Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

34 DÉLMAGYARORSZÁG 1911. december 24. ivényhozó akar lenni az üdvösség dolgaiban is s ezeket a nagy problémákat, melyeket csak az Isten kegyelme s 'hosszú századok életbölcsesége irányithat, az individuális fölfögás s a fegyelmezetlen önkényeskedés kereteibe szeretné belegyömöszölni. Ugyanakkor azonban elmélyedés után áhitozik; akarna megtisztulást s megújhodást; akarna tvaílásos meggyőződést és Ítéletet; el is fogad ily irányításokat, csak ne nyúljon senki joggal s törvénnyel a lelkiismeretekbe s tartson távol minden külső tényezőt a vallásos meggyőződések irányításától. Mi lesz már most a teendőnk, hogy ez uj elemek közt is egyensúlyt s ez uj sokféleségben harmóniát s egységet teremtsünk?! A kulturális élet terén be kell látnunk, Üogy a szereplő erők elváltozásával elváltozik a hatalom :is. Ismétlem, nem a természetfölötti tekintélyt értem, hanem a kulturális s társadalmi funkciókkal együtt járó hatalmat, a társadalom intézésében elfoglalt hatalmi polcot. Előbb ez a hatalom az egyházé s a kiváltságos osztályoké volt; most e hatalomban már az egész polgári elem osztozik. Azért volt az egyházé s a kiváltságos osztályoké, mert a társadalmi funkciók, az ország védelme s a kulturális élet, az övék voltak. Azért volt az pvék a föld is, mert a társadalmi funkciók mindenütt gazdagságba, vagyonba s birtokokba öltözködnek. Amig ezek a funkciók folynak, addig a vagyon is megmarad; mikor pedig e funkciók csökkennek vagy kevesbednek, mert pl. megoszlanak, akkor a hatalom s a vagyoni állapot is hanyatlik. Ez egy általános történeti folyamat. Ugyanaz a történeti logika, mely a hatalmasan fungáló intézményeket, vagy osztályokat fölemelte s birtokhoz s vagyonhoz juttatta, le is nyomja, meg is fosztja azokat, mihelyt funkciójuk alábbhagy, vagy épen megszűnik. Tgy pl. látjuk, hogy a főpapság, főnemesség s a nemesség gazdag birtokos osztály iVoli; bizonyára azért, mert nagy funkciója ivolt; föntartotta az államot s fejlesztette azt, ahogy tudta; vele szemben állt a durva tömeg, melyet vezetni kellett. S az meg is történt s az uralom határozta meg a birtokjogot. De ki teremtene meg most, ki hivna életbe most egy arisztokráciát s ki juttatná azt birtokhoz s vagyonhoz? Olyan hatalom ez idő szerint nincs; mert funkciója is ez idő szerint édes-kevés s minél több más elem lép föl a köztéren, annál inkább oszlik meg s csökken is az arisztokráciának még meglévő hatalma. Vagy ki alapitana ma egy püspökséget kilencvenezer hold birtokkal, vagy káptalanokat, apátságokat 20—40 ezer holdnyi uradalmakkal? Senki, még pedig azért, mert ez nem illik bele a modern világ erő- és funkció megosztásába s ép azért a mi pszichológiánk ezt kifogásolja, s ha elismeri is a történeti jogot, de szeretné e jognak a modern világ szisztémájába illő beállítását. Ez a beállítás csak a megfelelő kulturális funkciók arányos fölkarolása által történhetik meg. Nekünk e javakat nagy kulturális célokra kell fordítanunk s ha a mostani egyházi törvényhozás e veszélyeztetett, nagy érdekeket az egyéni lelkiismeret és szeszély kezelése alól kivonja s intézmények által biztosítja a vagyonok hovaforditását. Vagy azt gondoljuk-e, hogy általános elvekre hivatkozva, amilyen az is, hogy a szekularizációs rablás, megállapíthatjuk a történelmi s kulturális elváltozásokat s megakadályozzuk az uj egyensúlyi elhelyezkedéseket? Gondoljuk-e, hogy tisztán történeti jogainkra hivatkozva megtámogatjuk az uj idők áramai ellen intézményeinket? A fejlődésben nem az dönt, ami tényleg van, hanem az az elv, az a képlet, melynek erejében valami volt s vavalrni más még lesz, az az elv dönt, mely a történelemben érvényesül s mely a jogfejlődést hordozza. Nekünk is azt az elvet kell megértenünk; az hozott föl minket, mikor megfeleltünk néki; de ez fog össze is törni, mikor meg nem értjük s nem felelünk meg követelményeinek. Riport a szegedi meseországból. — Engedjétek hozzám a kisdedeket. — (Saját tudósítónktól.) „Engedjétek hozzám a kisdedeket!" Ezt Jézus Krisztus mondta. A gyermekek körülvették az Urat és az Ur: a legbölcsebb férfi játszadozott a kisdedekkel, megkönnyebbült és .boldog volt. Amit itt elmondtam, azt az irás — a legbölcsebb könyv jegyezte ,fel, tanitó intelmül az utókornak, mert a szinigaz boldogság csak a fehérlelkü gyermeksereg között van. A bün itt még nem bűn, az emberi gyarlóság itt is látszik ugyan, de bájos csintalansággá törpül. El a gyermekek közé. Itt él a poézis, ez az ezeregy éjszaka álomországa. Visszaálmodjuk boldog gyermekkorunkat, újra gyermekek leszünk, csak a csengő-bongó gyereknóta hallatszik, vig kacaj, kellemes zsongás, ment minden földi szennytől, könyökkel tülekedő kenyérharctól. Itt mindenkinek megvan az egy karaj kenyere, az óvodás néni fiókjában és senkinek sem kell a másé és ha kell, szivesen ad egyik a másiknak. Néhány órát töltöttem csak az óvodában, de annyi impressziót gyűjtöttem, mintha csak egy végnélküli nagy meseországot jártam volna meg. Vagy talán ott is jártam, nem tudom biztosan, hisz fantáziám a gyerekek mesérehajló fantáziájával utazott együtt. Hogy merre jártunk, mit láttam és mit hallottam, azt nehéz lesz elmondani, de megkísérlem. Aki szereti a gyermekeket, az jöjjön velem, járjuk körül a kisdedek országát, a mesék birodalmát. (Jönnek a gyermekek.) Kora délután, ugy fél három lehetett, mikor megnyomtam a nagy rézkilincset és beléptem a szegedi belvárosi kisdedóvóba. Egy ezüsthajú néni fogadott: özv. Székely Gáborné, aki nagyon megörült, hogy egy délutánra ilyen nagy tanitványa is lesz. A koránérkezett gyermekek körülfogták a jókedvű nénikét és hol rám, hol pedig őreá néztek. Ártatlan szemeikkel azt kérdezték: Ki ez a bácsi ? — Lássátok csibéim, most kaptunk egy uj tanitványt. Ez a bácsi beiratkozott az ovódába. Aztán tud-e maga kukoricafosztást játszani? — kérdezte bamiskás mosolylyal Székely Gáborné. — Biz én nem tudok, — vallottam be széMila véletlen képe fehér felhőkből formál, S amely sóvár szemünkre bus epedést lehelt. — A vágy uj, friss erőt merit az élvezetből. Ő vágy, te öreg tölgy, mii az öröm nevel, Megrokkansz aggon, bénán, a csontod megkeményszik Míg karcsú terebélyed a napba szökne fel! Te büszke és hatalmas, örökké feltörekszel, Mint rokonod a ciprus. Nagy fa, ne feledd el : Mi vázlatokat nyestünk, testvéreink, tinéktek, Akiknek minden drága, mit a távol fed el. Ütköztünk bálványokba, vérrel fenyegetőkbe, És trónusokba, melyek nemeskőből valók. A kéjpaloták fénye, mely bódulatba ejtett, Tőzséreitek vérét kiszíná, mint a pók. Buhákat láttunk, melyek langy fürdői a szemnek. És nőket, kiknek festett fogán s körmén tüz ég. És bölcs varázsotokat, kiken kigyók napolnak. © gyermeklelkű vének! V. Mit láttatok ti még ? VI. Amire sohse vágytunk, mindég elénkbe toppant, Hívatlanul kísérőnk s árnyunk, ez volt: — a bün. Az élet-létra milljó fokáról felénk bámult Mindannyiszor, kísértőn, fogyasztóan és hűn. A nő, e rabnő, aki undor s kacaj nélkül Ölel s teszi, mit véle bolondság s gőg tetet. S a hím, a kényúr: vágy és dühnek kergetettje, A rabnő szolga-rabja, patak a sár megett. A hóhér, ki tetézi az áldozatnak kínját; S' amelynek vér a borsa: a kéjtelt orgia. Az urhatnámság mérge: a zsarnokot legyőzni, A tömeg, melynek tiltott ostort megfognia. És vallások, mik egyek, testvérek a miénkkel, És szentségükre büszkén az égre omlanak, Mint puha ágyban lustán kéjelgő uri kedvencf Kínokban idvezülnek s szőrcsuhát hordanak. Mert balga a világ, önszellemét imádva, S változatlan a téboly, mit életre hozott. Mikor az istenéhez halálharcban kiáltoz: Ö arcom ősi mása, mester! Légy átkozott! A bátrabbak, a téboly fölesküdt szeretői, Kik kerülik a falkát, melyet nem ér e vég' Az ópium szabad világába taszítva! — Ez mind: amit a lét törvénye ir eléd. VII. Mert fanyar tudás, amit ránkruház az élet! A világ szük nyűgében és széles mentiben A tegnap, ma s a holnap enarcunkat idézi, E borzalmas oázist, mely pusztákon pihen ! Maradjunk, vagy repüljünk ? Ülj veszteg, hogyha ülhetsz; Vagy fuss, ha kell! Ki útaz, rejtve rejti magát, Hogy idővel nyűgözze az éber ellenséget! — Azok az igaz bolygók, kik ezer uton át Apostolként sietnek, vagy bolygózsidó módra, Kiknek naiv és lassú a tengely és kerék Menekülésre; s mások egy tapodtat se mennek S mégis legyőzik Öt könnyen utóbb-elébb. S ha a nyomunkba ért és égeti a hátunk, Akkor félő reménynyel tovább rohanhatunk, Miként a sárga China felé utaztunk egykor, Szemünkkel tengertükrön, szél szárnyán hajzatunk. Tengerét a setéinek majd üdvvel üdvözöljük, Mint ifjú vándorsziv, mely örömtől dagad; S a mély, halálos — édes hangok dalolva hívnak: Jertek a lakomához, mely hő vágyatokat: Lótoszillatot tálal. Itt szent, csudagyümölcsből Magatoknak arattok, ti téveteg rabok, Mámorosodjatok a nyári délutánnak Ritka — szelid sugárán, mit örök-nap adott! E rokoníiang sok régi halott árnyhoz kisér el, A Pyládok csapatja tárt karokkal fogad : „Fáradt szivet üdíteni Elektrához omoly le, Kitaek fehérlő térdét csókolgattuk sokat!" I Fordította : Somlyó Zoltán.