Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-29 / 298. szám

19i1 II. évfohanf, 298. szám Péntek, december 29 SJzponíi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, •=" Korona-utca 15. szám c=i Ssdapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám czza ELŐFIZETESI AR SZEGEDEN egész évre . K 24*— félévre . . . K 12*— negyedévre . K 6'— egy hónapra H V— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre K 28*— félévre . . . K negyedévre . K V— egy hónapra K Egyes szám ára 10 fiitér. 14-2.40 ••BMBBB^SSaaK^ TELEfUn-MA/l: Szerkesztőseg 305 Aiadóhivata) 836 interurbán 3«5 Budapesti szerkesztőse^ telefon-száma 128- 12. Királyi audiencia. „A miniszterelnök kihallgatáson jelenik meg ő felségénél. A delegációk megkezdték tanácskozásukat. Ez már magában véve indokolja a miniszterelnöknek a király elé való járulását. De ettől eltekintve is, a legtermészetesebb, hogy a Bécsben időző miniszterelnök jelentést tesz az uralkodónak a folyó ügyekről, a politikai helyzetről. Erre az audienciára különös okot szolgáltat az is, hogy a miniszterelnök a kormány üdvözletét tolmácsolja ő felségének az ünnepek alkalmából. A politika szürkeségéből azonban kiemelkedik ez az audiencia, mert élő cáfolata a király egészségi állapotáról az utóbbi időben elterjedt kósza hireknek. Ennek az audienciának egyébként közömbös hire tehát csak örömmel töltheti el a hazának minden polgárát. Egy ellenzéki laptársunk azonban a miniszterelnök királyi kihallgatását mégis kedvező alkalomnak találja arra, hogy ahoz fájdalmas hangú közjogi fejtegetéseket fűzzön és megállapítsa, hogy az ország sorsát nem a parlament és a közvélemény, hanem a királyi audienciák döntik el s különösen azok a téves információk, amelyekkel, laptársunk szerint, a királyt első tanácsadója félrevezeti. Igazat kell adnunk laptársunknak abban, högy az ország sorsát most csakugyan nem a közvélemény, nem a parlament akarata irányitja, de viszont a királyi audienciák megbeszélései sem, — hanem a parlament és közvélemény többségével szemben álló heterogén kisebbségnek vitarendező bizottsága. A miniszterelnök jelentéseinek és a királyi audienciának az utóbbi időben épen azon kérdések megbeszélése a tárgya, hogy miképen lehet és kell érvényt szerezni a kisebbségi anarchiával szemben, az alkotmányosság igazi faktorai, a parlamenti többség és a közvélemény akaartának. Azt még megértjük, ha az ellenzék aggódó szemmel néz a királyi audienciák eredménye elé, mert félti tőle azt a parlamenti anarchiát, amelyet olyan nagy fáradsággal hivott életre s olyan keservesen tart fenn. De azt, hogy laptársunk a miniszterelnöknek épen mostani audienciájával kapcsolatosan régóta elcsépelt és eltemetetteknek hitt közjogi elméleteket elevenit fel, azt csak a parlamenti szünet unalmainak tulajdonithatjuk. Sajátságos jelensége a magyar politikának, hogy a pártok közjogi alapon alakulnak és az ellenzéki államférfiúi képességek jóformán a legfinomabb közjogi hajszálak hasogatásában merülnek ki. De ennél még sajnálatosabb az a gyakorta tapasztalható jelenség, hogy azok a pártok és politikusok, akik folyton mikroszkópon vizsgálják a közjogi mikrokozmoszt, a legsarkalatosabb tévedéseket követik el az olyan kérdésekben, amelyekben a gyakorlatlan szem is képes tisztán látni. Minden parlamentáris ország alkotmányának alaptétele, hogy az uralkodó alkotmányadta jogait a parlmentnek felelős miniszterek utján gyakorolja. A miniszterelnök nemcsak első tanácsadója az uralkodónak, hanem ő az, aki a király tényeit és elhatározásait a parlamentben képviseli és ezekért a többséggel szemben a felelősséget viseli. Elképzelhető-e tehát annál valami természetesebb, mint az, hogy a király első tanácsadója időnként jelentést tesz a korona viselőjének és hogy több irányítást kér követendő magatartására néz| ve. Nem ellenkeznék-e az alkotmányos| ság és parlamentárizmus legelemibb követelményeivel, ha a kormány a végrehajtó hatalom birtokosát és a törvényhozás egyik faktorát nem informálja arról, hogy mi történik a törvényhozás másik tényezője körében? Nem volna-e megcsúfolása a miniszteri felelősségnek, ha a kormány a király jogait, annak tudta és beleegyezése nélkül gyakorolná és a királynak oly tényeiért viselné a felelősséget, amelyekről annak tudomása nincsen. Ezek mind olyan tények, amelyeken a világ egyetlen Nem keli. Irta Biró Lajos. Tárczy bevégezte a felolvasását. Tapsoltak. Az iró meghajolt egy párszor, azután lement a pódiumról; később keresett egy helyet és udvariasan hallgatta az angol hegedüst és a francia énekest, aki még utána következett. A koncert végével a nagyteremben táncra készültek, Tárczy elment az olvasóterembe, kiválasztott egy puha karosszéket és csendesen szivarozott. Nemsokára egy zömök, kövér ur kereste fel. Ez Veszprémi volt a nagykereskedő. Kezet fogtak. — Azért jöttem — mondta Veszprémi — hogy gyere már egyszer megint hozzánk ebédre. — Köszönöm, örömmel. — örömmel? Igazán? — Hogyne, legkedvesebb kalmárja a világnak. Az ember olyan ritkán talál valakit, aki szereti a jó könyvet és a jó képet . . . És akinek jó konyhája is van. Persze, hogy örömmel. Mikor menjek? — Holnap, ha akarod. — Jó. Veszprémi elégedetten intett vagy háromszor a fejével, azután mosolyogva mondta: — Hanem, ha szivesen jösz, akkor most keresd fel a feleségemet. Haragszik, hogy feléje se nézel. Tárczy meghökkent. — Ohó — gondolta magában — hát az egész meghívás az asszonytól ered? — Azután mentegette magát: — Nem tudtam, hogy itt vagytok. Mere van a nagyságos asszony? — Fenn van a teremben. Tárczy elindult. A teremben már táncoltak. Végigment a táncolók között és a terem végén találkozott az asszonnyal. — No, csak hogy rászánta magát, hogy felém néz, — mondta durcásan az asszony. Erőszakkal kell idehozni. — Nem tudtam, hogy itt van. Bocsásson meg. — Jó. Megbocsátok. Leültek. Hallgattak. Az asszony várakozva nézett a férfira. — Nem táncol? — kérdezte végre Tárczy. — El akar küldeni? Már is sokalja a társaságomat? — Isten mentsen. Boldog vagyok, hogy együtt lehetek magával. — Boldog? Komolyan? Tárczy ránézett. Az asszony egészen csinos volt. Válla és nyaka puhán fehérlett a kivágott ruhában és harminckét éve csak egy, finom, pikáns, könnyű hervadtságban mutatkozott. Komolyan válaszolt neki: — Boldog vagyok. — Ezt ugy mondja, mintha egy pohár vizet kérne. — Pedig igazán boldog vagyok. — Miért? — kérdezte logikátlanul és kihívóan az asszony. Tárczy összehúzta a homlokát. Ha az asszonyok ilyen ostobaságokat kérdeznek, akkor akarnak valamit. Mit akar ez? Nyugodtan válaszolt neki: — Mert maga szép, okos és szeretetreméltó asszony. — Csak azért? Tárczy ránézett. Ha azt mondom neki, — gondolta — hogy csak azért, akkor halálosan megsértem. — Nemcsak azért, — válaszolta hát. — Hanem? Tárczy nem válaszolt. Ránézett. Az aszszonynak csillogott a szeme és kutatva mélyedt az övébe. Tárczy lehajtotta fejét és hallgatott. — A múltkor is akart mondani valamit, — sürgette a választ az asszony. Tárczy most már tisztában volt mindennel. Eszébe jutott ja múltkori beszélgetésük. Akkor is vallomásokat erőszakolt ki belőle az asszony. De a döntő szóig nem jutottak el. Akkor ugy tett, mintha ezt a döntő szót ki akarta volna mondani, de adós maradt vele. Az asszony most számon kéri. Tárczy dühbe jött. Szerette Veszprémit és el akarta felejteni a múltkori' dolgot. El is felejtette. Az asszony makacssága bosszantotta. Egy másodpercig mérlegelte még az ügyet. — Szeretem — mondta magában — ezt a Veszprémit. Derék, okos, becsületes ember. Ránézett az asszonyra és megvolt az elhatározása. Halkan és lassan mondta neki: — A múltkor ... a múltkor azt akartam mondani . - . hogy szakitok Riese Micivel.