Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-04 / 227. szám

9 1911 II. évtolyarr, 227. szám Szerda, október Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ca Korona-utca 15. szám cra Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., 1=3 Városház-utca 3. szám a ELŐPIZETESl fiR SZEÜEDEm egész évre . K 24'— félévre . . . K 12-— negyedévre , K 6'— egy hónapra fi 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI AR V1DÉREN.: egész évre fi 28— félévre ... fi 14'— negyedévre. fi 7-— egy hónapra fi 2.40 Egyes szám ára 10 fillér. " TELE i'GN-SZAM: Szerkesztősei 305 fiiadóh vataf 3(8 Interurbán 305 ,, Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Avéderöreform és a költségvetés. A nemzeti hősök, akiknek viselkedése felháborítja az egész országot, az utóbbi időben igyekeznek mindenféle kérdések fölfedezésével és fölvetésével a beszédesség látszatát megadni a technikázó parlamentnek. Nap-nap után most már szinte teljes rendszerességgel hangzanak el napirend előtti felszólalások és interpellációk azzal a szemmellátható szándékkal, hogy horogként vettessenek bele a politika áradatába, hátha fennakad rajta akár a közvélemény, akár a kormány és pártja. Sikere pedig egyetlen ilyen kísérletnek sem volt s az obstrukciónak ezt a melléktaktikáját ugyanaz a kudarc érte, mint magát a technikázást. Ez incidens-halászat eredménytelenségének első és főoka abban állott, hogy egyetlen esetben sem indult el az igazság nyomán. Ez alapvető hibán kivül hozzájárul a kudarchoz az a körülmény is, hogy a fölvetett kérdések általában messze estek a jelenlegi küzdelem főkérdésétől, a véderőreformtól és az obstrukciótól. A köziélek nem birta átlátni az összefüggést köztük és aktuális föladatok között. Két kérdés azonban nem leledzett ebben a hibában. Kállay Ubul és Désy Zoltán felszólalásai ezek, amelyek elseje az uj közös hadügyminiszter nyilatkozataira, másodika pedig az állami költségvetés egy rendkivüli hadügyi tételére, továbbá az 1912. évi költségvetés mielőbbi beterjesztésére vonatkozott. Ez a két kérdés egyrészt tárgyánál, másrészt a fölszólalók által való beállításánál fogva olyannak tetszett, mint amely belejátszik az aktuális politikai helyzetbe s fölvetésük egy pillanatra szinte hatásósnak mutatkozott. Anynyival is inkább, mert Lukács László pénzügyminiszterhez voltak intézve, ahoz az lállamférfiuhoz, akit a véderővitában való nyilatkozásra épen szabadsága alatt anynyiszor aposztrofált az ellenzéki sajtó s akit különösen a hadügyminiszterváltozáskor a véderőreform pénzügyi programjának megmaradása tekintetében szerettek volna sarokba szorítani. Lukács László ma felelt a hozzáintézett kérdésekre. A véderőreformmal öszefüggő általános pénzügyi kérdésekre ma nem tért ki. Ezt más, arravaló alkalomra tartogatja. A pénzügyminiszter kizárólag az interpellációkban érintett kérdésekre szorítkozott s röviden, minden fölös szót kerülve, szokott velősségével és világosságával mutatta ki a fölvetett kérdések tárgytalanságát. Milyen semmivé foszlottak egyszerre a nagy képpel beállított tetszetős kérdések! Milyen egyszerűvé lett a Désy Zoltán által nagy garral fölvetett az a probléma, hogy | a védrőreform megkésése folytán mi lesz az 191 l-es költségvetésben megszavazott közel nyolc milliónyi rendkivüli hitellel! A miniszter elismerte az obstrukció barátjának igazát abban, hogy ha ez a véderőreformmal összefüggésben állana, akkor nem folyósítható. De uram istenem, nem áll vele összefüggésben, sőt mi több, attól teljesen független, nagyobb részben folytatólagos kiadás, amelyet folyósítani kell, akár van obstrukció, akár nincsen. Hasonló sors érte Kállay Ubul pénzügyi fejtegetéseit is, amelyekben ellentétet szeretett volna konstruálni a pénzügyminiszter delegációbeli s az uj közös hadügyminiszter hirlapi nyilatkozatai között. Lukács László tárgyilagos és lucidus válaszát mind a két interpelláló kénytelen volt tudomásul venni, bizonyságául annak, mennyire tárgytalan volt a kérdések fölvetése s mennyire nem virul babér az ellenzéknek a komoly vitatkozás terén sem. A pénzügyminiszter mind a két válaszában volt azonban olyan rész, amely politikai jelentőségben túlmegy a költségvetési szakkérdés határán. Lukács László azkat a tettetett ellenzéki aggodalmakat, hogy az uj közös hadügyminiszter talán nem állaná a kormányok között létrejött megállapodást a katonai kiadások programmjára vonatkozóan, azzal a határoA rézpityke. Irta Nagy Endre. Amikor a gyermekek délben kiözönlöttek az iskolából, a kis Ladányi Ferkó egy fényes rézpitykét talált a kerítés tövében. Szép cifra rézpityke volt, amilyet a hajdúk viselnek az ünnepi mundérjukon. Ferkó lehajolt gyorsan és fölemelte. Ebben a pillanatban ott termett Barkó Peti is. — Ohó, a'pityke fele az enyém, én is láttam. — Ezt ni! — mondá Ferkó és a hüvelykujja körmével megpecintette a fogát. — Nem adod? — Nem! Peti Ferkó hajába kapaszkodott és lerántotta a földre. Ott még gyömöszölte egy darabig és aztán megelégedetten odébb állott, mint aki elvégezte a maga teendőjét. Ferkó bömbölve sietett haza és útközben szétmázolta a könyeket az arcán, hogy annál meghatóbb legyen majd otthon a megjelenése. A világ minden kincséért le nem törölte volna onnan. Ladányiné épen az urát várta haza ebédre nagy haragosn. — Bizonyosan Barkó Péterrel sörözik megint! Az ebéd itt pocsékká föl, ő pedig elrontja az étvágyát. Az anyák akkor szeretik legjobban a gyermeküket, amikor az urukat várják haza a korcsmából. Az asszony lelkendezve kérdezte a siró gyermektől: — Te kis árva apróságom, eszem a lelkedet, mond, ki bántott? — Brühü! Barkó Peti megvert! A hajamat meghúzta és a sárba lökött. — A Barkó Peti? Az a pernahájder? No várj, hiszen mindjárt adok én neki! Ladányiné fölkapta a porolópálcát — az ilyesmi mindig a kezeügyében van a gondos gazdasszonynak, főként ha az urát várja. — Szalad egyenesen az udvarra. Egy házban laktak a Barkóékkal. Peti épen kint játszott az udvaron, vesztére. Ladányiné ugy támadt neki, mint ahogy azt a nőstény oroszlánról szokták följegyezni az irók. — Te bántottad a fiamat, hé? Te húztad meg a haját? Te lökted a sárba? Fölkapta a gyermeket és náspágolta teljes erejéből — a Ferkó őszinte örömére. Barkóné is az urát várta. Épen jó hangulatban volt hát és bőszülten rohant ki az éktelen kiáltozásra. Ott aztán majd elhűlt benne a vér attól, amit látott. — Nini! A szomszédasszony az én fiamat veri tévedésből. Ladányiné hamar megválaszolt a csipős megjegyzésre. — De nem tévedésből ám! Az én fiamnak nincs szüksége a pálcára. — Hát az enyém talán a vademberek között termett? — Ugy látszik, szomszédasszony, ugy látszik. Legalább a viselete olyan. — Mit? Az én fiamnak? — Annak hát. — Most már csak annyit mondok, hagyja el azt a fiut. — Nem én, amig meg nem tanítom a móresre. Ha a szomszédasszony nem neveli, hát majd kioktatom én. Barkóné dühösen odaugrott és a fiát kikapta szomorú helyzetéből. Peti csak ezt várta, kereket oldott nyomban és most a két asszony egyedül marad a küzdőtéren. Ezalatt Ladányi Ferenc és Barkó Péter urak azon tanakodtak a vendéglőben, hogy maradjanak-e még egy pohár sörre. Hivatal után, - ebéd előtt a legédesebbek a percek; ilyenkor nehezen akarózik haza menni. De azután mégis csak fölkerekedtek és nagy lépésekkel ügettek hazafelé. — No hiszen, lesz majd mit hallgatni otthon! — mondá Ladányi. — Az ám! Nagyon elkéstünk! — felelte — Én nem tudom, de nekem jobban izlik a sör sóspereccel, mint az ebéd. — Furcsa, de nekem is. — És hiába hozatnám haza, otthon nem olyan jó az. — Megtörik a szine, amig hozzák. ígyen beszélgetve, békességesen mentek haza. Félve fordultak be a kapun és épen akkor étkek az udvarra, mikor a két asszony egymás haját fogva versenyzett abban, hogy melyik tud a másikról rosszabbat mondani. A férjek hamarosan szétválasztották a küzdő feleket és az aszonyok egymás hangján keresztül sikongták el az ő nagy panaszukat.