Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

1911. december 24. DELMAGYARORSZÁG 65 Altató dal kis leányok számára, amelyet nem szabad este, lefekvéskor énekelniük, amelyet nem illik nappal, lopva sem olvasniok s amelyet maguktól, öntudat, lanul dúdolnak mégis az első álmatlan éjszaka után Féljétek az első hajnalt, leányok, amelyet ébren álmodtok végig. Az ábrándok hajnala ez, ébredő lágy hajnal, amikor a sötétségből minden oly titokzatosan emelkedik ki, ami­kor hirtelen megnő mindenik bútordarab és a szekrényen a két virágtartó olyannak lát­szik, mintha egy templom karcsú tornyai szökellenének az ég felé s amikor nem szabad félrenéznetek, mert a gyertyatartóból két ha­talmas ujj mutat a semmiségbe. Az ábrándok hajnala ez, szépnek látszó és meleg hajnal, amely hízelegve jő, szép meséket suttog és lágy szavakkal beszél, de az ilyen hajnalok a legfélelmesebbek, mert hazugok, csalfák és a tüzük is csalóka, mint a lidércfény. Ne bíz­zatok a hajnal Ígéreteiben, szines képeiben, amelyek csodásan ragyognak és káprázato­san csillognák. Féljétek és remegjétek ezt a hajnalt s ne legyen ezeken a hajnalokon éb­ren senki, ne csukja be a szemét és ne gon­doljon ilyenkor semmire, mert a vágyai szi­nes képekké csillámlanak össze, mert a remé­nyei elkábítják a lelkét és mert ábrándok születnek ezeken a hajnalokon, amelyeket az­tán megöregit és eltemet minden pirkadás, amelyeket aztán lekicsinyel, kigúnyol és meggyaláz minden nappal és amelyek újból megszületnek mindenkor, ha a sötétség és a világosság egymással ölelkezik. Féljétek, ti leányok, mind a hajnalt és ne legyen egyikő­tök sem olyan balga, avagy merész, liogy éb­ren hódittassa meg magát lelkének vágyai ós szivének ábrándjai által. Akit a hajnal egyszer rabul ejtett, az minden hajnalon uj álmokat sző képzeletének ragyogó meséivel s annak minden világosság friss és szörnyű csa­lódást hoz. A legiszonyúbb dolog a világon a hajnal, az ábrándok hajnala, az ébredő, lá­gyan suttogó, mosolygó álmokkal teli, szines, szép hajnal. Féljétek a hajnalt, leányok. Ne ziláljátok össze göndör fürteiteket, amelyek aláhulla­nak bársony homlokotok vakitó fehérségére, ne kuszáljátok össze bosszú hajszálaitokat, amelyek e reggelen leomlanak vállaitokra, ne ráncoljátok össze alabástrom homlokaitokat, ne hullassátok könnyeiteket, leányok, lia a hajnali álmok elröppennek és igy valóságok­ra ébredtek az álmatlan éjszakák után. Fö­löslegesen patakzik minden könnyetek, ame­lyeknek mindannyija drága és gömbölyű gyöngy, amilyenekkel királyok nem (dicse­kedhetnek: mindent érdemes megsiratni leá­nyok, csak az álmot nem, mert az álom az egyetlen kincse az embernek, amely hü ma­rad hozzá — minden álmatlan éjszakán. Az ég sápadt arcán nincsenek olyan fényes csil­lagok, leányok, mint a ti könnyeitek, de azért mosolyogjatok és kacagjatok, ha föl­ébredtek a virrasztott éjszaka után, mert csak be kell hunynotok a szemeiteket és a ragyogó ábránd újból végig csókolja orcái­tokat, az álom újból megsimogatja bárso­nyos, puha kezeiteket és visszasóhajtja min­den sóhajtást oka t. Féljétek az első hajnalt, leányok, de ne sirassátok a többinek álmait, mert mindez hiábavaló, hiszen ha a fájda­lom súlyos köntösében és a szomorúság sötét páncéljában gyászoljátok is az álmot, nem plyan szomorú az, mint az élet, mint a való­ság. S mégis, mégis, higyjétek el, leányok, a szép és szines álom sziili az élet minden rútságát,, mert ha az álmok nem volnának olyan ragyogóan káprázatosak, talán az élet se volna olyan rut, olyan csúnya és olyan csalfa. Aki legszebben tud álmodni, közüle­tek leányok, aki legpompásabb színekkel fes­tette meg vágyainak képét az ábrándok haj­nalán, az tudjon legkevesebbet romélni, mert ahogy megszületik valamely valóság, meg­hal egy álom és kevesebb van a reménységek egén egy ragyogó csillaggal. Féljétek, remegve féljétek az első álmodott csókot, leányok. Ha csókot nem álmodnék so­lia a leány, ha egy hajnalnak szörnyű szép­sége nem lopná ajkára a legédesebb csókot, nem vágyakoznék egyikőtök sem a valóság csókja után s mindnyájatok forrónak, kábí­tónak érezné azokat a szerelmes csókokat, amelyeket a nappal világossága ad ajkatokra. De az álmodott csók marad az igazi, annak tüze tesz hideggé oly sokat: az álom csókjá­tól születnek a vágyak, az ad szárnyat a lé­leknek, hogy fönn repüljön az édes érzések szép országában, mialatt a valóság lenn csúszik a föld porában, miként a vakondok. Ne álmodjatok csókról, leányok, de ha ál­modtok — mert vágyakozók vagytok, nem tudtok uralkodni magatokon és hiába való számotokra minden intelem — csókoljátok Vissza az álom lovagját, mert aki az első hajnalon adós marad egy csókkal, az egész életében keresi, kutatja, hogy kinek tartozik. Fgy csókért ezerrel, millióval kell megfizetni a kereső útban — és soha, de soha nem ta­láltok arra, aki azt az elsőt adta, aki azt a legédesebbet csókolta, akinek ti a legtüzeseb­bé'rt adósok vagytok, — mert az első csók gazdája az ifjú lélek vágyakozása, amiből csak a vágy marad meg, de az ifjúság meg­semmisül és fölserdül az első csók után. Az 'álmodott csók a legszebbik, mert a legszebb álom szülte. Féljétek a hajnalt, a szomorúságot és a csókot, leányok. De legjobban féljétek a sze­relmet. Ne álmodjatok szerelemről soha, leá­nyok, különösen olyankor ne, lia magatok vagytok a szobátokban és mialatt künn az utcán zizegnek a falevelek, addig erősen ma­gatokra húzzátok a pulia takarót. Ilyenkor nem szabad a szerelemre gondolnotok, leá­nyok, mert ilyenkor szépnek, őszintének és gyönyörűnek találjátok az életet, hiszen ma­gatok vagytok az élet és ti vagytok a szép­ség, az Őszinteség, meg a gyönyörűség. Ne gbndoljátok az ébredő és szép hajnalokon so­ha magatokra, mert a képzelet merész és gyorsan repülő, hogy másokat is a ti jóság­tök köntösébe öltöztessen. Féljétek az álmo­dőtt szerelmet, leányok, mert az élet ércvesz­szővel hasítja ketté az álomkép üvegfödelét és a durva valóság odahatol legkönnyebben, ahol egy ragyogó mesevilág vértezi a lelket. Né álmodjatok szerelemről, leányok, sötét éj­szjakában se, mert a szerelem olyan, mint a szeníjános-bogár, csak a sötétben ragyogó, az életben meg szürke, lomba és szomorú kis valami. Féljétek a szerelmet, leányok, miként az ördögöt, mert mindentől remegni kell, ami nincs, ami csak álom és ami épen azért örök, épen azért hatalmas, mert álom. Aludjatok leányok, ha tudtok és ne virrasz­szatok ébren egyetlen éjszakát se és ne várjá­tok meg, hogy miként rabolja meg az első hajnal lelketek nyugalmát. De ti kíváncsiak vagytok, akiknek hiába való a komor inte­lem és a bölcs tanítás, s ti mégsem akartok aludni, leányok. Ez a ti szörnyű vétketek, ez a ti rettenetes bűnötök, leányok, amiért ezer­szeres a büntetésiek. Merészek vagytok, ál­modni akartok, várjátok a hajnalt — s min­den szép álmotok, minden csókotok, minden szerelmes .sóhajtástok csak arra való, hogy egyszer jöjjön az élet, a rut, a csúnya, a för­telmes élet — és adós maradjon az álmok minden szépségével, a csókok édes tüzével, a szerelem mámorával és a fiatalság ragyogó 'ábrándjaival — hogy jöjjön a rut, a csúnya, a förtelmes élet, amely után olyan nagyon vágyakoztok és amely minden álomért csak csalódással fizet nektek: ti bohó, bátor és gyönyörű leányok ... Balassa József. A választójog kérdésihez. Irta Szivessy Lehel dr. I. Vannak bizonyos elvitathatlan tények. Ilyen az is, hogy a radikális magyar társa­dalom munkájának, szellemi agitációjának hatása alatt, a választójog kérdésében, Ma­gyarország közvéleménye teljesen átalakult. Néhány év előtt a magukat nagyon bala­dóknak képzelő emberek is visszarettentek a választójog gyökeres reformjától. Majd­nem mindenhol, ahol e kérdést tárgyalták, rémeket festettek és ezer színdús képben rögzítették elénk azt a a szörnyű nemzeti­ségi ós morális destrukciót, amelyet a reform maga után von. Ma, amikor e kérdés a napi politikának és az (általános gondolkozásnak kétségtelenül homlokterébe lépek, már ott tartunk, hogy a legkifejezettebben konservativ egyének is a választójog legszélesebb kiterjesztésének gondolatkörébe szorultak. Ez a kérdés is beigazolja, azt, hogy a gon­dolat, amig testet ölt, számtalan nehézséget kénytelen leküzdeni. Minden reformtörekvés­nek a legnagyobb akadálya az emberek kö­zönye, a lelkek tunyasága és „more patrio" a megszokás. Sokszor láthatjuk és ámulva •látjuk, hogy a nyomtatott betű és a meg­szokott tények, milyen szuggesztív hatást gyakorolnak az emberekre. Nem államok alaptörvényeiben lefektetett elveket, hanem gyakran valamely kisebb egyesülés alap­szabályait is mgdönthetetlen érvényűnek képzelnek az emberek, még pedig azért, mert az megvan és mert nyomtatva olvas­ható. A mai közvélemény konzervatív része is elvonatkoztatja a törvényt, az alkotójától és a környezetétől, a mitlieutől, amelyben keletkezett. A 74-es választói törvény meg­van és igy a konzervatív tábor fél a másik­tól. Pedig a régi törvény olyan nagyon rossz, olyan közismerten rossz, hogy annak hát­rányait, ma már, mikor e kérdésnek egész irodalma van, megvilágitanunk talán felesle­ges ás. De még megállapítunk két tényt, a mai vá­lasztási törvény, illusoriussá teszi a parla­mentarizmus intézményét és sérti a magyar­ság érdekeit. Akik védik a mai jogállást és a reform el­kerülhetetlen megvalósulásának idejét ki­tolni igyekeznek, tagadják a tételt. Ezekből az emberekből azonban hiányzik a haladás érzéke ,a parlamentárizrnus tudata és a de­mokrácia nagyszabású gondolata. Kicsinyes szempontokból nagy kérdése­ket vizsgálni ntm szabad. Magas látóhatár­ból nézve azonban tény az, hogy Magyar­ország parlamentarizmusa igazi tartalmat, csak akkor nyerhet, ha a népek milliói vá­lasztják a parlamentet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom