Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-05 / 279. szám

1911 11. évfolyam, 279. szám Kedd, december 5 DÉLMAGYARORSZÁG Mzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, .—• Korona-utca 15. szám Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., a Városház-utca 3. szám ELOhiZÜTESi AK SZKÜÍÍÜEA egész évre . R 24— félévre . . . K 12'negyedévre . K 6'— egy hónapra R 21Egyes szám ára 19 fillér. EL0P1ZETESI AR VIDEREN: egész évre R 28-— télévre . . . R I4-— negyedévre. R T— egy hónapra R 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. TELErüft-SZAfl: Szerkesztőseg 305 „^ Riadóhivatal 836 interurbán 305 Budapesti szerkesztőse^ lelefon-száma 128—1/ Magyarország gazdasági viszonyainak hibái. Elmondta Hegedűs Lóránt. A vámpolitikánkban kell olyan hibának lenni, amely fokozottabb mértékben előmozdítja a drágaságot és amelynek még egy nagy háttere van, ez a következő: lehet azon okoskodni, hogy a drágaság magába véve jó-e vagy rossz, én azt mondom, hogy sem jó, sem rossz, hanem vannak országok, ameiyeknek mérgét és vannak országok, amelyeknek mérgét és vanpezi. A drágaság egy motivum, mint a Niebelung gyűrűjében a Valhalla motivuma. Az ember a ring első estéjén, amikor a Valhalla motivum a hegedűn halatszik, mintha a márvány oszlopok a levegőben emelkednének és az utolsó estéjén a ringnek a Götterdaemmerüngban ott van szintén a Valhalla motivum, de ekkor cintányéron és egy rettenetes, az embert kétségbeejtő nyöszörgésbe megy át, jelentve az istenek tönkremenetelét. Az elsőben egy gyönyörű látvány, az utolsóban egy haláltusa van. Igy van ez a drágaságnál is. A drágaság egy motivum, amely az egyik nemzetnek felemelkedését, árujának emelkedését, társadalmi osztályának felemelését jelenti, a másik országban nem hallunk egyebet, mint a napi kinok folytonos kiáltozását és vergődését. Ez a másik nemzet — mi vagyunk, mert országunknak egy csodálatos szervezeteket adtunk. Ebbe az országba beállítottunk háromszázezer fix fizetésű tisztviselőt, ezekhez hozzátettük a vármegyék, városok és községek tisztviselőit, vagyis készakarva a társadalom legnagyobb részét odadobtuk az elmorzsoló körök elé a drágaságnak. Az állam kétféleképen szervezkedhet, vagy azt mondja, hogy drágaságot csinál, ebből a drágaságból kiveszi a részét minden társadalmi osztály, mint Angliában — mi ezt nem választottuk — hanem azt mondjuk, hogy kérem óvatos emberek vagyunk, mert mi nem életképességre, hanem nyugdijképe^ségre akarunk berendezkedni, egy kis fizetés és protekció, ez az, amit kérünk. — Mindenki fix fizetésből él nálunk, — a mely ugyan ezt a nemzet derekát agyon fogja morzsolni az a drágaság, amely Kngliában gazdagságot fog teremteni. Mi felléptünk és azt mondottuk, hogy azt csináljuk, amit Bismarck és elfelejtettük Bismarcknak azt a nagy mondását, hogy a kereskedelmi szerződés abban különbözik minden más szerződésnél, hogy mig ott az egyik tudja, hogy a másikat be fogja csapni, a kereskedelmi szerződésnél nem tudjuk, hogy melyik csapja be a másikat. Amit Bismarck megkezdett, az nem volt más, mint megakadályozni Magyarország feltartózhatlan fejlődését a gazdasági haladás és függetlenség felé. Bismarck felemelte az agrár vámokat, — hogy bennünket üssön. Azt mondta, hogy ti is emeljétek fel az agrár vámokat Szerbiával, Romániával és Bulgáriával szemben, milyen nagyszerű lesz ez . a ti gazdasági fejlődésiekre! Németország elfogadta a Balkán államok piacát, ez volt az eredménye annak, hogy ő az agrárvámok behozatalát nálunk szorgalmazta. Aki abból indul ki, hogy egy olyan ipart icg csinálni, amely Magyarországot ellássa, az nem fog ipart csinálni, mert a munkamegosztás folytán lesznek dolgok, amelyeket behoznak és lesznek, amelyeket kivisznek. Pl. a Hunyadi János keserüvizet Angliába sohasem fognak csinálni. Lenne-e osztrák ipar egyáltalában, ha Magyarország nem volna itten? Ez hinterland nélkül lehetetlen volna. Mi voltunk az elsők, Romániában, Bulgáriában és Szerbiában, olyan szerződésünk volt, hogy Európa azt mondta, hogy ez valóságos vámunió és ki volt az, aki elfogadta ezt előlünk? Ami kitűnő tanácsadónk Németország. De egy másik következménye is volt, hogy miután felemeltük az agrárvámokat, sorvadásnak tettük ki egész középosztályunkat, a mely a fix fizetésre rendezkedett be. Ez a drágaság talán el fog múlni, de el fog-e múlni az, hogy gyerekeinknek nem tudunk elég táplálékot adni? El fog-e múlni a jövendő generációban az a senyvedés, amelyet a mostani generáció táplálkozásának hiánya idéz elő!? Ez nem fog elmúlni és akkor hiába fogjuk mondani, hogy haladunk feltartózhatlanul a gazdasági függetlenség felé. De ennek a vámpolitikának meg volt még egy oka és ez volt, mikor elkezdtük Ausztriával való gazdasági viszonyainkat rendezni. Nem akarok politikával foglalkozni és ha azt is elmondom, — épen Szegedről jut eszembe — hogy én épen Szegeden annak idején vészteljes időkben figyelmeztettem a jelenvoltakat, hogy mi lesz ennek a mi politikánknak az eredménye? Ha szabad röviden megmondanom, én tudom, hogy mi lesz és mi lett. Mi 1907ben arra vetettük fejünket, hogy mi az önálló gazdasági berendezkedést nem fogjuk csinálni. Ennek óriási eredménye az lett, hogy mig azelőtt szövetséget, most szerződést kötöttünk Ausztriával. Szövetség és szerződés között 4 betű különbség van. írtam egy cikket annak idején, megírtam, hogy ez a négy betű lesz a világtörténelem legdrágább négy betűje. Felemeltük a quotát, 15 milliót fizettünk egy betűért, ami pzt hiszem, hogy a magyar nyomda-technika mai fejlett állása mellett ez csakugyan tuldrága. Más dolog is történt azóta. Az, hogy a közönséget beleszoktattuk abba, hogy ő a közgazdasági jövőt formulákban és papir önállóságban keresse. Ezt csináljuk tiz év óta és Ausztria nagyon okos volt, ö ezt észrevette és minden formuláért rettenetesen megsarcolt bennünket. Ennek a formula-politikai politikának, amely csodálatos autonom vámtarifát is csinált, méltóztatnak megnézni azt a hires 1907. évi autonom vámpolitikát, amelyben az van benne, hogy van Magyarországnak egy önálló vámtarifája, azonban ez nem érvényes először Ausztriával szemben és nem érvényes a külföldi államokkal szemben sem. Hát kivel szemben érvényes ez a vámtarifa? Olyan államot még nem láttam, amely magát vámtarifával megsarcolta volna! Azt kérdem én, maradhat-e az igy tovább? Maradhat-e az, hogy mi csak Németország fullajtárjai legyünk, mig ők kihasználják ezt a saját részükre! Mi a saját fix fizetésű t --ztdlyainkat tönkreteszszűk és papiros o állósági formulákkal akarjuk a kereskedelmi mérlegünket kiegyenlíteni. Nem tudom, hogy mennyit ér ez a formula, de hogy 269 milliót rekompenzálni tudna, azt kétségbe vonom. Ha ez igy van, az a kérdés, mit csináljunk? És én azt mondom, hogy megtaláltam azt az utat, hogy hol ne vesszünk össze. Az én t. agrár barátaim vagy ellenségeim azt mondják, hogy én okvetlenül a vámok leszállítását kivánom. Ezt én sohasem mondtam, de az a szerény meggyőződésem, hogy mi közgazdasági naivák vagyunk, hogy magas vámok lesznek-e vagy alacsonyak lesznek-e, nem tőlünk függ, hanem — Németországtól. Miért vesszünk össze ezen, miért gyanusitsuk meg egymást, ezt én nem értem, annál inkább, mert sikerült elérni a gazdasági egyesületnek azt, hogy ma mindenütt az egész monarchiában a magyarokat szidják a drágaságért. A magyarok ellen való gyűlölet növekedik azért, mert nekik köszönhetik a drágaságot, mert az OMGE. kirohanása a nagy vámok miatt a legnagyobb gyűlöletet érlelte meg Ausztriában, mert minket tesznek felelőssé, hogy ha az asszonyok nem tudnak kijönni konyhapénzükből. Azt mondom, hogy ne disputáljunk ezen azért sem, mert nem tőlünk függ, hagyjuk abba ezt a nagyzási hóbortot, várjuk meg, hogy mi lesz. Én gondolom, hogy Németország le fog menni a vámjaival. Hiába mondja az OMGE, hogy jók az ő nagy vámjai, ő is lemegy a nagy vámjaival, —