Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-05 / 254. szám

1911 november 5 DÉLMAGYARORSZÁG 3 se kiván és nem tartana helyesnek egy magyar ember sem. A köztem és L. D. ur közt lefolyt beszélgetés tendenciózusan el van ferdítve, a mi a fentiekből is kitűnik. Még csak azt jegyzem meg az igazság kedvéért, hogy sem Almássy Endre, sem Harsányi Margit mit se tudtak eddig erről a dologról, de sőt Harsányi Margitot, a szubretet személyesen nem ismerem, velők soha nem beszéltem, tehát az én tervemnek nincs személyi vonatkozása. Ez az igazság! Különben is a szóban forgó dolog oly csekély jelentőségű, hogy igazán nem érdemelte meg még a nyomdafestéket se. Arra pedig a legkevésbbé alkalmas, hogy — mint a Heltai eset igazolja, — a szinügy hivatott vezetőit, a nem hivatottak közbenjárására, ellentétbe hozza a szinpad komoly munkásaival. A szinházbajáró közönség is csak mosolyogva fogadja az ilyen híreket s nem ül fel nekik. Végül kijelentem, hogy az ilyféle nem újságírói kézből eredő trükkök semmiképen nem befolyásolják azt az álláspontot, melyet én a színházi ügyekben és kérdésekben akármint páholybérlő, tehát színházlátogató, akármint szinügyi bizottsági tag, — helyesnek és jónak látok elfoglalni. Épen ezért bárhonnan jövő nyilatkozatra mint eddig, ezután se reflektálok. Maradok szerkesztő urnák kiváló tisztelettel Szeged, 1911. nov. 4. Szmollény Nándor. A cikk érdemi részére, de különösen indokolására van egy-két •megjegyzésünk. Az Almássy Endre és Harsányi Margit ovációjáról ugy beszél Szmollény ur, mint a Katona József szellemének dicsőítését célzó ovációról. Ejnye, de különös. Aki Katona József szellemét akarja dicsőíteni, miért választja ki két színész ünneplésére azt az estét, amelyet egy nagy iróra váló emlékezéssel kel! ünneppé avatni? Hogy jön ahoz Almássy Endre, hogy az ő ovációján keresztül dicsőítsék Katona szellemét? Ez is lehet? Vagy meri talán valaki azt is állítani, hogy Almássy szinészi karrierje annyira összeforrott a „Bánkbán" sorsával, hogy az ő ünnepeltetésével Katona emlékének és nagy tragédiájából előcsillanó költői erőnek áldozhatunk. •vahihető emberektől lehet hallani, hogy a lelki fájdalom nem ölt még meg senkit, soha... Azért a kis bárókisasszony, ha nem is szerelemben, de mégis csak meghalt. Egy olyan szép, csöndes, csillagsugáros éjszakán, hogy szinte kegyetlenség volt tőle, éppen ilyen mámoros, illatos tavaszban hozni gyászt és halálos hidegséget az édesanyja forró, szerelmes szivébe. Az emberek különben a temetésen csöndes megvetéssel mérték végig a sápadt és ingadozó járású aszszonyt s csak annyit jegyeztek meg: — Most legalább zavartalanul udvaroltathat magának a jött-ment poétájával, akár hozzá is mehet feleségül... Lehetséges, hogv a báróné is gondolt ilyesmire, de azért másnap, mikor Balázs Dénes meg akarta látogatni, egy ünnepies arcú, gyászlivrés inas állta el az útját, hogy a méltóságos asszony ezen a héten nem fogad senkit, még őt sem. Azon a héten pedig kapott az asszonytól egy levelet, amelyben arra kérte, hogy ne jöjjön el hozzá egy félévig, vagy legalább egy pár hónapig, mert a mostani lelkiállapotában nem képes vele találkozni... Akkor aztán majd meglátják... Balázs viszont megirta neki, hogy most egy pár hónapra elmegy utazni, az ősszel visszajő s akkor — ha ő is ugy akarja — újra ott lesz nála a Kapolyai bárók ősi fészkében. S akkor aztán majd meglátják ... Addig pedig az asszonynak volt ideje, hogy elsirassa a kis leányát. Bezárkózhatott kedvére abba a fehér kis leányszobába, a , Álljon elő ez a bátor, mert tudtunkkal ilyen szinész egy volt és azt nem Almássy Endrének hivják. Ha egyebekben helyén valónak találtuk volna ezt az ovációzást — amint semmiképen sem találjuk annak — még akkor is helytelenítenünk kellett volna, hogy ép arra az estére teszik, amikor a szinház Katona emlékének akar áldozni. Az ováció — akármennyire a közönség lelkéből fakad, amint a jelen esetben teljesen távol áll tőle — mindig szorosan helyi érdekű, amelylyel vétek elhomályosítani egy országos irodalmi eseményre való emlékezés, amelvet a nemzeti fölbuzdulásnak, az irodalmi ébredezésnek annyi ékköve ékit és amelyből a multak annyi nyomora és jaja sajog felénk. Végül Almássy Endrében is lehetne annyi szerénység, hogy ne akarjon előtérbe kerülni akkor, amikor végre is nálánál valamivel különb emberről van szó és a szinészet minden pártfogója rosszul teszi, ha annyira elgaloppirozza magát, hogy az iróval szemben folyton és mindég, az irót megillető ünnepies alkalmakkor is a szinészt löki elibénk. Ami pedig azt illeti, hogy a Déry-féle ováció — négy nappal az Almássy-féle után — elterelné a közönség figyelmét a nagy magyar iró klasszikusnak ismert darabjától, olyan vád, amely föltétlenül és kizárólag azokat illeti, akik az ünnepi estén óhajtanak bárkinek is ovációt rendezni. Mi azt hisszük, hogy épen Szegeden, ahol a páratlanul elfajult szinházi viszonyok okait mindez ideig nem sikerült kikutatni, nem annyira csekély jelentőségű ez a dolog. Arról van szó, igaz-e az, hogy szinügyi bizottsági tagságának fölhasználásával bárki számára kedvezéseket akart elérni Szmollény ur? Különösen fontos ez azért, mert Almássy Endréről van szó. Szmollény ur nyilatkozatában azt mondja, hogy ö a neki imputált kijelentést nem tette. Pénteki cikkünknek erre a részére bizonyára azért teszi meg ezt a nyilatkozatot a tanár ur, mert maga is megengedhetetlennek véli és a szinügyi bizottságban elfoglalt állásával összeegyeztethető- | nek nem tartja. Mi ezt örömmel regisztrál- j juk és megnyugtatásul elfogadjuk, azt pedig . kíváncsian és türelemmel várjuk, hogy első és eredeti hírforrásunknak lesz-e még valami mondani valója. | melynek az aranyhajú lakója már örökre el 1 volt zárva egy rettenetesen hideg és sötét I épületbe, diszmagyarba öltözött urak és si| mára fésült, selyem pruszlikos asszonysá| gok barátságtalan társaságába. Nézegethette | órákig a fcehér bútort, csókolgathatta kis leánya félbenhagyott kézimunkáját, kutathatott a kis faragott íróasztal apró fiókjaiban... Pedig talán éppen itt nem kellett volna neki kutatnia... Egyszer, \a mikor már nagyon közel volt az ösz és még abban a kis fehér szobában is többet gondolt a szerelmesére, mint a leányára, azon a kis Íróasztalon ugy véletlenül a kezébe akadt egy papirlap, amelyet csupa szórakozottságból elkezdett nézegetni. Egy olyan jelentéktelen, ostoba kis papirlap, amelyen az ember a tollát szokta próbálgatni néha-néha... S arra sokszor, talán százszor vagy ezerszer is, föl volt irva kuszált, kislánvos betűvel ez a név: Dénes, Dénes... Roppant haszontalan dolog volt, egy hitvány kis papirdarab, amelyre a leánya csupa szórakozottságból firkált egy nevet s az asszony mégis falfehér arccal, néma megdöbbenéssel kulcsolta össze a két kezét... Jóságos Isten, a leánya szerette Dénest... Lehet, hogy csak ideges képzelődés volt az egész, de az asszony ettől a naptól kezdve meg volt győződve arról, hogy ő valami nagy igazságtalanságot követett el a gyermekén. Valóságosan beteggé tette ez a képzelődés ... Annyira ideges volt, hogy éjjelente, amikor álmatlanul hánykolódott ágyáLázár György dr és a szegedi műegyetem. — Beszélgetés a polgármesterrel. — (Saját tudósítónktól.) A szegedi műegyetem mellett néhány nappal ezelőtt — mint azt megirtuk — Zichy János gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter jelentős és súlyos kijelentést tett a képviselőház pénzügyi bizottságának ülésén. Azt mondotta a miniszter, hogy a fölállítani tervezett második műegyetemnél a kormány elsősorban Szegedet kivánja figyelembe venni, mert ezzel a várossal szemben obiigóban van. A miniszternek ez a kijelentése általános megnyugvást keltett. Különösen nagy öröm támadt a kijelentés nyomán Szegeden, ahol meggyőződhetett mindenki arról, hogy a szegedi egyetemért folytatott akció sikerrel járt és a kormány Szeged jogos igényeit figyelembe vette. A Délmagyarország munkatársának alkalma volt a szegedi műegyetem kérdésében beszélgetést folytatni Lázár György dr polgármesterrel, aki az egyetemért folytatott akciókat bölcs belátással vezette és vezeti és aki minden rendelkezésére álló erővel és befolyásának minden súlyával igyekezett előmozditani az akció sikerét. — Részletesen nem nyilatkozhatok most a kérdésről, — mondotta a polgármester — mert a napokban föl akarok utazni Budapestre, ahol minden irányban tájékoztatom magamat. Nem szeretnék ennek elébe vágni. — Kielégiti-e a műegyetem — kérdeztük, — Szeged igényeit? — Amennyiben gazdasági fakultást is kapunk, akkor meg lehetünk nyugodva. Ebben az esetben teljesen kielégitenek bennünket. Egyébként azt is megjegyezhetem, hogy az én értesülésem szerint ugy tervezik megoldani a kérdést, hogy a szegedi műegyetemet gazdasági fakultással is ellátják. ban, nem merte kinyitni a szemét, mert attól félt, hogy valami kísérteties víziói lesznek a sötétben. Ha ilyenkor véletlenül Balázs Dénesre gondolt, rémülten takarta el az arcát, mert szinte látni vélte halott kis leánya aranyos sápadt fejét, amint nagy, lázas, sötét szemét merően, szemrehányóan szegezi rá... Ez valami szelid, végtelenül szomorú mosolygást is látott azon a sápadt, halott arcon, amelyből egészen tisztán ki lehetett olvasni: — Látod, mennyi boldogságot vettél el te tőlem... Minden a tiéd, ami az enyém lehetett volna, az élet, a szépség, a szerelem... Tiéd lesz az az ember is, akiért én meghaltam ... És az asszony várta rettegve, elfogult szivvel azt a napot, amikor Balázs Dénes eljön hozzá, mint igérte, hogy számon kérje tőle a boldogságát. Poétikusan szép őszi nap volt, amikor ott jártak együtt újra a parkban, a sárgultlevelü fák alatt. Az asszony félénk, szótalan, halovány volt, s valami különös, megmagyarázhatatlan szomorúság szorította össze a szivét. A férfi meg tele volt tűzzel, szenvedélylyel s egyszer, mikor ott álltak egy karcsú, fiatal jávorfa alatt. Balázs, először életében, átfonta a karjával az asszony derekát, a szemébe nézett mélyen, szerelmesen is csak annyit kérdezett tőle: — És most? Hanem ebben a kérdésben benne volt minden. Az asszony megértette. Az volt ebben