szövetkezés, remélem, megszünteti a bajokat, mért előleget ad a gazdának s borát egyenlősítve, nem három közvetítő kezén keresztül, hanem közvetlenül adja el a nagykereskedőknek, vagy a fogyasztónak. Ha e szövetkezés, amint hiszem, helyes alapokra lesz fektetve, később kiterjedhet az egész homokvidékre s teljes megszervezése nem kerül majd annyiba, mint egy borközraktár épülete. Csakhogy e szervezkedéshez a kormány jóindulatu támogatása szükséges és pedig inkább erkölcsi, mint anyagi támogatása. Ha e szervezkedést a földmivelésügyi miniszter ur pártolja, bízvást elengedhetjük a homokon a közraktár felállítását, ámbár nem késem kimondani, hogy amennyiben a kormányhatóság közraktárt állit fel a homokvidéken, akkor annak egyedüli illetékes helye Szeged, hol a legtöbb szőlőterület s a legnagyobb szőlőkultúra van. (Halászat.) A haltenyésztés emelésére fölvett költségek az előző évekéhez hasonlók. A közvizek benépesítésére meglehetős Összegek állanak rendelkezésre. E téren bizonyára meg is fognak történni a szükséges fejlesztési munkálatok. A közvizek benépesítése mellett azonban szives figyelmébe ajánlom a földmivelésügyi miniszter urnák a magánkézben levő terméketlen szikterületeknek halastóvá való átalakítását. Rengeteg sok 10—20—100 holdas jelenleg használhatatlan szikterület van. melyek természeti fekvésüknél fogva olcsón, kitűnő halastavakká lennének átalakíthatók. Pár év előtt a földmivelésügyi miniszter nr összeiratta e területeket s fölhívta a tulajdonosokat, hogy amennyiben e terméketlen területeket mürétté alakítanák át, a kormányhatóság szivesen hozzájárul a költségekhez. A tulajdonosokban nem nagy hajlandóság volt erre, mert azokból a szikterületekből nagy költséggel sem lett volna soha jó, használható mürét, igy azután ez akció teljesen abbamaradt. De már akkor fölmerült az az eszme, hogy e területeken halastavakat létesítsenek. E területek egy kis töltési munkálattal, egy-egy olcsó aítézi kut fúrásával vagy vízbevezetésével kitűnő halastavakká alakithatók át. Ha e magán halastavak tömegesen létesíttetnének, nemcsak eddig hasznavehetetlen területek válnának hasztiothajtókká, hanem a közélelmezés egyik nehéz kérdése, a lakosságnak friss és olcsó hallal való ellátása oldatnék meg. Ez indokok hói helyes volna, ha a kormányhatóság ez irányban az eszközölt összeírások alapján az érdekeltekkel felvenné a tárgyalás fonalát s állami kedvezményekkel serkentené a tulajdonosokat a használatlan szikvidékeknek halastóvá való átalakisára. (Gazdasági tudósítók.) Helyénvalónak tartom itt fölemlíteni a gazdasági tudósítói intézmény átreformálásának szükségességét. Az 1910. évben milliókra menő károsodás érte a gazdaközönséget amiatt, hogy a földmivelésügyi minisztérium termésbecslése a tényleges állapotnál magasabb volt. Ez év május havában, mikor a t. Ház az 1911-ik évi költségelőirányzatot tárgyalta, történtek is ez irányban felszólalások, sőt a földmivelésügyi miniszter ur elő is terjesztette azon tervezet körvonalait, mely szerint a tudósítói intézményt helyesebb alapokra óhajtja fektetni. Azonban ez évben újólag tévedett a hivatalos termésbecslés, és megint a gazdák kárára. Épen a legszegényebb gazdaközönség az, mely ezáltal károsodott. A szegény kisgazda, sokszor a nagyobb is, mire aratásra kerül a sor, már anynyira szorongatva van a különböző fizetési határidők által, hogy termését kénytelen nyomban a cséplés után a piacra vinni. Termését a téli vadviz, majd az utána következő szárazság megtizedelte, mégis a kedvező termésbecsléseket a kereskedők kihasználván, az árakat ugy alakították, hogy koronákkal kevesebbet kapott a gazda métermázsánkint, mint mennyit a viszonyok szerint remélhetett. Igaz, hogy nemsokára a búzaárak felszökkentek, de akkorára a kényszereladásokat eszközölt gazdák milliókat veszítettek. Ezt a jövőben lehetőleg el kell kerülni. A találomra való becslések mellett szerintem főhiba az, hogy sem a földmivelésügyi minisztérium, sem a felügyelők, sem a gazdák, sem a kereskedők egy évben sem tudják pontosan, sőt megközelítőleg sem, hogy Magyarországon hány hold föld van búzával, rozszsal, kukoricával stb.-vel bevetve. És itt van a tévedések főoka. Mivel pedig a gazdaközonségnek vitális érdeke az, hogy pontos termésbecslés álljon az ország rendelkezésére, ezért ez állapotokon változtatni kell. Én szerintem a helyes termésbecslést gazdasági tudósítók nélkül is pontosan, megbízhatóan el lehet látni. Elsősorban miniszteri rendelettel kötelezni kell a gazdaközönséget arra, hogy földjének bevetési arányát minden év első két hónapjában, nagyobb városokban az adóhivatalban, kisebb helyeken a községi jegyzőknél bejelentse. E bejelentéseket az adóhivatalok és a jegyzők összesítik s beküldik az .illetékes gazdasági felügyelőnek. A gazdasági felügyelők feldolgozzák s beküldik a minisztériumba. Ha egyszer magának a minisztériumnak az egész ország s a gazdasági felügyelőknek kerületük azon évi fölhasználati statisztikája rendelkezésükre áll, maga a termésbecslés igen könnyű lesz. Elvégezheti a gazdasági felügyelői hivatal maga, ha a felügyelő vagy segédje két hetenként csak egyszer körül utazik kerületében vagy a jegyzőktől vidékenkint beszerzi a vidék termésének átlagos állását. E rendszer létesítése nem oly nehéz, mint az előszörre látszik. A gazdaközönségre nézve nem megterheltetés e bejelentési kötelezettség. Hisz az ő érdekében történik. Ez az én javaslatom. Lehet, hogy más okosabbat tud javasolni. Egy azonban bizonyos, hogy a mai rendszeren változtatni kell. Évtizedes tapasztalat mutatta meg, hogy a gazdasági tudósítók mai rendszere nem vált be. (Gazdasági szakoktatás.) E kérdéssel kapcsolatban felemlítem a gazdasági szakoktatás és szakelőadások kérdését. E tételnél a mostani költségelőirányzat, eltekintve a hivatalnokok felemelt személyi járandóságaitól, az előző évek költségelőirányzatainak keretében mozog s igy anyagi eszközök hiján e két fontos kérdés nem igen lesz az 1912-ik évben fejlesztve. Szükségesnek tartanám a gazdasági vándortanfolyamok létesítését. Tanulásra leginkább a kisgazda és a munkás van rászorulva. És épen ez a két elem az, amieily a gazdasági iskoláikat nem látogathatja. A kisgazda és a munkás nem hagyhatja ott családját, gazdaságát vagy munkakörét, hogy külön gazdasági tanfolyamot végezzen. Ezt legjobban igazolja az, hogy az alsófoku gazdasági intézeteket és állandó tanfolyamokat nem az illetékes gazdaközönség látogatja, hanem jórészben más foglalkozásból áttért egyének. Pedig ez intézetek és tanfolyamok nem azt a célt szolgálják, hogy más foglalkozású egyéneket a gazdaságra kitanítsanak, mert az ezen tanfolyamok keretében nem is sikerül, hanem azt a célt, hogy a gazdasággal már tényleg foglalkozó, ahoz értő vagy ugy is mondhatjuk, hogy a gazdaságában született egyéneknek a szakmájukbani haladást elősegítse s velük a belterjes gazdálkodás elveit megismertesse. Ha a gazda és munkás nem jöhet el lakhelyéről messze eső tanfolyamokra tanulni, a tanfolyamnak kell a helyébe menni. Ha a földmives iskolai vagy vincellériskolái személyzet időnkint egy község vagy egy népes tanyavilág kőzetébe kiszáll s ott abba az időben, mikor a sürgős gazdasági munkák szünetelnek, ott 1 vagy 2 hetes tanfolyamot tart a tejgazdaságról, a jószágkezelésről, á szőlőmivelésről stb.-ről, akkor bizonyára e tanfolyamot az ottlakó és a művelődésre hajlamos gazdák tömegesen fogják látogatni. Két hét múlva áttennék a tanfolyam színhelyét más községbe. Ez volna az igazi eredményes tanitás és tanfolyam. Az ilyen tanfolyamok többet érnének, mint a földmives iskolák, melyeket rendszerint épen a gyakorlati gazdák nem látogatnak. A gazdasági előadások kérdésében is el kelne a reformáció. Ez a kérdés is felette fontos és kapcsolatos a fenti kérdéssel. A földmivelésügyi miniszter ur jelentős áldozatokat hoz a gazdasági előadásokért. Jelentős összegeket utal ki a vármegyei és városi gazdasági egyesületeknek e célra. Tartanak is télszakonta rengeteg sok előadást, de bizony sok előadásban nincs köszönet. Nagyon sokszor nem illetékes egyének tartják az előadásokat, hanem azok, kik hozzáférkőznek az egyesületekhez. Szerintem a kérdést ugy lehetne rendezni, hogy a gazdasági előadások tartását csak oly egyéneknek szabadna engedélyezni, kik közismert szakember létükre, vagy esetleg leteendő vizsgától függőleg a földmivelésügyi minisztériumtól bizonyos szaktárgyakban gazdasági előadói engedélyt nyernének. Igy bizonyára célravezetők volnának a gazdasági előadások. Államfeladat a gazdasági szakoktatásnál.) Ugy a magasabb, mint az álsófoku gazdasági szakoktatás erkölcsi és anyagi terhei és munkái teljesen a földmivelésügyi minisztérium vállain nyugszanak. E tekintetben segitőkézre sem magánosoktól, sem községektől, városoktól nem igen számithat. Csak például hozom fel, hogy a legnagyobbrészben földmivelő lakossággal biró és 120.000 lelket számláló Szegeden a jövő tavaszszal egyszerre öt nagyértékü szobrot fognak a köztereken leleplezni s ugyanekkor e kulturális érzékű városban nem tudtunk ezideig egyetlenegy gazdasági iskolát sem létesíteni, még egy kicsinyke földmives-iskolát, vagy állandó jellegű munkástanfolyamot sem. Ugyanott egy gazdasági tanyai vasút létesítését, amire a pénz és te'rv már évtized óta megvan, bizottsági tárgyalásokkal közel tizenöt éve napról-napra elodázzák, dacára anank, hogy azt a lakosság követelőén sürgeti, dacára annak, hogy létesítésétől 60.000 gazda jóléte s ugyanannyi városi lakos olcsó és jó közélelmezése van függővé téve. Pedig nem a szobroknál, hanem a falat kenyérnél szükségesebb Szegeden a gazdasági szakiskola s a termények értékesítését lehetővé tevő vasút. Ez is mutatja azt, hogy <i gazdasági kérdések megoldását és gazdasági szakoktatás fejlesztését mindenütt az államhatóságtól várják, lehet, hogy azért, mert ezt államfeladatnak tartják, de inkább azért, mert az érzék és a megértés hiányzik hozzá. És hogy igy e gazdasági szakoktatás kérdésének fejlesztése majdnem minden vonalon a földmivelésügyi tárcára ihárul, az bizonyára fokozottabb munkára és áldozat-