Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-07 / 230. szám

1911 13. évfolyam, 230. szám Szombat, október 7 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, = Korona-utca 15. szám i= Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal c=s Városház-utca 3. szám IV., ELŐFIZETESI AR SZEGEDEN egész évre . K 24'— félévre . . . R 12-— negyedévre . K ó1— egy hónapra fv 2 — Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEI^: egész évre K 28'— félévre . . . R negyedévre , K V— egy hónapra K Egyes szám ára 10 fillér. I

TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 305 c=a Kiadóhivatal 3Í8 Interurbán 305 u Budapesti szerkesztősei telefon-száma i; S— 12 Béke vagy háború ? Harc következik-e, avagy békés kibontakozás? — a kérdésre a választ csak az ellenzék adhatja meg. A Héderváry-kormány célzatait mindenki ismeri s nem mondunk vele újságot, csak újból leszögezzük, hogy ez a kormány nem kívánja a haragot, hanem ellenkezőleg, a békés és nyugodt kormányzást tekinti céljának. A minisztérium másfélesztendős rezsimje alatt bebizonyította, hogy ellenfeleinek letörését sohasem tartotta feladatának, hanem ellenkezőleg, türelmet és higgadtságot tanusitott olyankor is, amikor ezt az ellenzék fellépése számára nem teszi épen könnyűvé. Végre azonban mindenkinek be kell látnia, hogy a technikai obstrukció kerékkötését egy kormány az iáők végtelenségéig tétlenül nem szemlélheti s hogy el kell érkeznie egy időpontnak, amikor a minisztériumnak rekonszideráció alá kell majd vennie eddigi taktikáját és számot kell azzal vetnie, hogy vájjon a passzivitás eddigi politikája még mindig megfelel-e a helyzetnek? A közvélemény szava mind erősebben és hathatósabban nyilvánul meg az obstrukció ellen. A törvényhatóságok mármár teljes számban állást foglaltak az országházban folyó kerékkötés ellen s a kormány mögött tömörülő hatalmas és egységes tábor is súlyosan érzi annak a szerepnek terhét, amelyre őt két-három tucatnyi ember handabandázása kényszeríti. íme, ilyen körülmények közepett kell majd a kormánynak további taktikájáról határoznia. Ha mindehez hozzátesszük, hogy alapos tévedésben vannak azok, akik az eddig tanusitott türelmet a kormány gyengeségének vagy kishitüségének tudják be, s hogy ellenkezőleg azok járnak a helyes uton, akik számításba veszik, hogy a kormány igenis tudatában van annak az erőnek, melyet neki a közvélemény megnyilatkozása és a köréje sorakozó tömör párt kölcsönöz, — ugy nem lehet kétséges, hogy a kormány határozottan élni is fog erejével akkor és olyan móáon, amikor és ahogyan azt higgaát mérlegelés után célszerűnek találja. Az elkerülhetetlen harctól nem riad vissza. De azt nem is keresi. És itt elérkeztünk a békés kibontakozás témájához. Igy általánosságban nem lehet odavetni a választ arra a kérdésre, vájjon a kormány akarja-e a „kompromisszumot" (a szó nem igen fedi a lényeget), avagy sem. Mert ez a válasz attól függ, minő az a megegyezés, melynek tervével hozzá közelednek? Az olyan kibontakozási terv, amelynek kiinduló pontja volna, hogy a véderőreform a napirendről levétessék, elfogadásra természetesen nem számithat. A kormány az általa és pártja által szükségesnek tartott és az előterjesztett javaslatokban helyesen megoldott véderőreform megvalósiásától el nem áll, eltekintve attól, hogy egy ellentétes kibontakozási alap a törvényhozás másik faktoránál sem találna helyeslésre s igy politikailag nem is volna semmi értéke. A véderőreform elintézése tehát a kormány részéről felállított condito sine qua non a helyzet kibogozásában. És vájjon mi ezzel szemben az ellenzék posztulátuma? Erre felelni a legjobb akarattal sem vagyunk képesek. Mi tudjuk mit akar a Kossuth Ferenc vezetése alatt álló párt, olvassuk miért harcol Justh Gyula tábora, de olyanpetitumot, mely az összes ellenzék egy értelemmel vállalt petituma volna, nem tudunk megállapítani. Ellenkezőleg, azt véljük, hogy az egyik frakció ekszponálása épen a másiknak harci kedvét szitaná, a helyzetet azonban semmiesetre sem szanálná s igy a kormány, minAz anya. Irta Róna Lajos. Patakyné reszketve tartott kezében egy levelet. Igen rövid, semmitmondó levél volt, de beszélt helyette az aláírás. ,fontos közölni valóm van. Fél négy órakor meglátogatom. Révész Félix. Az asszony kezeit tördelte. Mit akarhat tőle ez az ember? Most tiz év után akar zsarolni, vagy őt boldogtalanná tenni? Fél négykor jön. Most pedig egynegyed van. Nemsokára itt lesz, hogy torkára tegye a kezét. Eh! Bátornak kell lenni és szembe nézni a gazfickóval. Patakynénak nem kellet soká várnia. Egy éles csengetés jelezte, hogy a férfi eljött. Az ajtó nyílott és Félix belépett a szobába. A külseje épen olyan, mint tiz évvel ezelőtt, csak a haja változott meg. Sok volt már közte az ősz szál. A férfi udvariasan közeledett. Az aszony előtt mélyen meghajolt. — Mit akar? — szólt fagyosan az asszony. — Pénzt? Gyorsan, ki vele, mennyi kell? — Nem találta el — válaszolt a férfi. Nem pénzt akarok. — Hanem? — Anyát akarok a gyermekemnek. Patakyné elsápadt. Erre nem is gondolt. Hiszen lehetetlen, amit ez az ember kiván. Nem volt ideje sokáig gondolkozni, mert Félix folytatta: — Maga tiz év előtt nagy nyomorban volt, akkor meg tudtam bocsátani, hogy elutazott, I szökött úgyszólván, mert azt sem tudtam, 1 hová utazik. A gyermekét — a mi gyerme| künket — pedig itt hagyta. Ezért nem teszek szemrehányást. Magamhoz vettem a kis fiunkat, felneveltem. Most tizenkét éves, de anyát még nem ismer. Amig maga kereste a kenyerét, nem zaklattam, de maga férjhez ment. Ugy hallottam, derék, jó ura van. Magukhoz kell, liogy vegyék ezt a kis fiut. Patakyné zokogott. — De hát nem vérzik a szive, Ilona, a gyermekéért? Nem fájt már akkor is, amikor el tudott nélküle utazni? Ha ez igy van, akkor maga sohasem szeretett engem, pedig valamikor azt hazudta, hogy értem bármire képes lenne! Nos, most itt az alkalom, hogy ezt bebizonyítsa. Vegye magához a gyermekünket. Ha már engem nem szerethet, szeresse legalább a fiát! — Miért kinoz? Most, amikor másnak vagyok a felesége, azt akarja velem bebizonyíttatni, hogy magát szeretem? Hát nem és ezerszer nem! Én sohasem szerettem magát. Maga elcsábított, azután kirúgott. És még irgalmat kiván tőlem a gyermeke számára? Azt akarja, hogy anyja legyek annak a porontynak? Soha! — Maga tudja a legjobban, hogy amit most mondott, az nem igaz. Tudja, hogy engem azzal a feltétellel választottak el a feleségemtől, hogy magát — akiről akkoriban tudták, hogy . . . a . . . barátnőm — nem vehetem nőül. — És most egy gyermeket, aki engem soha sem ismert, akar rám kényszeríteni? Pedig az, ugyebár, az apja minden nemes tulajdonságát örökölte? — Maga nagyon kegyetlen tud lenni, Ilona. Most már csak egy teendőm marad ... — És az? — Én magam fogom az urát megkérni, vegyék magukhoz a gyermeket. Remélem, ő tud a viszonyról? — Az uramnak! Neki akar szólni? Ne merjen . . . — Hohó, asszonyom! Ön túlságosan gyönge s én tulerősnek érzem magam, semhogy holmi fenyegetéssel megrémítene. Most már nem kell titkolnom semmit, a fájdalomtól nem kell félnem. Bátran megmondhatom már, hogy a kis fiúnak nincs szüksége anyára, mert . . . — Mi az! Mit mond? — ... mert meghalt. — Meghalt? ... A gyermekünk? És énnyomorult, szidtam azt az ártatlan teremtést ! Nem, ezt nem fogom túlélni . . . ebben a percben megundorodom magamtól. De most is csak magát átkozom. Magát és magamat. Mért biztam magára? Maga hagyta nyomorultul elveszni! De ugye csak tréfa volt? Erős volt, de talált. El akarta érni, hogy felébredjen bennem az anya. Hát most már elérte a célját! hozza el a gyermeket nekem — az anyának. Szóljon hát! Beszéljen! Nem igy van? A férfi némán rázta a fejét. Ilona felugrott és kiszaladt a szobából. Nemsokára visszajött a kezében kis üveget tartott. Méreg volt. Félix rémülten az asszonyhoz rohant és kikapta kezéből az üveget. Már üres volt.