Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-30 / 299. szám

19 1 il. évfolyam, 299. szám Szombat, december 30 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, =1 Korona-utca 15. szám t=s fifidapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., F3 Városház-utca 3. szám a f ii mi i'^iiiMinaana——g ELŐFIZETESl AR SZEGEDEN 7 ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: egész évre K 28-— félévre . . . K 14'— negyedévre. K V— egy hónapra K 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. egész évre . K 24— félévre . . . R 12*— negyedévre . K 6— egy hónapra fi V— Egyes szám ára 10 fillér. TELEfUN-SZAfl: Szerkesztőseg 305 — Kiadóhivatal 836 interurbán 305 Budapesti szerkesztőseg telefon-száma 128—12 Háborús világ. Valami legyőzhetetlen, gonosz és féktelen izgalom vonul végig egész Európán, át Amerikába, el Ázsián keresztül, végig a világon. Az általános izgalom a háború réme. Ó nemcsak a megélhetési harc szelleme ez, hanem még inkább a hódítás harcáé. Ilyen területéhség, ilyen erőszakos hajlam még soha nem vett erőt az embereken, mint most. Ugy, hogy a legműveltebb államban, Angliában szinte legnagyobb a fegyverkezési düh, ugy hogy komoly és vicclapok aként rajzolják le Anglia helyzetét, mint amely szigetország teljes katonai állammá változik, hol óriási Dreadnought-tok a városok, várfalak a határok, katonai szállítók a vonatok, sőt a levegőben is katonai aeroplanok és léghajók kémlelnek. Aki a háború hóditó szellemét figyelemmel kiséri, legelőször a monarchia helyzetére gondol. A monarchia a legbékésebb indulattal illeszkedik a háboru-országok közé, viszont évtizedek óta a hadsereggel való védelemre semmit se áldozott. S ha tovább is igy folytatjuk a béke-maradást, tulajdonképen elmulasztjuk a kellő védelmet. Azért mondotta Aehrenthal külügyminiszter a delegáció tegnapi ülésén a következőket: — Igaz, hogy Ausztria-Magyarország Európában és a közeli keleten mindenkor a konzervatív politika támogatója volt és az marad a jövőben is. Véderőnk fejlesztése kizárólag saját biztonságunk védelmére történik és hogy bennünket azon helyzetbe juttasson, hogy szövetségeseinkkel megvédhessük az általános békét. A véderőnek a béke fentartására és a monarchia érdekei védelmére irányuló feladata betöltéséhez még sürgős szüksége van az erősítésre személyi állományának felemelése utján. E szükségleten a véderőjavaslatok vannak hivatva segiteni, amelyek bizonyos idő óta a parlamentek előtt feküsznek. Engedjék meg, hogy az osztrák-magyar külpolitika rendkivül felelősségteljes vezetésének szempontjából kifejezést adjak azon nézetemnek, hogy a véderő javaslatok gyors elintézése a monarchia politikájának eminenter békés céljait lényegesen előmozdítanák. Ezeket mondotta Aehrenthal külügyminiszter. Auffenberg hadügyminiszter pedig statisztikai adatokkal is jellemezte, hogy a külföldi államok mennyit áldoznak a harcos berendezésekre. A statisztika adatai szerint, mondotta Auffenberg, az utolsó hat évben az állami bevételeknek következő részei lettek a hadsereg szükségleteire forditva: Németország 15—18 százalék (csökkenő irányzattal). Oroszország 23—23.6 százalék állandó irányzattal). Franciaország 29—30 százalék emelkedő irányzattal). Olaszország 21—24 százalék (gyorsan emelkedő irányzattal). Szerbia 23 százalék (emelkedő irányzattal). Bulgária 22.2 százalék (állandó irányzattal). Angolország 40 százalék (emelkedő irányzattal). Helvécia 26.4 százalék (emelkedő irányzattal). Ausztria-Magyarország 12—13.6 százalék (csökkenő irányzattal). Semmi kétség nem lehet tehát az iránt, hogy mi most ép ugy, mint azelőtt, egészen hátul kullogunk és hogy minden más állam komolyabb és hahatósabb tevékenységet fejt ki arra nézve, hogy a politikai erőkifejtés magaslatán megmaradjon. E mellett az a legcsodálatosabb, hogy mindenütt és különösen nálunk a rosszhirü militarizmus korában a véderő költségei aránylag kisebbek lettek, mint azelőtt. Mi Melina vendégszereplése. Irta Herczeg Ferenc. Mikor Klálváry ur a múltkoriban végigsétált az épülő körúton, szeme megakadt egy hirdetési oszlopra ragasztott szinlapon, amely kövér hetükkel hirdette Melina aszszony vendégjátékát. Ej, lám, a kis Melina! Mikor aztán hazatért a lakására, még mindig a régi kedvesére gondolt. Maga előtt látta megint csodálatos közvetlenséggel, ugy, amint akikor vagy tiz évvel ezelőtt, először eljött a lakására. A félelemtől kipirult arccal, habozva és mégis örülve a saját merészségének. — Ostobaság! — mormogta Kálváry. — Melina nem volt egyéb, mint egy szőke intermezzo az életemben. Jött utána egész raj, barna, fekete, vörös. Később az íróasztala fiókjában kezdett kotorászni. Régi arcképek, adókönyveik és gyászjelentések közt megtalálta azt, amit keresett: Melina egy régi levelét. A papiros 'már elefántcsont-színűvé sárgult, a tenta meghalványodott. „Kedves! Tegnap nem láttalak, ma sem látlak. Ha holnapig nem jösz, magam jövök hozzád. Örökké a tied —r Melina." Ennyi az egész, de elég arra, hogy az ember megismerje Melinát. Kálváry fanyar mosollyal olvasta végig a levelet. Vájjon emlékszik-e ma Melina, kinek irta ezt a levelet? Semmiesetre sem emlékszik, — fogadni merne, hogy nem emlékszik . . . Ö sem volt egyéb Melina életében egy — barna intermezzónál. Kevés gondolkozás utíáh tollat fogott és nagy betűkkel irta Melina levelének hátlapjára: „Nagysád! Száz forintomat teszem egy üres rizsporos-skatulyája ellen, hogy nem emlékszik már, kit boldogított egykor e sorokkal." A levelet borítékba zárta és elküldte a szálló, amelyben a művésznő lakott, aztán örülve, hogy volt kedvesének egy nyugtalan félórát szerezhetett, olvasni kezdte az estilapot. Még nem ért a hirdetésekhez, mikor megszólalt az előszoba csengője. Egy hosszuhaju fiatalember lépett be, akiről első pillantásra nem lehetett tudni, hogy inas-e, vagy drámai művész. Modora után Ítélve, mindkettő lehetett. — Uram, levél Melina asszonytól, — skandálta a hosszuhaju. Aztán meghajolt, mint Posa márki' II. Fülöp előtt, egy oldalpillantást vetett a tükörbe és nesztelenül eltűnt. „Kedves, régi barátom! — irta Melina aszszony. — Egy szegény statiszta nejének tegnap fia született. A fiu számára igénybe veszem a száz forintot, amelyet öntől nyertem, jutalmul megbocsájtom önnek a levélben foglalt neveletlenséget. Még mindig a régi — Melina." Meliina! A színpadi név pajzán trillaként csengett Kálváry fülében, majd harsogó szinfoniává növekedett, amelynek ütemeire halottaikból föltámadt szerelmes emlékek vonultak be szivébe diadalmas menetben . . . A régi Melina! Kálváry ur nagy gonddal öltözködött, közbe meg eszébe jutott, hogy volt életében egy pillanat, amikor nagy ostobaságot akart elkövetni: feleségül akarta venni Melinát. Szerencsére még jókor meggondolta magát. Szerencsére? Ej, az ember néha nem tudja, milyen ostobaságnak köszöni a boldogságát! Odatalált Melina szállójába. Az első szobában óriási uti bőrönd előtt egy csinos szobalány térdelt, olyan takaros volt, mintha a richmondi vásárról szökött volna ide. — Itthon van a művésznő? — Tessék a másik szobába . . . Egy kedves kis sikoltás hallatszik, aztán Melina áll előtte. Milyen szép még! Igaz, hogy a haja, amely ezelőtt szőke volt, most Tiziian-vörös, az álla is kissé kerekebb, .— de ez fölötte illik neki. A termete teltebb, de szeméből a régi, egészséges jókedv kacag . . . Kicsi, jól ápolt kezét nyújtja Kálvárynak, melyet az ajkához vezet. — Isten hozta, kedves, jó barátom! — Mellina! Ott ülnek a kereveten és halkan beszélgetnek. Azaz, hogy Melina fecseg csak szokása szerint kedves semmiségeket. Kálváry szomjas füllel nyeli hangját. Mindketten mintha meg volnának kissé indulva . . . Mikor aztán odakünn bealkonyodik, régi bolondos emlékek jutnak eszükbe. — Emlékszik még? — kérdi egyik a má-