Délmagyarország, 1911. október (2. évfolyam, 225-250. szám)

1911-10-20 / 241. szám

262 DELMAGYA RORSZAG 1911 október I9 szennyvizeknek trágyázásra való felhasználását már nagyban alkalmazzák a külföldön. Nálunk tudtunkkal eddig csak Aradon történik ez. Pedig rengeteg sok trágyaérték megy veszendőbe, sőt bizonyos terület határáig a szennyvizek meg is fertőzik a folyót, amint a Duna állandó kolera- és tifuszbacillus-hordó volta is bizonyítja. Valóban ideje lenne, ha a városok kivetett szennyét a folyó mérgezése helyett a termelés fokozásának hasznára forditanák. De hát végre ezen a téren is megtörtént a mozdulás. Ne valljon kudarcot megint a magyar nemtörődömségen és jóravaló restségen. Ügyvédi válság. Irta Szivák Imre dr, a budapesti ügyvédi kamara elnöke. Hozzá kell szoknunk: ez már ezután olyan állandó rovata lesz a zsurnalisztikának, sőt a közéletnek, mint maga a gazdasági élet szakadatlan változandósága. Az élet kényelme, könnyűsége, mely azelőtt ráért vallási eszmékért, közjogi finomságokért háborúba menni, megszűnt és az élet harcainak alanya a küzdő gazdasági ember, kiindulási pont s végcél: az anyagi lét és jólét módosulása. Amint a termelés tényezői és arányai változnak, ugy dobálja a gazdasági vis major nemcsak az egyeseket, de az egész osztályokat eddigi helyükről. Nem is szólunk az egyesek dekadenciájáról, — de kimutathatjuk, hogy a kisipar s nagyvállalkozások egész típusai, történeti kategóriái hogyan tűntek el és helyükbe ujabbak léptek. Mint jogosultabbak, azért, mert a társadalom termelő szükségleteit jobban elégitik ki. Tartunk tőle, hogy ezek az aforizmák az ügyvédi osztályra is állanak. Első hatásuk abban nyilvánul, hogy az érdekeltek egy része mindjárt az utolsó eszköz után kap, az ultima ráció hívének vallja magát, benne látja menedékét és erősen terjed a numerus clausus eszméje. Segitség-e ez? Mert ha igen: félre kell tenni minden jelszót, a legnemesebbet is, melyek a kor végső fejlődését az individuálizmus talajának azon előkészítésében találjuk, mely mellett minden egyén saját legjobb erői szea szökés ugyancsak nem illenék hozzám, a francia lovastiszthez. Azonkívül a fekete ember egyszer már követett s ki gátolhatná meg, hogy másodszor is ugyanezt tegye? Be kell vallanom, nem minden aggály nélkül gondoltam a saint-coud-i alagutra, melyet nemsokára el kellett érnünk. Sőt aggodalmam folyton nőtt, mert a fekete ember mindég szemmel tartott, mialatt titokteljes táskáján pihentette kezét. A cselekedetre ekkor elérkezettnek véltem a pillanatot. Hogy megmutassam emberemnek, miszerint módomban van a védekezés, ha netalán támadási szándékot forgat agyában, tokjából hanyagul kihúztam a revolvert és megvizsgáltam a töltéseket. A félelemtől halotthalványan, útitársam most a vészfékhez rohant, majd leeresztve az ellenkező oldalon levő ablakot, elkezdett torkaszakadtából kiabálni: — Segítség! . . . Segítség! . . . Ép berobogtunk a ville d'avray-i állomásra. Két hivatalnok kíséretében az állomásfőnök fülkénk ajtajához sietett. Revolveremet elvették s miután magyarázatokra nem igen volt idő, a két hivatalnok Versaillesig kisért, mig a fekete ember azonnal más szakaszba szállt. Varseillesben a biztos elé kisértek, aki nem akart jegyzökönyvet felvenni, mért látásból ismert. rint érvényesülhet teljesen. Ez a demokrácia tiz parancsolatja. A numerus clausus tehát először is a legantidemokratikusabb megoldás. De kinek használ? Itt vigyázzanak az elöharcosok. Ök ma is azt mondják, hogy a selectio arisztokratikus elvét nem adják a kormány kezébe, hanem megtartják a kar • nak: ennek az autonómiája szülje aztán ancienitás utján a jövő nemzedéket. Szép, de utópia. Vájjon ki garantálja azt ebben az országban, melynek lévegője a legtelivérebb centralizáció, hogy a központi hatalom lemond a jogról, kí adja ki kezéből á politikai hatalmat, mely 7000intelligens sorsa fölött dönt? És akkor azok a rétegek, amelyeknek érvényesülését ugy is vagv a velük született szegénység, vagy társadalmi előítéletek gátolják, talán az elsők között lesznek az érvényesülők soraiban? Nem, — csak a törtetőkében, de kiket a politikailag erősebb történelmi vagy más rétegek állandóan hátra fognak szorítani. „Sic vos non vobis" ezzel jő lesz előre tisztába jönni. Én meg tudom érteni, ha bizonyos társadalmi osztályok, árnvalaíok vágynak a numerus claususnak általuk könnyebben elérhető privilégiumai után, de nem tudom másnak, mint az előre nem látás öngyilkoló hiányának azoknak a rétegeknek a részéről, melyeknek jajszava állitotía talpra az országos ügyvédszövetségeí. Talán nem elég világos ez a beszéd és jóslás? Es még egyet. Az ügyvédség önmentő nagy elhatározása megteremtette az ügyvédi orzágos Nyugdij és Gyámintézetet. A jövőnek nagy mentsége ez; mélán utalok tehát arra az aggodalomra is, mely halálos csapást lát erre az intézményre a numerus claususban, mely a fungens ügyvédek számát leszállítja tán felére; ezek viseljék a nyugdij összes terheit? Avagy tán a kimaradók? S ezeknek minden reménye lefagyjon a kintrekedés bizonytalansága (vagy épen bizonyossága) miatt? Hogy vélik tehát ezt az örökéletre hivatott intézményt fentartarthatni: méltán kérdik és várják erre a választ. Ám, amint a numerus clausus eszméje terjed: ép ugy terjed, sőt általános az a meggyőződés, hogy a jelen állapot — radikális megjavítás nélkül tarthatatlan. Hol, kitől várhatjuk ezt s olyan legyen, vagy lehet-e az, mely a fenti nagy érdekeket nem sérti? Várjuk a ' törvényhozástól, saját magunktól: a kartól, de azzal a tiszta tudatta!, hogy oly ra— Megmondhatná most már, uram — fordult ekkor a fekete ember felé, aki az átszenvedett, rettentő félelem után még mindig reszketett — hogy ki ön és miért követett olyan csökönyösen fülkéről-fülkére? — Uram, én a tremy-cambrai-i körjegyző vagyok és egyik ügyfelemnek harminchétezer frankot viszek táskámban. Ez a tekintélyes összeg, főleg az utóbbi időben történt gyilkosságok után — elég aggodalmat okozott. Feltettem tehát magamban, hogy valamelyik jó képű, megnyugtató külsejii idegenhez csatlakozom, kinek oldalától többé nem fogok elszakadni. Az ön megnyerő arcából, uram, valami őszinte kifejezés tükröződik vissza, ami rögtön megvesztegetett. Azt hittem tehát, hogy helyesen cselekszem, ha önhöz tartom magamat. De szép bizalmam — teringettét! — ugyancsak elrebbent, midőn láttam, hogy ön minden ok nélkül elővette töltött revolverét! Hiszen én nem hős, de közjegyző vagyok s igy őszintén bevallom, hogy nagyon megijesztett. Ekkor kezdtem segítségért kiáltozni . . . Azután minden rendbe jött. Mint jó barátok szoritottunk kezet s most már én erősködtem, hogy uj ismerősömet, az ő harminchétezer frankjával — elkísérem a szállodáig. dikális megoldás, mely az eddig nagy és sz'eftftiek'tartott ' jelszavakat — például minden egyéni erő abszolút érvényesülését demokratice biztosítja — nincs. Antidemokratikus már a selektió mindjárt, ha magas qualifikatiót köt ki, s még kevésbé liberális, ha az a selectió előfeltételeit fokozza. Pedig másként nem lehet. Aki az egyetemes nagy érdekeket: a kar képzelhető fennmaradását az anyagi és erkölcsi csőd elöl conserválni akarja, kell, hogy conservativ erőt helyezzen a reformba is. Ilyen pedig az egyetemre tódulás viszászoritása. Nem liberális, de észszerii. Mielőtt a guillotinhez — a numerus clausushoz — nyúlnánk, próbáljuk meg az amputátióval, a beteges tultengést: az elephantiásist előzzük meg azzal a gyakorlati idő felemeléssel, amelyet nálunk anyagi és szellemi culturában magasabban álló államok már mint az ügyvédség mentségét elfogadnák t. i. a gyakorlati időnek hét évre való felemelésével. Ez a kipróbált konzerváló eszme, amely kiméi minden ideált s legalább is néhány évtizedre — amig, mondjuk a gazdasági válságok megoldódnak, tán a kereseti egyetemes viszonyok megjavulnak: menti a jelent s javítja a jövő existentális esélyeit. Kívánatos, hogy a kar kebeléből hangozzék fel minél előbb az idea; mert a baj nem egyszerű. Komplikálttá romlott ez, tehát a javulásra egyetlen üdvözítő szer nincs; sokat kell — keresni, gondolkodni! Küzdelem a kinai köztársaságért. — fi forradalom vezére. — (Saját tudósítónktól.) Megtörtént Pekingben az első nagyszabású összeütközés. A köztársaság hajnala dereng. Soha még nem állott ilyen jól Kina sorsa, mint most. Soha még nem volt különb vezére a kinai megújhodásnak, mint aki a jelen harcokat vezeti. A forradalmárok diadalmasan hóditanak. Minden nagyszabású gyár, igy az acélgyár is az ő birtokukban van már. A királypártiak már szivesen békülnének, de a forradalmárok kitartók és a győzelmük több mint bizonyos. Berlinből jelentik: Pekingi táviratok hírül hozzák, hogy Hankauban megtörtént az első összeütközés. A forradalmárok támadtak, de a csata eredménytelenül végződött, mert a lázadók lőszere elfogyott. A forradalmárok Li-Huan-Huang tábornok vezetése alatt viszszavonultak Vucsangba. Ez a város, amelynek a legjobban felszerelt arzenálja van, teljesen a lázadók kezére jutott. Londonból jelentik: A forradalmárok sáncokat építettek a város körül és a nép seregesen fegyverkezik. Az északról küldött katonák tömegestül pártolnak át a forradalomhoz. Saping tengernagy abbahagyta a bombázást, mert előbb meg akarja várni, mig Tiencinből és Mandsuriából megjön a húszezer főnyi sereg. Juah Sikkai, az uj helyettes alkirály még nem indult csapataival a lázadás színhelyére. A lázadást Szun-Yat-Szen vezeti. Szun-YatSzenről sok jót tudnak kartársai beszélni. A szó legszorosabb értelmében zseniális hadvezér ez az europaiasan gondolkozó kinai. Egy nyári estén a londoni Hydeparkban egy europaiasan öltözött kinai ember sétált néhány évvel ezelőtt. Egyszerre elrohant mellette egy honfitársa és durván meglökte. Szóváltás támadt közöttük, amire, mintha a földből bújtak volna elő, hirtelen öt másik kinai ember vette körül őket. Mielőtt a nagy közönség megtudhatta volna, mi is történt voltaképen, a vitatkozók egy készenlétben lévő kocsira szálltak és a kinai követségre hajtattak. Szun-Yat-Szen volt az elhurcolt, akit visszaakartak vinni Kinába — mint veszedelmes foglyot, de az angol törvény nem engedte meg ezt. A kinai fórradalmár ekkor eltűnt London-