Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

iÖil december 24 DÉLMAGYARORSZ'ÁG 61 kekre vagy a tóra „próbálkozni". A tóban keszegek ivtak és szaporodtak és bizony néha egész tepsirevalót összefogdosott belőlük. Olykor pedig csak szemlélődött a tó partján; nézte a libáit, amint csipogó, kis sárga fiókáikkal vidáman úszkáltak ia viz felületén, majd pedig hápogva adtak jelt a veszedelemről, ha a villásfarku vérvörös kánya föltűnt a közelségben. A ragadozó madarak legutálatosabb példánya a kánya. Olyan, mint a lelkes állatok között az, aki orozva, gyáván tör a más javaira. Még csak tekintélye sincs, mint például a sasnak. A pusztai ember, ha meglátja a sast, a meghunyászkodásnak egy érdekes nemét érzi. Megbámulja a levegő királyának méltóságteljes fensőbbségét és nem riogatja, nem kurhéjáz rá, mint a kányára. Nézi és szinte félve les ró, hogy nem-e visz el egy biirgéiből, vagy a kácsákból, a libákból... És ezt is milyen előkelően! Nem a szájával veszi fel a földről, mint a kánya, amelyre magyaros káromkodással kiabál a juhász, vagy a pásztor, hogy elriassza és husángot, kalapot dobál elébe... szidván: — Kurhéjja! (A paraszt nem is nevezi másnak, csak „kurhéjá"-nak a kányát.) Hanem hozzáillő előkelőséggel emeli föl prédáját a körmeivel és egy nyomással ugy a hasa alá szoritja, hogy többé moccanni se bir; mig a kánya szájában rugdalódzik, csipog a kis liba, hogy az ember szinte megsajnálja és irigyli a ronda állattól. Ezért ráértében gyakran ernyőt formál kezével a szélmolnár a szeine fölé és körülnéz, hogy nincs-e veszedelem. Ha lát valami gyanús kóválygást, sietve liivja haza a jószágait: lili, lili... biri, biri... s ha elértik a szót a fehér madarak, repülve jönnek, mint a vadludak, haza, a gyepes dombra. És hogy a kutyá is hasznos háziállatnak bizonyítsa magát, nagyokat csahint most „kontra" gyanánt a levegőbe... Ma is kedvesek ezek a dolgok és az álmodozó csöndben olyan jól esik az embernek elnézegetni őket. Hát még akkor, abban az időben!... Amikor még az élet őrült robotja és az emberek lármás kergetődzése nem puhította el a fogékonyságot a természet romantikája iránt. S amikor még minden a nagy alkotás ősi zománcában ragyogott... Ez az ősi zománc azonban lassankint kopni kezdett mindenfelé. Itt, ezen a bűbájos helyen is. Az emberek lelkében nemsokára föltámadt a terjeszkedési vágy, a vagyonszerzés utáni sóvárgás, mely azután nőtt és nő ma is, mint a hegyről lefutó lavina, amely épp' olyan vak és számitásnélküli volt kezdetben, mint aminő lesz akkor, amidőn majd leér a völgybe s a magakészitette katasztrófának rémes orditásától meg fog rémülni. A sziv is kezdett eltérni régi tradícióitól. Egyenkint dobta ki magából a nemes emberi érzéseket, mint a léghajós a magával vitt terheket s az ősi ember szeliditett állattá kezdett átvedleni. Az igények napról-napra nőttek, az indulatok fokonkint szilaj odtak s az élet maga egy zűrzavaros ködgomolylyá sürüdött, amelyben immár nemcsak a testvér a testvért, az apa a fiát és a fiu az apát téveszti össze, hanem még a feszületet vivő szentember sem találja meg az örök istenség tiszta és ragyogó oltárát. A szegényből gazdag lett, mert sikerült neki kielégíteni a földéhségét; a gazdagból pedig szegény lett, mert sivárrá vált a szive... A rónavizeket lecsapolták s ezel megölték a benne vickándozó életet; a réteket is eltüntették sárga virágkoszoruikkal és nefelejtsbokraikkal; a szárnyasok árván maradtak és más liázba költöztek, részint pedig örökre eltűntek az Alföld madár-faunájából. A kócsag például csak az emlékét hagyta vissza és a seregélyekről is a szőlők és gyümölcsöskertek korhadó, öreg kerepelőfái beszélnek leginkább. A pörgegatyás pásztorok és gulyások sem fújják már a füzfasipot, ők se ábrándoznak naphosszéul, a szerelemről és a mosolygóforgatják a bokor aljában. És a vadászok!... Haj, haj, ezek meg a sárgalevelü, régi újságokból olvassák, hogy volt nekik egyszer egy rejtelmes, csodás és nagy Eldorádójuk, amely letűnt, mint az életnek soha föl nem virradó hajnala. A nádasokat is kivágták, elpusztították, ugy, mint az erdőknek egy nagy részét és helyükbe buza- és kukoricaföldeket varázsolt a kultura. Csak a malom maradt meg a régi világból, az azóta már megszürkült, megöregedett szélmolnárral együtt. És még egy: Dankó Pistának, a szintén elköltözött cigányfiúnak első szerelme, a dal, mely ma is él, ma is megcsendül a nép ajkán és száll, szomorú lelkek siráma gyanánt: Nem fuj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom, A termékeny, szűzi földet azután földarabolták. Azt mondták: éhes a nép!... Adni kell neki... Kikarózták az inzsellérek négyötholdas parcellákra és odaadták nekik ... Nesztek, éljetek!... Csak azután fizessetek is utána, mert ha nem: kicsúszik a kezetekből, mint a gyermek markából a porcellán-edény és sírhattok utána... A nép boldog lett, szántott, boronélt, vetett, egyszer-kétszer aratott is, de ez nem tartott soká. A szélmolnár szava lassankint kezdett beteljesedni. A ragadozó állatok, emberi formában, kezdtek kibújni az odúikból s előbb egyenkint és ravasz óvatossággal, majd meg csoportosan és mind egyre tolakodóbb módon körülhálózták a parasztokat és mint a mesebeli rókák, addig dicsérték a hollók hangját, mig ki nem ejtették szájukból a sajtot. Az ország azé lett tényleg, akié a föld!... És most nagy diadallal jött az uj-kor. Gőzzel, romboló erővel haladt beljebb, beljebb, hogy elsöpörje a régi hagyományokat és helyébe állítsa mindazt, ami az ő fölfogása szerint jobb a jónál. A szélmalom ellen is fölvette a harcot s ott, ahol valamikor a náderdő lengette bóbitás zászlaját, fölépíttette az első tanyai — gőzmalmot. A gőzmalomnak persze nem volt szüksége a szélre, búgott állandóan és magas kürtőjéből ontotta egyre jobban a fekete füstöt, mely mint leszakadt fátyolszövet úszott a mező virágai fölött és az összezsugorodott tavacska tükrén át a szélmalom felé. Bezzeg nem hallott most már őszszel se nagyot a szélmolnár. Olyan lett mint a lotyósneff, a sikvizeknek messzelátó őre — belemeredt tekintetével a ködös távolságba és nézte, leste, hogy mikor jönnek az emberek őrletni a tanyák felől. És az emberek jöttek. Egyik a másika után. Egylovas, zörgős parasztkocsik vonultak befelé, egy-egy zsák búzával az alcserényen, ámde nem a szélmolnár lejárója előtt álltak meg, hanem a gőzmalom kapuja irányában, ahol fölgyürt ingujju legények várakoztak az őrletőkre s" mikor megálltak, odamentek a kocsihoz, leemelték róla a búzát és bevitték a malomba. A parasztoknak tetszett ez. Mosolyogtak. Ilyen mosolygó arccal válaszoltak az elcsüggedt szélmolnár kérdésére is: — Hogy mért nem kendnél őrletünk!... Hát azért Imre bácsi, mert mink se lesbetjük mindig a szelet... — Hát eddig leshettetek? — felelte szomorú, megnyúlt arccal a szélmolnár. — Az eddig volt! — He odaát nagyobb a vám. — Nem baj, lévöszik érte a zsákot, mög föl is töszik a kocsira. A hetyke válasz nagyon lesújtotta a régi világ emberét. Hát ilyen az élet... Igy fizet a mai nemzedék ... Valamikor könyörögtek neki, hogy őrölje meg a buzájukat és az volt a boldogabb, aki megvesztegetésül odanyújthatta a dohány zacskó ját, hogy gy ojtson rá egy pipa jó magyar dohányra. Meg is süvegelték, ha látták messziről... És eliol e ... Hiába no, az idők változnak... És változnak az emberek is. De persze az győz, aki okosan, az ész segítségével változik és nem az árnak, hanem az árral úszik. Most, hogy learatták a dus istenáldást és rendre hullott az élet, Imre bácsi, a szélmolemberek lázas gyönyörűségével kiáltott ki az országútra az ösmerőseinek: — Jöhettek már őröltetni, hé! — Ugy-e... — Nem kell már a szelet várnotok. — Na... Miért? — Azért, mert itt van már a motor, hajtja a vitorlákat! A parasztok leszálltak a kocsijukról, hogy meggyőződjenek a szavak igazságáról. S a mig nézték az öreg malom mellett, a tapasztott házikóban az uj-kor lelkét: a gépet, mely a széles szij segítségével rabszolgai munkába töri az eltűnő kor régi maradványát, ha az szívósan ragaszkodik még mindig a léthez és azt mondja neki: dolgozz, vagy pusztulj — megcsóválták a fejüket és azt mondták: — Hát bátya, halad a világ! Halad, valóban halad. Elsöpör mindent; még a költészet virágait is lehervasztja, mert ime, már forog szél nélkül is a dorozsmai szélmalom. Ki tudja, melyik a szebb, melyik a jobb. Mi, öregek, lehajtjuk a fejünket s a ragyogó mult avarán várunk, várunk... A király Szegeden. Irta Lázár György dr. I. Hát bizony szép napok voltak azok! Akik ezeket az utódoknak elbeszélhetnék, lassankint kihalnak. Mily bámulatosan gyors egymásutánban temettük el Pálfy Ferencet, Varga pátert, Licbtenberg Móricot, Oltványi Pált, Kulinyi Zsigát, Váradi Nácit, Enyedi Lukácsot, Zsótér Andort, Vajda Fülöpöt, Fodor Istvánt, MagTar Jánost, Vajda Samut, Cserép Sándort, Pálfy Rupát, Vass Károlyt, László Mihályt, Makó Lajost, László Gyulát, Rézi nénit, Babarczy bácsit. Fel kell e napok eseményeit jegyezni addig, mig vagyunk néhányan, kik a multak e napjait átélték. Amikor Tisza Lajos lerakta az uj Szeged alapjait s az árviz által rombadöntött város helyén egy uj, mosolygó metropolis emelkedett ki, ellátva a továbbfejlődés jóformán minden alapföltételeivel, akkor jelentést tett erről azon jóságos királynak, akinek szava lényegében mindennek megteremtője volt. A város rekonstrukciója iránt állandóan érdeklődő király örömmel vette tudomásul hü emberének jelentését. Megígérte, hogy amint nyomorúságában meglátogatta Szeged népét, ugy még az 1883. év folyamán meg fogja látogatni az ujjá épült várost s személyesen győződik meg arról, hogy királyi szavai, melyeket 1879 március 17-én a szegedi vasúti állomáson Pálfy Ferenc polgármester üdvözlő beszédére mondott: „Szeged szebb lesz, mint volt", teljesedésbe mentek-e? I Végtelen öröm árasztotta el a város hatóságát és összes népét akkor, midőn Tisza Lajos értesítette a várost arról, hogy őfelsége Tisza Kálmán miniszterelnökkel, Orczy Béla báró belügyminiszterrel és egész udvartartásával október 14-én a délelőtti órákban Szegedre érkezik s egész udvartartásával bárom napot Szegeden töltvén, csak 16-án éjfélkor távozik el hü népe köréből. E látogatás, ámbár a közvetlen cél az újra épült Szeged megtekintése s az alapjaiban már kész rekonstrukció méltatása volt, mégis az akkori közviszonyok között kimagasló politikai jelentőséggel is birt. A horvátok és szerbek rakoncátlankodtak, a délszláv mozgalom az alvidéken erős hullámokban csapdosott, a derék bánáti svábok között a Scliulverein agitált. Meg kell mutatni a magyar királynak, a magyar alvidék fővárosában való fényes megjelenése és a tisztelgő deputációk üdvözlésére adott királyi szavak által azt, hogy a magyar király s ezzel a magyar állam hatalma teljes fényében és erejében fennáll s e hatalom ellenében minden fészkelődés hiábavaló és hatástalan. Ez okból a király fogadtatása meseszerűig fér.ycp veik Rfeh-eH abban az ország-