Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

36 DÉLMAGYARORSZÁG 1911. december 24. (Énekeljünk néhány dalt.) A gyermekek arca felvidult és egy vig nó­tába kezdett a gyermekcsoport. Érdekes volt megfigyelni az éneklő kicsinyeket. Egy­néhány oly igyekezettel fújta a nótát, hogy keze-lába a taktusra mozgott. Volt azután olyan is, aki éneklés közben a lecsúszott ha­risnyáját húzta fel a lábára, a másik meg csak a száját járatta, ugy tett mintha éne­kelne. De azért nagyon szép volt a nótázó gyerek­had. Vig nótát énekeltek, aminek a hatása meg is látszott rajtuk, csak ugy csillogott a szemük az örömtől. Legelőször ezt énekelték: Pesten jártam iskolába kukk, Térdig jártam a rózsába kukk Rózsaszálat leszakasztom Édes rózsám neked adom. Kukk, kukk, kukk. Ihajra tyuhajra kukk. Az óvónénike, mig a kicsiny gyermekek énekeltek, leckét adott nekem azzal, hogy a gyermekek kedélyhangulata aszerint válto­zik, hogy a nóta vig vagy komoly. — Figyelje csak meg most, milyen jóked­vűek a kicsinyek és milyen elevenek. — Tényleg. — És nézze meg, ha majd egy szomorú nó­tát énekelnek. — Fink! — szólt a kicsinyeknek. — Egy szép hallgatót énekeljünk a bácsinak. Csönd lett. Majd halkan szállt a nóta: Szálldogál a sárga levél Hervad a virág is. Elment már a sárga rigó Gerlice madár is. Telve volt a csöppnyi dal érzéssel. Volt gyermek, amelyiknek a szemében még könny is csillogott. Mig a kis fiuk nótáztak, én minden ideg­szállammal figyeltem őket. Érdekes volt, hogy az éneklés alatt, ami állva történt, egy leányka ülve maradt és dolgozott a szines pamutból készült gobelin munkán. — Te nem szeretsz énekelni? — Nem — felelte, de fel sem nézett a mun­kájából. — Miért? — Csak. — Mi az a csak? — Mert ón szorgalmas kisleány vagyok. Az óvódásnéni, aki hallotta a párbeszé­dünket a fülembe súgta: — Látja, már ilyen fiatal korban is jelent­kezik a stréberség tünete. (Ima.) Ezután következett az ozsonna. Leirni nem lehet azt a bábéi zűrzavart, amit a száz kis gyerek röktönzött. Mindenki rohant az ozsonnájáért. Voltak társascégek, akik meg­osztoztak. Az almaozsonnás adott a szalámi­ozsonnásnak és viszont. Valóságos csere­kereskedést űztek. Ellopták az ozsonnámat — bőgött egy kis fiu. — Talán csak nem tudod, hogy hova tet­ted — vigasztalta meg a kisasszony — De tudom, a kahátomba tettem. — Akkor ott is lesz. — Megnézted? — Nem, csak megtapogattam. Persze, hogy a kabátba volt az ozsonna: egy fél kifli. A kis fiu azért nem találta meg az ozsonnáját, mert útközben, még mielőtt az óvodába ért volna, megette és most el­felejtette, hogy már biztos helyen van a kifli meg a szalámi. Egy fiu meg nem hozott ozsonnát. De ho­zott magával egy kitűnő eszmét. A kalapját tartotta minden ozsonnázó elé. Nébány perc alatt színültig megtelt a kalap. Több ozson­na ja lett mint tiz másnak. — A kis koldus már megint koldul — mu­tatott rá az óvódáskisasszony. — Ez már egy hete csinálja ezt. Mi lesz ebből ha megnő. — Kereskedő. — Az lehet — nevetett a kisasszony. Ozsonna után újra a játék következett. Majd imához gyűltek a kicsinyek. Sorba áll­tak, kis kacsóikat összetették és énekelve imádkoztak. Kis kezemet összetéve, Adok hálát néked Isten . . . Ima után elköszöntek az óvónéniktől és néhány perc múlva hangos lett az utca a vig gyermekkacajtól. Én is bucsut vettem a bájos helytől. A sok rafíinált émelygős szórakozás után nagyon jól esett, iiditőleg hatott reám ez a naiv idil­likus szórakozás. Idegbeteg, blazirt, a szóra­kozástól megcsömörlött ifiu-öregeket nem a bolondok házába küldenem, hanem ide, az óvodába. Ez a legjobb gyógyszer. Igaza volt Jézus Krisztusnak, mikor mér­hetetlen nagy fájdalmában csak annyit kí­vánt: — Engedjétek hozzám a kisdedeket. Szabó Mihály. A bakfis-asszony. (Saját tudósítónktól.) Kényes dolgokról akarok szólni. Az emberiség egy sajátságo­san alakuló gurmandériájáról. Ah, mennél jobban elfinomulnak idegeink, annál inkább keressük a természet zsöngéit, fejletlen husu gyümölcseit, amelyek még izgalmat szerezhetnek a pállott, renyhe gangliónok­nak. A francia inyesség a „primeur" szót ta­lálta ki ama gyümölcsök számára, amelyek az általános érést jóval megelőzik. A párisi „Potel et Ghabot" kirakatában lehet látni januárban ropogós cseresznyét, friss szőlőt, őszi barackot. A kirakat előtt pedig piperés öregurak álldogálnak, félszemmel azonban az utcára kacsintgatnak, ahol nagy kalap­skatulyák terhe alatt roskadozik a boulevard legfrisebb, éretlenzöld bimbója, a kis kifutó­leány, aki alig látszik ki a skatulyái közül meg ormótlan nagy cipőjéből. De azért nem kell mindjárt Párisba futni. Aki ezen a téren komoly és aggasztó tapasz­talatokat akar szerezni, egyszerűen egy for­galmasabb kávéházba üljön. Nem adok neki egy órát és szédülve fogja konstatálni, amiről eddig sejtelme sem volt, hogy egy romlott nagyváros, egy uj Babylon közepében él. Csitri leányok, akiknek még bábuval kel­lene játszaniok, öreges, lázitó toalettekben, divatos nagy kalapokban pompáznak el előtte és szemjátékukért egy Messzalina megiri­gyelhetné őket. Ha még tovább odafigyelünk, egy másik sajátságos jelenséget vehetünk észre. Hölgyek, akik már tul vannak az első ábrándok, csalódások során, akik magyar szójáték szerint jó húsban (20) vannak, le­hetetlenül kurta szoknyával és egyéb bébé­trükikel igyekszenek fentartani a bakfis-kor illúzióját. Ezt a természettudomány nyelvén „mimi­kri"-nek hivják. A természetben minden ál­lat, növény igyekszik alkalmazkodni, hozzá­simulni álhoz a környezethez, amelyben él. A pillangó ősszel a száraz levél alakját utá­nozza, a szines állatok télen fehér-fekete pré­met öltenek, hogy a mocskos hótól <ne lehes­sen őket megkülönböztetni. A mi emberi háztartásunkban a házasuló leány a bakfis­kor allürjeit igyekszik felvenni. Mennél fej­letlenebbnek szeretne látszani. Primeur akar lenni, öntudatlan kacérság­ból. életösztönből, mert észrevette, hogy a férfiak nagyon érdeklődnek a fejletlen kor félszeg, pikáns charmejai iránt. De amit ezek a férjhezmenő leányok önkénytelenül észre­vesznek, miért nem látják meg azt a lélek­búvárok és társadalmi kérdések feszegetői? Minden kornak meg van a maga külön íz­lése, levegője, ambiciója. A mi korunkat jel­lemzi ez az inyenc vonás, a primeürök sze­retete. Művészetben, irodalomban, színpadon szinte szenvedélyesen keresik az emberek a folyton ujat, a zsengét, a bimbót. Azelőtt csak hosszú évek avatták a művészt mes­terré és a közönség bálványává. Most pedig — különösen külföldön — koránérett ifjak dicsőségével van tele a közönség. Csak mellékesen akarok rámutatni például a német könyvpiac utolsó tiz évére, hol min­den évben, de minden évszakban is felfe­deztek egy uj zsenit, akár a fjordokról, akár az orosz steppéről vagy a termékeny Páris­ból is kellett elhozni a lángész-fiókát. Hát a csodagyermekek kultuszát nem a mi korunk találta fel és üzi? Az olasz gyer­mek-opera nem járta be diadallal az egész világot? (Igaz, hogy ez nem egészen uj do­log és már Shakespeare is panaszkodott egy szomszéd gyermekszinház erős konkuren­ciájáról.) Sokat lehetne még erről irni, de mindez csak azt világítaná meg, hogya mi korunk az örökös újdonság szenzációját ke­resi még a fejlettség és fejlődés rovására is. Hogy ez nem mindig volt igy, azt példák­kal lehetne bizonyítani. Gondoljunk csak Tizian érett nőire, általában a reneszánsz idejére, amikor a komoly, michelangelói titánszerü férfiak kultusza lengette át a mű­vészetet, az izlést. Igaz,, hogy abban a kor­ban élt Pico de Mirandola, aki serdületlen ifjú 'korában már egy ősz tudós műveltségé­vel dicsekedhetett, de mind feltűnő kivétel. Annyi kétségtelennek látszik, hogy a mai kor izlése hajlik a fejletlen primeürök felé. Ha csak a női ruhát nézzük, észre kell ven­nünk, hogy ezek a karcsú, szilfid öltöny­darabok inkább nyúlánk, csontos fiatal leá­nyokat, mint érett kifejlett, teljes nőket ki­vánnak. Hogy mi ennek a feltűnő társadalmi és emberi jelenségnek az oka? Ki tudja azt megmondani! Ki ismerheti a saját korát! Csupán föltevés az, hogy ez az izlés össze­függ a házasság egyre inkább jelentkező csődjével. Az életviszonyok mind nehezeb­bek és a férfi csak olyan korban tud háza­sodni, amikor megcsömörlött izlése, eler­nyedt idegei a friss* a különös szenzációt hajhásszák. Idős férfiak és fejletlen leányok házassága egyre gyakoribb a mi társadalmunkban. Hi­vatalos akták néha jobban belevilágítanak ilyen kérdésekbe, mint a legbölcsebb társa­dalombuvár vagy pszichológus. A magyar hivatalos lap egy belügyminiszteri rendeletet közölt, amely a fejletlen nők házasságával foglalkozik. Házassági törvényünknek van egy paragrafusa, amely szerint az igazság­ügyminiszter fölmentést adhat abban az esetben, ha a menyasszony még nem tizenhat éves, de a házassághoz már megvan a kellő fejlettsége és érettsége. Az igazságügy­minisztériumban ujabban azt Stapasztalják, hogy a hatósági orvosok olyan bizonyítvá­nyokat adnak ezeknek a gyerekmenyasszo­nyoknak, amelyből csak az tűnik ki, hogy a leány csupán a korának megfelelő fejlettsé­get mutatja. A belügyminiszter azután uta­sította a hatósági orvosokat, hogy csakis olvan gyerekmenvasszonvokról adjanak bizonyítványt, akik életkorukat meghaladó fejlettséget és legalább egv tizenhat éves leánynak megfelelő érettséget mutatnak. Ebből is kitetszik, hogv az igazságügy­miniszterhez egvre többen fordulnak azzal a kéréssel, hogy fejletlen nőket feleségül ve­hessenek. A hatóságok jónak látják, hogy akadályt gördítsenek az eféle házasságok elé. De föl lehet-e tartóztatni egy irányt, amely ha még oly beteges is, de korunkban gyökeredzik?

Next

/
Oldalképek
Tartalom