Délmagyarország, 1911. november (2. évfolyam, 251-275. szám)

1911-11-25 / 271. szám

1911 november 26 DELMAGY ARORSZÁG 5 A futóbolond meséi. — Jelenetek a szegedi rendőrségen. — (Saját tudósítónktól.) Különös látogatója akadt pénteken délelőtt a szegedi rendőrségnek. Egy dült arcú, véres szemű, egész testében remegő ember szaladgált a folyosón és halkan mosolygott. Pergett a nyelve, de a szavát nem lehetett érteni. Kopottas, fényes ruha volt rajta, cifra papucs kopogott a talpán. Az első megfigyelés után látni lehetett, hogy a bizarr kiilsejü embernek meghibbant az elméje. Vérbefutott szemével tétován bámészkodott, remegő kezével a levegőben handabandázott. A csöndes, bámész ember hirtelen orditozni kezdett: — Segítség, megölnek! Torkaszakadtából kiabált, majd pedig egy ajtó mögé húzódott és leguggolt. Lihegett, reszketett. A rémes látványra összefutottak az emberek. Távolról nézték az ijesztő kiilsejü ember vergődését. — A kapitány úrral akarok beszélni — mondta kinos nyöszörgéssel. — Hol van a kapitány ur? Egy rendőr levezette Szakáll József dr bünügyi kapitányhoz. A kapitány már jó ismerősként üdvözölte: — No, mi baj, Pista? A kapitány elbeszélte, hogy Csukonyi Istvánnak liivják, szegedi kőmives, ujabban minduntalan fölszaladgál a rendőrségre, liogy megakarják gyilkolni. Üldözési mániában szenved. A Vásárhelyi-sugárut 71. szám alatt laknak, jóforgalmu korcsmájuk van. — Jaj, kapitány ur, már megint meg akarnak gyilkolni! — Hogy-liogy, Pista? — Összebeszéltek, de rajtakaptam a gyilkosokat. — Kik beszéltek össze? — Mind, ott a házban, izé, tudom is én, nem vagyok én ügyvéd. — Hát, halljuk csak, liogy is történt a dolog? Erre a kérdésre Csukonyi Istvánnak kiderült az arca. Ravaszul a kapitányra vigyorgott, majd pedig, amint belemelegedett a beszédbe, folytott hangon röhögött. — Délelőtt az ágyban feküdtem vagy aludtam is. Éreztem, hogy valami mozgolódik körülöttem. Tapogatózni kezdtem, hát a párnacihában egy macska fészkelődött. Hirtelen kiugrott, aztán a hasamra mászott. De én ügyes voltam ám, kiugrottam az ágyból és hamar felöltöztem. Meg akart ölni! — A macska? — Az! Valami szúrós is volt nála. Hilii, fncsesba ment az összeesküvés. — Ejnye, ejnye. — De a macskát nem kívánom megbüntetni, az szegény nem tehet arról, mindenki ugy cselekszik, ahogy fizetik. — Miféle macska az? — Jujuj, furcsa jószág ám az. Hun egér, hun pocok, hun meg kutya. Ahogy jól esik neki. Olyan az, mint az ember. —No, majd el látjuk a baját. A bolond fölkacagott. — Arra ugyan rá nem talál senki isten fia! Ugy elbújik az, mint az ördög. Bárcsak én is olyan lehetnék. — Akkor hát mit csináljunk? — Én már nem birom tovább. Alig van már zsirom. — Hogy-hogy? — Megnyúztak otthon. Tegnapelőtt fogtak hozzá, ma reggelre végeztek. A térdemtől egész a derekamig lehúzták a bőrt, két ujjnyi vastagon. A zsirt bevitték, a kórházba. — A kórházba? — Oda-oda. A fene tudja, minek. El akarnak földelni. Kíváncsiságból megnéztük a testét. A legkisebb karcolást sem találtuk. A szerencsétlen beléhabarodott az üldözési mániába. Aztán a nyakára mutatott. A nyakának a hátulsó része fölpuffadt, véres. — Piócát raktak rá, — magyarázta — amikor jóllaktak, levették. Szegedi öreg szokás szerint kuruzslókat szabadítottak a szerencsétlenre. Ahelyett, hogy orvoshoz fordultak volna, még jobban elmérgesitették a bajt. Szakáll József dr egy rendőrrel elkísértette Baneth Samu dr tiszti orvoshoz, liogy állapitsa meg az elmebaj fokát. Ha nem közveszélyes, akkor a családját gondos ápolásra és felügyeletre utasitják. Baneth Samu dr kerületi orvos este értesítette a Délmagyarországot megfigyelésének eredményéről. Véleménye szerint Csukonyi István nagyfokú epilepsziában szenved, amelyhezaz alkohol túlságos élvezetétől származó elmezavar is járul. Rémes viziói vannak, hallucinál. Baneth Samu dr intézkedésére beszállították a szegedi kórház elmeosztályára. Gyilkost béreltek a szegedi közúti híd alatt. — Egy hisztérikus úriasszony kalandja — (Saját tudósítónktól.) A szegedi rendőrség titkos aktái között, — amelyek közül bizony csak nagyritkán kerül egy is a nyilvánosság elé, — vannak a legszenzációsabb események eltemetve. Részint félben maradt nyomozások ezek, másrészt pedig a legdiszkrétebb tragédiák, melyek nem vonnak maguk után bünügyi eljárást és igy csak néha pattannak ki a közvélemény szigorú törvényszéke elé. Ezekből a diszkrét és szenzációs aktacsomókból hozok egyet a nyilvánosság elé. Egy hisztérikus, szerencsétlen szegedi úriasszony szomorú tragédiája van benne leirva száraz és lakonikusan rövid hivatalos stilussal. Husz harminc sor van csak a kék aktapapiron. Es mégis egy rémregény kusza vonalai száguldanak a sorok között. Az aktán nem is a megirás a fontos, hanem maga az esemény és az a néhány előkelő név, melyet kegyetlenség volna a nyilvánosság elé hozni. Nem bűneset ez, hanem csak szerencsétlenség, szomorú tragédia. Maga a rendőrség is diszkréten végezte a nyomozást. Senki sem tudott róla. Mi is diszkrétek maradunk, pedig a Délmagyarország munkatársa az eseményt a legaprólékosabb részletekig kiriportozta. A szerencsétlen neveket födje titok, az események azonban szenzációs részleteivel itt következik: Délután négy óra lehetett, mikor a szegedi rendőrség ügyeletes szobájába egy markos parasztlegény nyitott be. Arca vörös volt az izgatottságtól, remegő kezében egy rozsdás pisztolyt szorongatott. A nagy izgatottságtól néhány percig nem tudott szóhoz juni. — Baj van, — mondota és lerogyott egy székre. Az inspakciós kapitány váltig biztatta, hogy ne féljen és mondja el, mi az a nagy baj. Az izgatott parasztlegény negyed óra múlva kezdett csak beszélni. Letette az asztalra a rozsdás pisztolyt és kivett a zsebéből egy papirost. Majd igy kezdte: — Délután két órakor a közúti hid alatt ácsorogtam, mikor felém jött egy sovány feketeruhás asszony és megszólított: — Bátor ember maga? — Az vagyok. — Akar-e keresni 200 (koronát? — Persze, hogy akarok. — Ekkor a lefátyolozott sovány feketeruhás asszony, azt a vakmerő ajánlatott tette nekem, hogy kapok kétszáz koronát, ha meggyilkolok valakit. Elővett a zsebéből egy rozsdás pisztolyt és azt mondta: ,JSzzel kell agyonlőnöd." Szinleg ráálltam és a feketeruhás asszony elvezetett egy felsővárosi házba, hol egy elegáns lakásba mentünk be. A hálószobába érve, az asszony lefeküdt az ágyra és azt mondta „engem lőj agyon." A kétszáz koronáról előbb azonban irást adott nekem. Nagyon megijedtem és egyenesen ide a rendőrségre szaladtam. Az ügyeletes kapitány először nem hitte el a legény rémregényét, de az a belső zsebéből a következő irást vette elő: S. Jánosnak a végrendeletem értelmében 200 korona adandó. Halálom után azonnal. Szeged. Özv. K-né. A rendőrség most már nagy apparátussal inditotta meg a nyomozást. Két óra leforgása alatt már a rendőrség épületében volt a szerencsétlen úrinő'és a rokonsága. Előbb a rokonait hallgatta ki az ügyeletes kapitány. A rokonok elmondották, hogy a szegény aszszony idegbeteg és már többször akart elkövetni öngyilkosságot, de nem volt hozzá elég bátorsága. — Vigyáztunk rá, ahogy lehetett, de ő nem szeretett bennünket, csak a magányt kedvelte. Már vagy negyedszer irta meg a végrendeletét. Épen akkor, mikor a rendőrség beidézett bennünket kaptunk a postán egy levelet. E! is hoztam. — Meg lehet nézni? — Igen. Erre a hisztérikus úrinő bátyja elővette a levelet és kiterítette az asztalra. Ennyit tudtam lemásolni a levélből: Kedveseim! Én meghalok. Nincs bátorságom megölni magam hát megöletem magam valakivel. Kétszáz koronát adjatok a gyil. . Özvegy K.—né. A rokonok után a feketeruhás asszony jött be az ügyeletes kapitány elé. Szeme ki volt sirva. Remegett az izgalomtól. — Hát már a saját életemmel sem rendelkezhetek szabadon? — nyögte siró hangon. Az ügyeletes rendőrkapitány megvigasztalta a szerencsétlen teremtést, aki elmesélte szomorú sorsát. Két éve vagyok özvegy. De nem ez a legnagyobb baj. Beteg lettem. Idegbeteg vagyok. Kérem, könyörgöm önöknek, hagyjanak meghalni. A rendőrség átadta a hisztérikus urinőt a családjának, aki megígérte, hogy vigyázni fog a veszélyes asszonyra. Az eljárást ezzel meg is szüntették. Másnap a parasztlegény újra jelentkezett a rendőrségen, elhozta az 5 koronát, amit a bérgyilkosság előlegéül vett fel. Ez volt az utolsó akkordja a tragikus eseménynek, azóta csend van. A szomorú fekete ruhás asszony rokonai kíséretében járja az elhagyatott utcákat, nem akar emberekkel találkozni.